Azt hittem ha szünetre megy minden jobb lesz... Több időnk lesz egymásra, többet fogunk találkozni és végre nyugodtabb lesz, de ehhez képest minden a feje tetejére állt. Mingi folyamatosan pánikolt, szorongott, nem tudott aludni és bár sosem volt túlsúlyos most szó szerint csonttá fogyott. Aggódott, rágódott, emésztette magát és már árnyéka sem volt annak az életvidám, édes fiúnak akibe anno beleszerettem. Kitartottam mellette hiszen az életemnél is jobban szerettem őt, de kezdtem úgy érezni, hogy Mingi állapotára rámegy a kapcsolatunk és az én mentális egészségem is. Mindent megtettem érte, de kezdtem úgy gondolni, hogy kevés vagyok ehhez, kevés vagyok Minginek... A talaj kezdett az én lábam alól is kicsúszni.

Mingi a dormból visszaköltözött a szüleihez, ami nem kicsit ütött szíven. Azt hittem hozzám jön haza, a közös otthonunkba... Bár Mingi vette meg a csepp kis lakást, de együtt rendeztük be, közösen varázsoltunk belőle otthont. Együtt választottuk ki a bútorokat, a falak színét, hogy melyik kép kerüljön a hűtőre. Igaz még "csak" egy éve jártunk, de a közös múltunk ennél sokkal régebbi, egészen a gyakornoki éveinek kezdetére nyúlik vissza. Én akkor kerültem pár hónapja a céghez mint próbaidős személyi asszisztens és rögtön bedobtak a mély vízbe, ugyanis az Ateez táncoktatója mellé helyeztek és így ismerkedtünk meg Mingivel.

Hónapokig kerülgettük egymást, nem sokat beszélgettünk ami engem nagyon zavart. A fiúk közül Yunhoval lettem azonnal jóba, talán a Harry Potter mánia miatt, de szinte rögtön barátok lettünk. Szépen lassan a többiekkel is megtört a jég és a debütálásuk előtti estén közösen vacsorázni mentünk. Ott volt minden manager, oktató, tanár, kis és nagykutya, a 8 fiú és én. Az est sokáig elhúzódott és mikor kissé spicces állapotban elköszöntem a társaságtól, hogy haza induljak, Mingi felállt az asztaltól és követett.
-Egy ilyen szép lány nem mászkálhat éjjel egyedül az utcán - mosolygott rám Mingi majd felém nyújtotta a kezét.
-Micsoda úriember - nevettem fel miközben belé karoltam és lassan andalogva az albérletem felé sétáltunk.

Onnantól kezdve ha akartam sem tudtam volna lerobbantani magamról és bár titkoltam, de ezt egy cseppet sem bántam. Sokszor bosszantott, idegesített, az agyamra ment, de pár hónap elteltével arra lettem figyelmes, hogy fülig beleszerettem Mingibe. Hogy miért nem jöttünk össze egészen 2020 tavaszáig? Mert makacs idióták voltunk... Mingi bár hasonlóan érzett mint én, szent meggyőződése volt, hogy a szerelme viszonzatlan és én is ugyan ezt gondoltam fordítva. Talán ha Hongjoong nem elégeli meg a macska-egér játékunkat és zár össze minket az öltözőbe akkor még mindig csak illedelmesen kerülgetnénk egymást Mingivel.

Elmosolyodtam miközben visszagondoltam ezekre az emlékekre, hihetetlen, hogy már egy éve együtt vagyunk. Annyi nehézségbe ütköztünk, annyi akadályba botlottunk, de a szerelmünk számomra minden szenvedést megért. Tiszta szívemből szerettem Mingit és szentül hittem, hogy vele fogom leélni az életem, még akkor is ha jelenleg kilátástalan volt minden. Mióta szünetre vonult a mentális állapota miatt Mingi szabályosan került engem. Eleinte csak egyre ritkábban keresett, végül már csak én írtam neki és volt, hogy csak 1-2 nap múlva írt vissza. A találkozóink száma is vészes iramban csökkent, a testi kontaktusról nem is beszélve. Egy ideje már azt sem hagyta, hogy megöleljem, megpusziljam, megcsókoljam, de én mégis kitartottam mellette. Talán most az évfordulónk napján végre rendbe jön minden...

Egészen egyedi ajándékkal készültem és nem kevés munkát fektettem bele. Kinyomtattam az összes közös képünket, vettem egy hatalmas üres füzetet és teleragasztottam a képeinkkel. Minden kép alá egy párbeszédet írtam ami elhangzott köztünk vagy vers, dalszöveg idézetet amit a másiknak írtunk. Büszkén nézegettem a kész művet és gondosan becsomagoltam majd magamra kaptam a kabátomat és elindultam Mingi szüleinek a házához. A szívem végig a torkomban dobogott, nagyon izgultam hiszen már 2 hete nem láttam őt... A barátnőim mind ráakartak beszélni a szakításra, szerintük Mingi nem szeret engem, de én tudtam, hogy ez nincs így. Hittem és bíztam a szerelmünkben, még akkor is ha most kicsit beborult az ég felettünk.

Amikor megnyomtam a csengőt a gyomrom tűhegynyire zsugorodott és attól féltem, hogy szó szerint elájulok. Pár perc elteltével Mingi ajtót nyitott és én legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de nem tettem. Tartottam a reakciójától, mióta szüneten volt szeszélyesebb lett mint az áprilisi időjárás.
-Szia - mosolyogtam rá majd tetőtől talpig végig mértem. Pizsamába volt, a haja összevissza állt, a szája sebesre volt harapva és úgy lógtak rajta a cuccai mint egy csontvázon. A szívem majd belefacsarodott a látványba és megmagyarázhatatlan düh lett úrrá rajtam.

Mingi nem szólt semmit csak nagyot sóhajtva félreállt az ajtóból, hogy betudjak menni a lakásba majd rögtön az emeleten lévő szobájába ment. Lassan körbenéztem a helységben ami gyönyörű és rendezett volt mint mindig, nem úgy mint a párom. Keserűen oldalra húztam a számat és eldöntöttem, hogy főzök neki valamit és megpróbálok egy kis tápanyagot belé diktálni. Nem sok mindent találtam a hűtőben így egy egyszerű instant ramen mellett döntöttem, amit egy kis hússal és tojással bolondítottam meg. 
-MINGI - kiáltottam fel neki mikor kész lettem a kajával. Amíg levánszorgott a konyhába gyorsan megterítettem és neki láttam a rendrakásnak.
-Mi az? - kérdezte reszelős hangon mire intettem neki, hogy üljön le.

Bár szót fogadott, de csak meredten bámulta az ételt, hozzá sem nyúlt. 
-Egyél kérlek - kérleltem kedvesen mire határozottan eltolta maga elől a tányért.
-Nem vagyok éhes - morogta mély hangján mire nagyot sóhajtva közelebb léptem hozzá és leguggoltam elé.
-Elmondod kérlek, hogy mi a baj? - kérdeztem lágy hangon.
-Minek? Hogy te is szánakozz, sajnálj engem? - köpte szinte felém a szavakat amik éles tőrként hatoltak a szívembe. Már épp szóra nyitottam volna a szám amikor Mingi ellökte a térdein pihenő kezeimet, felpattant a székről és öles léptekkel a szobájába ment.

-Ennyivel nem tudsz lerázni - kiabáltam dühösen miközben megindultam utána, de az orrom előtt bevágta az ajtót és hallottam ahogy bezárta. - MINGI AZONNAL ENGEDJ BE- dörömböltem idegesen a falapon.
-Menj innen - kiáltott vissza az idol mire még erősebben kezdtem ütni az ajtót.
-Addig nem amíg el nem mondod, hogy mi bántja a lelked.
-Nem akarom - dacoskodott tovább majd halk szipogás hang ütötte meg a fülem. - Menj innen mielőtt a te életed is tönkre teszem - ordította az idol, de a hangszínéből tisztán kivettem, hogy sír. A hátam az ajtónak vetettem és lassan lecsúsztam a mentén. Ötletem sem volt, hogy mit csináljak aztán meggyulladt a fejemben a bizonyos villanykörte...

A nappaliba mentem a táskámért és elővettem belőle a Minginek szánt ajándékot. Nagyot sóhajtva magamhoz öleltem a gondosan becsomagolt füzetet, a karjaimban heverő lapokban volt minden hitem.
-Adni szeretnék valamit - suttogtam alig halhatóan, de szerencsére Mingi meghallotta és résnyire ki nyitotta az ajtót, de amint a kezébe adtam a füzetet rögtön visszazárta. A könnyeimmel küszködve ültem le a küszöbre és úgy bámultam az ajtót mintha a puszta szuggerálásomtól ki tudna nyílni. Teljesen elvesztettem az időérzékem, nem tudtam mennyi idő telt el, de egyszer csak Mingi kisírt szemeivel találtam szembe magam.

Időm sem volt felfogni, hogy mi történik, fél pillanattal később már hangosan zokogva borult a nyakamba. Annyira örültem, hogy végre ölelhettem, érinthettem, de keserédes boldogság volt ez... Mert a szívem rettegett attól, hogy milyen fájdalmak rejtőzhetnek Mingi lelkében? Nem szóltam semmit csak szüntelenül a hátát simogattam, a másik kezemmel pedig olyan szorosan öleltem amennyire csak tudtam. A könnyek lassan az én szememből is előtörtek és apró patakokban végig száguldottak az arcomon. Így telt el végtelennek tűnő sok perc... Egymás karjában, egymást ölelve, hangosan sírva majd halkan szipogva.

-Sajnálom... - hüppögte Mingi. - Annyira sajnálom, meg sem érdemellek téged - suttogta majd újra sírva fakadt. - Te mindvégig fogtad a kezem, én pedig folyamatosan ellöktelek... Megtudsz nekem bocsájtani? Kérlek... Ne hagyj el jagiya - kérlelt folyamatosan miközben kezei olyan erősen szorítottak, hogy attól féltem összeroppant.
-Mingi - motyogtam kábán. A sok sírás rengeteg energiát kivett belőlem és úgy éreztem végtelenül elfáradt a lelkem. - Semmi másra nem vágyom csak arra, hogy veled legyek. Ha nem így lenne szerinted ide jöttem volna? Elviseltem volna a folyamatos elutasításod? - tettem fel a költői kérdéseket amire Mingi válasza csak a megállíthatatlanul ömlő könnyei voltak. Fejem a fejére hajtottam és lágyan ringatni kezdtem mint egy gyermeket és közben halkan énekelni kezdtem a Take me home szövegét.

-People can't live alone, don't leave me now! Don't leave me now , oh, take me home.
-Take me please out of the dark, take me please out of the calm - folytatta Mingi majd lassan elengedett és pulcsija ujjával letörölte a könnyeimet majd a sajátjait.
-Szeretlek baby - mosolyogtam rá majd karjaimmal átöleltem a nyakát. Arcom a puha selymes tincseibe fúrtam és mélyen magamba lélegeztem illatát. - Szinte már el is felejtettem milyen érzés ez, olyan rég volt benne részem... - suttogtam. Mingi finoman eltolt magától és arcom két kezébe fogta.
-Soha többé nem löklek el magamtól - mondta megtörten majd homlokát az enyémnek támasztotta.

-Elmondod kérlek, hogy mi történt? - kérleltem szelíden miközben kisöpörtem egy arcába lógó tincsét. Mingi élesen beszívta a levegőt majd talpra áll és finoman felsegített engem is a földről. Kezem megragadva maga után húzott a szobájába majd lehuppant az ágyra és az ölébe ültetett. Karjait szorosan derekam köré fonta, fejét a mellkasomra hajtotta és halkan mesélni kezdett. Hosszú perceken keresztül megállás nélkül beszélt, én pedig türelmesen hallgattam őt. Örültem, hogy végre megtört a jég, de fájdalmas volt megtudni, hogy Mingi milyen érzéseket, gondolatokat temetett el mélyen magában.

-A világ legnagyobb nyomorékja vagyok... - fejezte be a monológját és teste újra rázkódni kezdett a zokogástól. Akkor és ott értettem meg, hogy milyen hosszú út vár még ránk, hogy milyen sok időbe és energiába fog kerülni, hogy vissza kapjam az én mosolygós, életvidám Mingimet... De nem érdekelt. Legyen bármi is az ára én megfizetem mert ez a kis pókmajom mindennél többet ért!
-Megnyugodtál? - kérdeztem lágyan mikor sírása szipogássá csillapodott.
-Igen - nyafogta majd mikor megmozdultam, hogy egy zsepit keressek a karjai úgy fonódtak körém mint az indák. - Ne menj el - motyogta remegő hangon. Óvatosan a hajába túrtam és így kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.

-Csak zsebkendőt hozok, rendben? - kérdeztem mosolyogva majd egy puszit adtam a homlokára. Mingi árnyékként követett mindenhova, úgy festett mint egy árva kölyök kutya és a szívem fájdalmasan összefacsarodott akárhányszor rá néztem. - Gyere, mossuk meg szépen az arcod, aztán csinálok egy forró fürdőt - parancsoltam rá mire engedelmesen a csaphoz lépett, én pedig engedni kezdtem a fürdő vizet. Mikor kész lettem Mingi lassan a kádhoz lépett és ajkait egy reszketeg sóhaj hagyta el. Fájdalmasan összeszorította a szemeit, levetkőzött majd óvatosan belemászott a vízbe.
-Nekem kéne így gondoskodnom rólad - morogta kissé szégyenkezve.
-Fejezd be ezt a macsó dumát kérlek...

Térdeit felhúzta és rájuk hajtotta a fejét mialatt én egy hatalmas szivaccsal mosdattam a hátát. Amikor lágyan végig futtattam a kezem a gerincén kellemesen megborzongott, én pedig elborzadtam. Ruhában sem volt valami biztató az állapota... De így meztelenül egyenesen rémes volt. Kapkodva letöröltem a kibuggyanó könnyeim és újra végig simítottam a hátán.
-Pancsi után vacsorázol szépen - közöltem ellentmondást nem tűrő hangon mire Mingi egy óriásit sóhajtott.
-Csak feküdni szeretnék és a karjaimba zárni téged... - suttogta. - Tudom én voltam az aki ellökött magától téged, de annyira hiányoztál... A hangod, az érintésed, az illatod.

A fejem megcsóválva álltam fel a kád széléről, ahol addig ücsörögtem majd kapkodva ledobáltam a ruháimat. Magam is megleptem a bátorságommal, sose tudtam ilyen fesztelen lenni Mingi előtt, de úgy látszik a kapcsolatunk most ért el arra a pontra, hogy minden gátlásosságom elmosódott. Mondjuk egy év után már ideje volt, gondoltam magamban. Óvatosan bemásztam a kádba és Mingi mögött ülve foglaltam helyet.
-Ha megfordulsz megütlek - böktem meg finoman az arcát mikor láttam, hogy készült hátrafordulni, hogy leskelődjön.
-Eszembe sem jutott - kuncogott édesen és az est folyamán végre először önfeledten elmosolyodtam. Még nincs minden veszve, még megjavíthatjuk, még helyrehozhatjuk...

-Ha becsukom a szemem hátrafordulhatok, hogy megcsókolhassalak? - kérdezte félénken.
-Igen... - válaszoltam fojtott hangon és hevesen dobogó szívvel vártam, hogy mi fog történni. Mingi valóban csukott szemmel, csücsörítve fordult meg és a látványtól akaratlanul elnevettem magam, annyira édes volt. Egy ideig így várta, hogy megcsókoljam, de helyette én csak idiótán vigyorogva gyönyörködtem benne. Miután megunta a várakozást egyik szemét óvatosan kinyitotta és egy gyors puszit nyomott a számra. - Azt mondtad nem fogsz leskelődni - húztam az agyát vigyorogva mire újra az ajkaimra tapadt és lágyan csókolni kezdett. Az óvatos csók egyre hevesebb lett és addig faltuk egymás ajkait míg hangosan lihegve váltunk el egymástól.
-Szeretlek jagiya - suttogta az ajkaimra Mingi. - Köszönöm, hogy már egy éve elviselsz és bocsáss meg nekem mindenért...

Remélem tetszett és úgy írtam meg ahogy elképzelted  🥰

Tudom ez most nem lett egy vidám rész de az élet sem mindig habos torta... Vigasztalásként jöjjön pár kép Mingi babáról.  🥺🥺

Tudom soha nem fognak hozzád eljutni a szavaim de nagyon hiányzol... :') Remélem jól vagy, vigyázz magadra!