Démon:
Mikor először találkoztam vele nem tudtam, hogy kicsoda ő... Vagyis, hogy pontosabban micsoda. Azonnal elcsavarta a fejem és az őt körül lengő, megmagyarázhatatlan aura mágnesként vonzott hozzá. Gyönyörű volt, nem e világi szépség, de mégis áradt belőle valami sötét. Magam sem tudtam megmondani, hogy mivel bűvölt el, hiszen a puszta külső kevés ehhez... De amint jobban megismertem azonnal megértettem, hogy miért keresem a társaságát. Okos volt, vicces, érdeklődő, szarkasztikus és őszinte. Nem kertelt, nem finomkodott, amivel néha megbántott, de ahogy telt az idő egyre jobban értékeltem az egyenességét. Jobb volt így, mintha hazug szép szavakkal ámított volna.

Aztán egy napon megértettem mindent... Hogy miért vonzódom annyira hozzá, mi a belőle áradó sötétség és miért nem tudok ellenállni neki. Sosem felejtem el, amikor egy vitánk alkalmával a szemfehérje feketévé vált és az egész arca eltorzult. Megrémültem, először azt hittem hallucinálok, de sajnos nem. A férfi, akibe idióta mód beleszerettem egy démon volt.

-Menekülj - morogta reszelős hangon és szívem szerint így is tettem volna, valamiért mégis képtelen voltam mozdulni. Csak néztem a félig átváltozott valóját és a kezdeti ijedtség szépen lassan elhalványult.
-Bántani fogsz...? - kérdeztem félénken és mikor megrázta a fejét, egy óvatos lépést tettem felé. Mosolyogva végig simítottam a szarvain és mélyen a szemébe néztem. - Szép vagy. - Semmivel sem tudott eltántorítani magától és mivel soha nem éltem Istennek tetsző életet, így nem tartottam attól, hogy emiatt nem kerülök a Mennyországba. Mindenképp a Pokolban fog elkárhozni a lelkem... Legalább akkor legyen értelme, nem?

Ezért a csodálatos férfiért nekem megéri, mert senkit nem szerettem még ez idáig úgy, mint őt.

-Rieee - ugrottam izgatottan a hátára, amikor megláttam őt a megbeszélt találkozó helyünkön ácsorogni. Egy picit késtem, ő pedig jó szokásához híven idegesítően pontos volt.
-Jóságos Sátán - kiáltott fel kissé riadtan, majd mikor megfordult rögtön köré fontam a karjaimat. Morgolódott még egy picit, de szinte azonnal visszaölelt és fejét az enyémre hajtotta. Óvatosan eltolt magától és egy szenvedélyes csókot kezdeményezett, amit készségesen viszonoztam. Nem tudtam, hogy a démonok képesek-e a szeretetre, de valamiért Rie mellett fontosnak éreztem magam. - Ezen már én is sokat gondolkoztam - suttogta az ajkaimra. Á, igen. Mindig elfelejtem, hogy képes olvasni a fejemben...

-És mire jutottál? - kérdeztem kuncogva és egy puszit adtam a szájára. A fiú finoman megragadta a két vállam, komolyan a szemembe nézett és ajkait apró mosolyra húzta.
-Semmire. Nem tudom mit kéne érezném, hogy milyen szeretni valakit - magyarázta a tőle megszokott őszinteséggel. - De egy valami biztos... - folytatta csendesen és egyik kezével végig simított az arcomon. - Mióta ismerlek nem tűnik annyira reménytelen helynek a világ.

Angyal:
Feladtam. Nem akartam már tovább élni, egyszerűen nem láttam értelmét. Minden fakó volt és szürke... Mintha megszűntek volna létezni a színek, pedig valójában csak a lelkem volt üres és kopár, pont mint a sivatag. Annyiszor próbáltam eldobni az életem, de sosem sikerült.

Viszont most bombabiztos módszer jutott eszembe...

A szakadék szélén állva mélyeket lélegeztem a friss hegyi levegőből. Csukott szemmel élveztem, ahogy a szellő cirógatta az arcomat, majd karjaimat kitárva elrugaszkodtam a szikláról. Viszlát veled gyötrelmes létezés, üdv túlvilág... Zuhanni kezdtem és bár erős volt a késztetés, nem nyitottam ki a szemeimet, mert tudtam, hogy akkor rögtön szörnyet halnék. Egész életemben rettegtem, legalább a halálom legyen békés... Így hát csak hagytam, hogy a felszabadulás mámora átjárja a testem és feloldozza a lelkem.

Elcsendesedett minden, nem zuhantam már többé. Hát ennyi volt? Ily' gyors és egyszerű lett volna? Elégedetten nyitottam ki a szemeimet, ám a boldogságom nem tartott sokáig...
-MI A FASZ?! - ordítottam magamból kikelve és mindkét kezemmel a hajamba markoltam. Ott álltam ismét a szikla tetején és kurvára nem voltam halott. - Na jó - csóváltam meg a fejem, majd hátrálni kezdtem. - Próbáljuk meg újra. - Vettem egy mély levegőt és neki iramodtam. Szaladtam, ahogy csak bírtam, de mikor nagyot ugorva a peremről a mélybe vetettem magam, két erős kar fonódott a derekam köré és szabályosan visszarántott. Egy velőtrázó sikítás hagyta el a torkom ijedtemben. Szentül megvoltam győződve róla, hogy egyedül voltam...

Megfordultam, hogy szembenézzek a megmentőmmel, de kezeimet rögtön az arcom elé kaptam, olyan fényesség lengte körül, mintha egyenesen a Napba bámultam volna. Szóra nyitottam a számat, de az ismeretlen megelőzött. Bár hangja hallatán kellemes borzongás futott végig a gerincemen, a mondandója miatt legszívesebben betörtem volna az orrát.
-Hányszor kell megmentenem téged, hogy végre felfogd, hogy dolgod van még az életben? Nincs még itt az ideje a halálodnak Y/N. - Ki a faszomnak képzeli ez magát, futott át az agyamon, mire folytatta, mintha a gondolataimban olvasott volna. - A nevem YongSoo, vagy Mill, ahogy az angyaltársaimnak hívnak.
-Hogy mi van? - emeltem le kezeimet az arcom elől és a fényesség helyett egy elképesztően jóképű fiú látványa fogadott.
-Igen Y/N - bólintott mosolyogva. - Én vagyok az őrangyalod.

-Hát tudod kedves Mill vagy YongSoo, vagy akárki is vagy - kiabáltam magamból kikelve egyenesen a fiú arcába. - Csapnivalóan rossz őrangyal vagy!
-Miért mondod ezt? - pislogott rám megszeppenve. - Most is megmentettem az életed.
-Hát tényleg ennyire hülye vagy az emberi léthez? - nevettem fel keserűen. - Szart sem érek azzal, hogy nem hagytál meghalni, tudod? - néztem rá könnyes szemekkel és az addigi mérgemet fájdalom váltotta fel. - Gyötrelem a létezésem, a világom darabokra hullik és úgy érzem nem tehetek ellene semmit. - Hangosan felzokogtam, mire az angyal rögtön magához ölelt és lágyan suttogva vigasztalni kezdett.

-Tudom most még nem értesz semmit és nem látod értelmét, de minden rendbe fog jönni! Ígérem neked, csak egy kicsit tarts még ki kérlek! - Ki tudja miért, de hittem neki. Talán azért mert olyan boldognak éreztem magam a karjaiban...

Vámpír:
Unottan böngésztem az álláshirdetéseket, nem túl nagy reményeket fűzve a dologhoz. Európai lányként Dél-Koreában nem volt sok lehetőségem, így mindent meg kellett ragadni. A legtöbb irodaház, hotel, étterem, stb csak ázsiaiakat volt hajlandó foglalkoztatni, amit valahol meg is értettem... De hát nekem is meg kell(ene) élnem valamiből. Nincs hová haza mennem, ugyanis itt születtem, itt nevelkedtem, amivel picit több esélyem volt, mint egy random kiköltözött embernek, csak sajnos a szüleimtől örökölt fizimiskám eléggé rontott a dolgon.

-Önkéntes véradó? - vontam fel a szemöldököm érdeklődve az egyik hirdetés láttán. Kíváncsian kattintottam rá és kezdtem el olvasni, hogy miről van szó pontosan, mit kínálnak és mit várnak el cserébe. Túl jó fizetést ígértek, de végül megértettem, hogy miért...

A vámpírok beilleszkedtek a társadalmunkba és amíg nem öltek meg senkit, vagy szívták ki erőszakkal a vérét, addig békén hagyták őket az emberek. Voltak vérbankok, ahol soron kívül kaptak táplálékot, de ha valaki beleegyezett, akkor fogyaszthattak egyenesen az emberből. Jól ki voltak találva ezek a törvények és egy-két esetet leszámítva békében éltünk a lények mellett. Bár munka szinten még nem hallottam az önkéntes véradókról, de miért is ne? A testem sosem bocsájtottam volna áruba, de a vérem nagyon szívesen. Bár nem azért tanultam hosszú éveken át, hogy egy vámpír cuclija legyek, de ahogy édesanyám mondta enni kell, szarni meg muszáj...

Így hát felhívtam a megadott telefonszámot és megbeszéltünk egy találkozót.

Túl sok horror filmet néztem, ugyanis meglepődve pislogtam a taxiból kiszállva a takaros kis családi házra. Gondozott gyep, tipikus kertvárosi kuckó, a garázsban egy motorral.
-Nem ilyen vámpír-lakra számított, igaz? - kiáltott oda nekem kedvesen egy fiatal férfi. Magas volt, a haja hosszú, lágy hullámokban omlott a vállaira. Arca szelíd volt, szépsége szobor szerű és ajkai apró mosolyra húzódtak. Gyönyörű volt...
-Tényleg nem - vallottam be. Kár lett volna hazudnom, egy vámpír kilométerekről kiszagolja.
-Kim JunHyung - hajolt meg mosolyogva, mire én is utánoztam a gesztusát és bátortalanul bemutatkoztam. - Erre tessék - nyitotta ki előttem az ajtót illedelmesen a férfi, majd helyet foglaltunk a nappaliban.

JunHyung vámpír létére nagyon nyugodt természetű, mondhatni jámbor volt a viselkedése, amivel rögtön levett a lábamról. Mindent elmondott a munkáról és tulajdonképpen nem lett volna más feladatom azon kívül, hogy néha hagyom, hogy lecsapoljon. Cserébe korrekt fizetést és teljes ellátást ígért. De valami nem hagyott nyugodni...

-Milyen érzés a vámpír harapás? - kérdeztem rá kerek-perec.
-Hát nem annyira fájdalmas, de nem is olyan élvezetes, mint ahogy a szóbeszéd tartja. Senki sem él át gyönyört közben - közölte könnyedén.
-Hát fura lenne... Mintha a hamburger felnyögne a számban - jegyeztem meg megszeppenve, mire a férfiból kibukott a nevetés. Attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy jóban leszünk, de sosem gondoltam volna, hogy végül belé is szeretek...

Bukott angyal:
Semmi hátránya nincsen annak, ha az ember párja egy bukott angyal. Egy gyönyörű, természetfeletti lény, aki kvázi halhatatlan és mindenféle menő "szuper erővel" rendelkezik. YooJung álom szép volt, szavakkal leírhatatlan, hogy mennyire.

Amikor először találkoztam vele, rögtön tudtam, hogy különleges, csak azt nem, hogy ennyire. Mindig is érdekeltek az ezoterikus és spirituális dolgok, a különféle lények, így annyira nem kaptam sokkot amikor egy borgőzös éjszakán őszinteségi rohamot kapva bevallotta, hogy micsoda ő. Sőt, ha lehetséges ennek hála csak még szerelmesebb lettem belé... Bár azt nem kötötte az orromra, hogy miként bukott el, de ismertem a legendákat, így voltak elképzeléseim.

Na, jó... Az előbb hazudtam.

Valójában elég sok hátránya van annak, ha nem e világi lényt szeret az ember. Pláne, ha van olyan szerencsétlen, hogy egy hisztis, arrogáns, bosszúálló kis görcs lesz a szíve választottja. YooJung amilyen gyönyörű volt, minimum kétszer annyira rohadék is... Hiába volt papíron bukott angyal, gőgösségben lekörözte az összes Mennyországban pöffeszkedő tollas kis köcsögöt. Mindig övé volt az utolsó szó, mindig neki volt igaza és ha valamiért még sem, akkor egy szárnyas taslival elintézettnek tekintette a dolgot. Még szerencse, hogy a kutyákra vagyok allergiás, nem pedig a madárfélékre... De ennek ellenére volt egy ellenállhatatlan, édes, imádni való oldala, amivel pillanatok alatt az ujja köré tudott csavarni.

És ezt nem volt rest kihasználni.

Arcomon letörölhetetlen vigyorral takarítottam le az ágyról a széthullajtott tollait. Képtelen voltam szabadulni a gondolattól, hogy mit műveltünk előző éjjel... Bár YooJung irányítja, hogy mikor bukkannak elő a szárnyai, de vannak helyzetek amikor elveszti a kontroll. Miután végeztem a rendrakással elégedetten mosolyogva indultam meg a konyhába, ahol frissen főtt kávé várt és az én szépséges szerelmem.

-Jó reggel baby - hajolt rögtön az ajkaimra és egy szenvedélyes csókban részesített.
-Neked is szívem - simítottam puha arcára, majd még egy puszit adtam a szájára. Ezután a fiú a reggeli készítésével foglalatoskodott, én pedig a koffein bombámat kortyolgatva, a gondolataimba merülve csendben figyeltem őt. Nem hagyott nyugodni a dolog... Folyamatosan az járt a fejemben, hogy mi lehet az ő története és miért titkolja ennyire előlem.

-Elmondom, de utána békén hagysz? - kérdezte unottan, mire hevesen bólogatni kezdtem. Néha jól jött, hogy olvasott a gondolataimban. - Elcsábítottam egy embert hazugságokkal - nézett rám somolyogva. - Azt mondtam neki, hogy szeretem, de csak kihasználtam.

-Miért? - pislogtam rá nagy szemekkel. Ez annyira nem vallott rá...
-Hogy utána nyugodtan, kockázatok nélkül lehessek azzal, akit TÉNYLEG szeretek - felelte mosolyogva, miközben kezeivel a combjaimon támaszkodott meg.
-Ahw. Te lefeküdtél valakivel, hogy utána örökké velem lehess? - kérdeztem és alig bírtam visszafogni a vigyorgást.
-Hát ez így kimondva nem annyira romantikus... - bámult rám fancsali ábrázattal, majd mindkettőnkből kitört a nevetés.
-Szeretlek - öleltem magamhoz boldogan.
-Én is téged baby.

Vérfarkas:
Nem szerettem eldicsekedni azzal, hogy miként ismerkedtem meg Kyubinnal... De sajnos az emberek 99%-át túlzottan izgatta, hogy hogyan lehet összefutni egy vérfarkassal. Nos, vannak az átlagos esetek, amikor tök véletlen találkoztok és utólag derül ki a másikról, hogy micsoda.

 Aztán vannak az olyan balfasz szituációk, mint az enyém...

Egy erdei túra során eltévedtem és épp egyedül bolyongtam az erdőben, mikor a sors összesodort Kyubinnal. Pechemre a férfi farkas alakban volt, telihold is volt, így a nagy könyv szerint nem sok esélyem volt a túlélésre... Az egyetlen szerencsém az volt, hogy Kyubin alfa, így olyan profin tud uralkodni a farkasán, mint senki más rajta kívül a falkájában. A telihold miatt nem tudott emberi alakot felvenni napkeltéig, de végig mellettem maradt. Nem értettem, hogy miért táborozott le a lábamnál egy vadállat... De amikor a hajnal napsugarainál megpillantottam a lábam előtt fekvő meztelen férfit, minden világos lett. Kyubin egyszerűen álomszép volt. Első látásra beleszerettem és valamilyen csoda folytán ez kölcsönös volt.

-Nos, öhm - köszörülte meg a torkát, miközben megpróbálta tökéletes idomait takargatni előlem. Nagyon igyekeztem csak a szemébe nézni, de nem tudtam hirtelen, hogy melyiktől jövök jobban zavarba... Ha a pucér testét bámulom, vagy ha a szemébe nézek.
-Nem fázol?
-Eljönnél velem egy randira? - szólaltunk meg teljesen egyszerre és kitört belőlünk a röhögés.
-Y/N vagyok - mutatkoztam be vigyorogva.
-Én pedig Kyubin és miután felöltöztem nagyon szívesen elvinnélek reggelizni.

Szóval ez az oka annak, hogy nem sok emberrel osztottam meg a mi szerelmünk kezdetét, csakis a hozzám közelállóakkal. Bezzeg Kyubin... Szerintem legszívesebben egy hirdetőtáblára írná fel, hogy ő, mint hősmegmentő, hogy vigyázott a szegény, szerencsétlen, eltévedt lányra.

-Y/N hahó - rántott ki a gondolataim közül a kedvesem hangja. - Percek óta beszélek hozzád és te még csak nem is figyelsz rám - húzta fel sértődötten az orrát, amin akaratom ellenére elnevettem magam. Olyan cuki tudott lenni néha, mint egy nagy gyerek.
-Ne haragudj édesem, kicsit elcsigázott vagyok - mosolyogtam rá és karjaim a nyaka köré fonva húztam magamhoz egy békítő csókra. - Mi volt a kérdés?
-Az, hogy jössz-e velem fürdeni.

-Biztos nem - léptem el tőle fintorogva. - Az ázott kutya szagnál nincs büdösebb a világon...
-Y/N - kiáltott fel döbbenten. - Ez nagyon gonosz és kirekesztő volt! Nem kutya vagyok, hanem vérfarkas, ebből kifolyólag nem lehet ázott kutya szagom!

-Próbáljuk ki - vigyorodtam el ördögien és nyakon öntöttem az asztalon lévő pohár vízzel.
-NE MÁR - morgott rám dühösen és megrázta magát úgy, ahogy a kutyák szokták.
-Ha ez megvigasztal nagy fiú, tényleg nincs ázott kutya szagod - mondtam nevetve, majd egy puszit adtam az arcára.
-Nem megmondtam?! - nézett rám összeszűkült tekintettel.
-Jól van, nem kell a dráma - pöcköltem meg az orrát játékosan. - Gyere gyorsan pancsizni, mielőtt meggondolnám magam - mosolyogtam rá huncutul és az övcsatjába markolva húzni kezdtem a fürdőszoba irányába.

Warlock:
Kis boszorkány korom óta hallgatom a legendákat és az idősebbek intelmeit, miszerint óvakodjak a warlockoktól. Ezek a nagy hatalmú és erejű lények a sötét mágia szolgái, akik onnan jutnak extra varázserőhöz, hogy a magamfajtákat lemészárolják. Mindig is rettegtem, hogy nehogy egyszer az utamba sodródjon egy ilyen, hiszen tudtam jól, hogy egy tiszta küzdelemben esélyem sem lenne ellene... De a sors nem volt kegyes hozzám, az Istenek nem hallgatták meg az imáimat és egy óvatlan napon megismertem Wookjint.

Tudtam, hogy mivel állok szembe, de amikor tekintetünk találkozott valamiért megnyugodtam.

-Hogy hívnak? - döntötte oldalra a fejét kíváncsian, mire én megköszörültem a torkomat és bátran álltam a csodaszép idegen tekintetét.
-Y/N vagyok - hajoltam meg kissé. - Én is megtudhatom a te neved? - kérdeztem óvatosan. Bár semmilyen fenyegető cselekedetet nem tett, jobb félni mint megijedni.
-Wookjin - biccentett, majd egy lépést tett felém. Ösztönösen hátráltam, ami valamiért mosolyt csalt az arcára. Annyira gyönyörű volt...

-Az egész lényedbe bele van kódolva, hogy félj tőlem, de mégsem érzem a rettegésed illatát - morfondírozott, nekem pedig halvány gőzöm sem volt, hogy hova akart ezzel kilyukadni.
-Valóigaz - értettem egyet. - Te elpusztítod a magamfajtákat.
-De téged valamiért képtelen vagyok - suttogta alig hallhatóan.

Egyre közelebb jött, de én valamiért még sem távolodtam tőle. Mintha egy láthatatlan erő odabilincselt volna és a levegő furcsán izzani kezdett... Tenyerem ösztönösen felemeltem, Wookjin mellkasa a kezemnek ütközött és pasztell lila színben szikrázni kezdett.
-Hát te vagy az...? - suttogta megbabonázva.
-Ezt most nem értem - feleltem reszketegen és el akartam húzni a kezem a warlocktól, de ő határozottan megragadta a csuklómat és nem engedte.

-Akiről a prófécia szól - csóválta meg rosszallóan a fejét, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. - Ejnye, hát milyen oktatást kaptál te kis boszorkány? - kérdezte játékos hangnemben, én pedig kezdtem úgy érezni magam, mint aki teljesen bedilizett. Hol van az az állítólagos könyörtelen, lelketlen gyilkológép, amilyennek neki lennie kéne? - Egyes boszorkányokat azért teremtettek, hogy elhozzák a békét - kezdett el magyarázni. - Ezeknek a nőknek nincs más dolguk, csak hozzá kell érniük egy warlockhoz és életre kell kelteniük bennük a lila fényt. Biztosan te is tudod, hogy a lila a reménység színe - tette hozzá mosolyogva. - Azok a boszik és warlockok a reménységeink a békére, akik együtt közösen képesek arra, amire te meg én - mutatott le a még mindig lilán izzó mellkasára és kezemre. 
-Bárcsak igazad lenne Wookjin, de ez túl szép ahhoz... - sóhajtottam fel szomorúan.

Szerettem volna, ha valós lenne a jóslat, de valamiért képtelen voltam elhinni...

Bárcsak ne harcolnának tovább a népeink egymás ellen.

Happy halloween kedveskéim 💕

Voltatok valamerre ma, vagy mentek majd? Be fogtok öltözni? 😁 Én múlthéten koppintottam le az uram make-upját a YokTóber záróbulin. 🤪🤭

Szeretettel: Raven. 💜