Két évvel ezelőtt naiv, frissen érettségizőként azt hittem, hogy megfogtam az isten lábát. Mikor megláttam azt a bizonyos álláshirdetés, hogy szobalányt keresnek, azonnal tárcsáztam a megadott számot. Egy rideg hangú férfi vette fel a telefont, aki végig nagyon kimérten beszélt velem, de nekem ez sem vette el a kedvem. Munkára volt szükségem és szó szerint bármit elvállaltam volna... Hiába éltem már 10 éve Szöulban, még mindig kinéztek az európai vonásaim és az enyhe akcentusom miatt. Már annak is örültem, ha egy munkáltató nem csapta rám a kagylót az első pár másodpercben... Így hát egy pillanatig nem merült fel bennem, hogy nem kéne odamennem, nem kéne elvállalnom a munkát.

Voltak intőjelek, de teljesen elvarázsolt az, hogy végre dolgozhatok. A feltételek korrektek voltak, a főnök normálisnak tűnt és a bér sem volt utolsó szempont. Furcsálltam, hogy egy sötétített üvegű fekete kocsival jöttek értem és vittek el az állásinterjúra, de még akkor sem oldottam kereket mikor egy embertelen méretű birtokra vittek, aminek a közepén egy kastélynak beillő hatalmas villa állt. Nem is sejtettem hova kerültem és mekkora szarba tettem magam, mikor aláírtam az orrom elé tolt papírokat. Önként sétáltam be a vipera fészekbe és mosolyogva helyeztem kényelembe magam, azt gondolván, hogy én vagyok a világ legnagyobb mázlistája... Pedig inkább a világ legnagyobb barma voltam, de akkor még nem gyanítottam, hogy Szöul leghírhedtebb maffiózójával kötöttem munkaszerződést.

Magával a munkával nem volt semmi probléma. Nem terheltek agyon, normálisan bántak velem, a főnök kedves volt, a többi alkalmazottal jól kijöttem és a busás fizetésemen felül teljes körű ellátást kaptam. Igaz, olyan titoktartási szerződést írattak velem alá, amilyet szerintem az angol királynő ágyasának sem kell és tudtam, ha rosszkor, rossz embernek mondok valamit akkor szó szerint a fejemet veszik, de még ez sem zavart. Mi volt akkor mégis a problémám? Lee Heeseung személyesen, alias a világ legnagyobb seggfeje. Ha pökhendi, basáskodó, fölényeskedő személyisége nem lett volna elég ahhoz, hogy teljesen kiborítson, a kis rohadék mindezek mellett baszottul jóképű volt... És nem volt rest visszaélni eme (egyetlen) remek tulajdonságával.

Az elkényeztetett kis maffia herceg előszeretettel táncolt az idegeimen. Hol édes volt és lehengerlő, hol pedig egy elviselhetetlen faszkalap. Nem tudtam dűlőre jutni vele, amit előszeretettel fokozott azzal, hogy szinte hetente más lányok tették tiszteletüket Heeseung ágyában, miközben őt időnként megszállta a szentlélek és elképesztően aranyosan viselkedett velem. Hiába volt ott a többi alkalmazott és kötöttem sokukkal szoros barátságot, az igazság az volt, hogy elmondhatatlanul magányos voltam... Egyedül árválkodó búskomor szívemnek pedig finoman fogalmazva jól esett Heeseung kedves viselkedése. Hiába mantráztam magamban, hogy legyek óvatos, hiába tudtam, hogy vigyáznom kell vele, a szívem mintha meg sem hallotta volna amit az agyam mondott. Klisés Hamupipőke és a (maffia) herceg sztori... Beleszerettem Heeseungba.

Nem tudtam eldönteni, hogy ezért őt, vagy magamat gyűlöltem jobban, ezért végül mindkettőnkre egyformán haragudtam. Rá azért mert alkalmanként elhúzta az orrom előtt a mézes  madzagot, hogy aztán ismét belém rúgjon, magamra pedig azért mert ennek ellenére csak egy szavába került volna, hogy bármit megtegyek érte. Próbáltam magamon uralkodni, az érzéseimet eltitkolni, de sosem voltam az a higgadt "mindent lenyelek" személyiség és egy szép napon betelt a pohár... Egy újabb rúzsfoltos lepedő és egy elkenődött szemfestéktől maszatos párnahuzat tették fel az i-re a pontot. Nem mintha nem láttam volna már ilyet azelőtt számtalanszor, de most úgy éreztem itt a vége és elérkeztem a tűrés határom végéhez. Ez a rohadék hetente mást dug én pedig komolyan szerelmes vagyok belé?! Na nem... 

Miközben folttisztítóval gyötörtem a szerencsétlen pamut anyagokat, a fogaskerekeim folyamatosan jártak. Mit mondjak a főnökömnek? Egyáltalán van innen kiút, vagy csak koporsóban? Úgy éreztem meg kell próbálnom kiszakadni innen, mielőtt végérvényesen begolyózok a Heeseung iránt érzett viszonzatlan szerelemtől. Sietve befejeztem a munkámat, bepakoltam a mosógépet, kipakoltam a szárító gépet, kivasaltam majd összehajtottam mindent és a tuti tervvel a fejemben megindultam a főnök irodája felé. Magabiztos voltam és rettenthetetlen, úgy éreztem semmi nem állhat az utamba.
-Y/N! Van egy perced? - ééés eddig tartott a határozottságom...
-Majd később - feleltem hátra sem fordulva, hiszem már a hangjáról felismertem őt.
-Gyors leszek, ígérem - suttogta már a fülembe, miközben hosszú ujjai határozottan, de mégis gyengéden fonódtak a csuklómra.

Lemondóan sóhajtva hagytam, hogy irányítson. Úgy voltam vele, hogy úgyis mindjárt elhagyom ezt a festői szépségű poklot és soha többé nem látom a fiút. Ezt a kis időt már kibírom...
-Hová megyünk? - kérdeztem kissé nyafogva.
-Csak a kertbe, de ne türelmetlenkedj! Úgyis mindjárt meglátod - fordult hátra vigyorogva a szívem pedig hirtelen kihagyott egy ütemet. Legbelül féltem attól, hogy végül eléri, hogy meggondoljam magam. A pillantása kedves volt, a hangja lágy, a mozdulatai pedig szelídek. Ez volt az a Heeseung akibe beleszerettem. A kert legvégébe mentünk, ahol eddig talán 2x jártam, hisz sosem volt dolgom arra. Ötletem sem volt, hogy mit akart Heeseung mutatni ott nekem, de aztán hirtelen megláttam...
-Napraforgók - suttogtam szinte megbabonázva.

Vidáman ugrándozva közelebb mentem a csoda szép növényekhez és kacagva végig simítottam sárgás szirmaikon. Hatalmas vigyorral az arcomon a fiú felé fordultam, aki csak szégyenlősen mosolyogva nézte gyermeki cselekedetem. Zavarában egyik lábáról a másikra állt majd mély levegőt vett és közelebb lépett hozzám.
-Tetszenek, ugye? - kérdezte és félszegen hátulról átölelte a derekam és állát a fejemen támasztotta meg, kihasználva a köztünk lévő magasságbeli különbséget.
-Gyönyörűek - sóhajtottam elégedetten. - De honnan tudtad...? - fordultam meg hirtelen és gyanakodva végig Heeseungot.
-Emlékszel amikor az elülső kertben rendezted a rózsákat? Én megdicsértem, hogy milyen szépek, te pedig rávágtad, hogy valóban, de a napraforgók sokkal szebbek.

A számat is eltátottam, annyira megleptek Heeseung szavai. Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyire odafigyelt arra amit mondtam neki. A fiú csak lágyan elmosolyodva simított végig az arcomon majd a fülem mögé tűrte az egyik önálló életre kelt hajtincsem. A sörényem piszkáló keze után kaptam és magamban tépelődve próbáltam meg eldönteni, hogy hányadán is állunk. Most az volt akibe beleszerettem... Semmi flegmaság, semmi bunkóság, csak az imádni valóan cuki, melegszívű Heeseung. Egymás tekintetében elmerülve teltek a percek, vagy talán az órák. Minden időérzékemet elvesztve bámultam gyönyörű szemeit, markáns vonásait, szépen ívelt ajkait, íriszeim szinte szomjazva itták magukba a látványt. Mégis mikor a fiú lassan közelebb hajolt hozzám, bekapcsolt a vészfény...
-Felmondok - mondtam szinte kiabálva és pánikszerűen hátráltam egy lépést.

Heeseung megrázta a fejét, mintha egy rossz álomból ébredt volna fel és hitetlenkedve végig mért.
-Elnézést, azt hiszem rosszul hallottam amit mondtál... Megismételnéd kérlek? - A torkom kiszáradt ahogy szigorú, de mégis szomorúságtól csillogó tekintettel nézett rám. A szívem majd' összefacsarodott a látványtól, de aztán gyorsan emlékeztettem magam a korábban történtekre és, hogy miért döntöttem végül a távozás mellett.
-Azt mondtam, hogy... - kezdtem bele, de a hangom végül elcsuklott és képtelen voltam folytatni az eredeti mondandómat. - A francba is Heeseung, én ezt már nem bírom tovább csinálni! - kiáltottam rá a fiúra és végül hangos zokogásban törtem ki. Könnyeimet törölve futásnak eredtem, de két erős kar visszarántott és nem eresztett, bárhogy is igyekeztem.

Egész testemben rázkódtam a sírástól és egyre jobban elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy már egy másodpercig sem akarok a birtokon maradni. Komolyan mondtam Heeseungnak, hogy nem bírom már tovább csinálni és pillanatok választottak el a totális összeomlástól.
-Engedj el... Kérlek - könyörögtem már szinte a fiúnak, de a folytonosan elcsukló hangom nem hatott túl meggyőzően.
-Soha - suttogta a fülembe, miközben karjaival körbe ölelt és fejét a hajamba fúrva lágyan ringatni kezdett, ezzel ledöntve bennem a büszkeségem utolsó falát. Csak hagytam, hogy a könnyeim sós patakokká duzzadva végig száguldjanak az arcomon és a hangtalan zokogástól újra és újra megrázkódjon a testem. - Egyszerűen képtelen lennék nélküled élni tovább - sóhajtott fásultan majd határozottan szembe fordított magával.

Ujjaival gyengéden letörölte a könnyeimet és a fejemet két kezébe véve mélyen a szemembe nézett. Tekintete ide-oda cikázott az arcom különböző pontjain majd végül megállapodott a számnál. Semmit sem szólva, sóvarogva bámulta az ajkaimat majd mély levegőt véve kimondta azokat a szavakat, amikről azt hittem, hogy sosem fogják elhagyni az ő száját.
-Szeretlek Y/N - közölte szem lesütve majd pillantást ismét az enyémbe fúrta. A sokktól először megszólalni sem tudtam, a gondolatok ijesztő gyorsasággal cikáztak a fejemben, végül dühösen vállon ütöttem a fiút.
-Te idióta seggfej - kiáltottam rá. - Hogy... Van képed... Ezt mondani... Nekem... Azok után... Hogy minden héten... Más... Lánnyal... Hemperegtél... A kibaszott ágyadban... - tajtékzottam és minden szavam és mellkason csapás követte.

Heeseung határozottan lefogta a kezeimet mire dühösen toporzékolni kezdtem és megpróbáltam megfejelni őt.
-Lehiggadnál egy kicsit?! - emelte fel a hangját, amivel csak fokozta az amúgy sem kis mértékű agybajom.
-Hogy kérheted ezt tőlem?! Hogy mondhatsz nekem ilyen dolgokat, annak fényében ahogy viselkedtél velem? És én idióta még mindezek ellenére is szeretlek téged - kiabáltam az arcába majd ahogy ráeszméltem, hogy mit mondtam a kezem a szám elé kapva bámultam magam elé. Lassan a fiúra néztem, aki csak az arcán egy szélesen elterülő, diadalittas vigyorral fürkészett.
-Tudtam én - húzta ki magát büszkén és mielőtt bármit is tehettem volna a tarkómnál finoman megragadva magához húzott egy szenvedélyes csókra.

Ajkait eleinte óvatosan mozgatta az enyéimen, mintha csak felmérte volna a terepet, hogy meddig mehet el. Dacoskodva próbáltam ellenállni, de mézédes párnácskái végül meggyőztek. Szinte beleolvadtam a szédítő csókba, teljesen átadtam magam neki... Úgy éreztem, hogy a lábaim cseppfolyóssá válltak és ha Heeseung nem fog erősen biztos összeesek.
-Szeretném ha tudnád, hogy egyik lánnyal sem feküdtem le - suttogta az ajkaimra. - Csak féltékennyé akartalak tenni, hogy végre belásd te is, hogy mit érzel irántam - folytatta mire idegesen löktem rajta egyet.
-Nem vagy normális... Egyszerűen őrült vagy!
-Igen, egyszerűen megőrülök érted - vigyorgott elégedetten, én pedig legszívesebben betörtem volna az orrát.
-Gyűlöllek... Van fogalmad róla, hogy mennyi fájdalmat okoztál nekem? Hogy hány éjszakát sírtam át miattad?! - csattantam fel, de Heeseung egy újabb csókkal hatásosan elhallgatatott.
-Majd elmúlik... Ígérem jóvá teszem minden bűnömet.

Sok szeretettel az én kedvenc titánomnak. 💕💕 DottieX