Sorsom, gyere és csókolj meg,
én csak üldözöm tovább azt az érzést.
Bár megsérültem, hagyj engem...
Én csak üldözöm tovább AZT az érzést.

Minden ember életében eljön az az időszak előbb, vagy utóbb, amikor úgy érzi, hogy megrekedt. Nem halad, nem fejlődik, nem növekszik, csak lebeg a kibaszott nagy semmiben. Azt hiszem ezt nevezzük valójában kiégésnek és naivan mindig azt hittem, hogy ez az állapot engem soha nem fog a hatalmába keríteni. De valahogy mégis maga alá gyűrt...

A legrosszabb az egészben valójában az, hogy még csak meg sem tudod fogalmazni pontosan, hogy mi a bajod. Nem érted azt a furcsa, addig ismeretlen emóciót és elmagyarázni sem tudod, hogy mit érzel és miért. A napok szürke monotonsággal múlnak el melletted. Nem eltelnek, hiszen azt csak az élet tud... Hanem elmúlnak, mint egy haldokló virág. Talán ez fáj a legjobban, hogy én nem ilyen voltam és azt hittem sosem tudnék ilyen üres lenni. De az élet mindig tartogat valami váratlan és kellemetlen meglepetést a tarsolyában...

És megmutatja, hogy még rosszabb is lehet.

Mint a legtöbb gyarló földi halandó én is az alkoholhoz nyúltam és nem törődve a barátaim intelmeivel, a családom aggódásával mentem a saját fejem után. A bormámorban átlebegett éjszakák hoztak csak megnyugvást, de egy idő után már azok sem...

Valami hiányzott, de magam sem tudtam volna megfogalmazni, hogy mi. Talán egy érzés. Nem is... AZ az érzés, amitől igazán élő vagy. Nem a vér az ereidben, nem a szíved dobbanása és nem is az oxigén a tüdődben. Hanem az a megmagyarázhatatlan emóció, ami megragad, felkap és az égig emel, majd tovább a Holdig és nevetve dob rá a csillagokra. Az a bizonyos bódító szédelgés, de ez számomra jelenleg csak egy délibáb...

Amit szeretnék, ha valósággá is válna.

Dühösen dobtam le magamról a bőrdzsekimet és azon nyomban egy nem túl diszkrét sikítás hagyta el a számat, ugyanis a konyhában váratlanul felkapcsolódott a lámpa. Szerencsére nem egy betörő volt, hanem az idióta és roppant mód bosszantó lakótársam. Akiről nem mellesleg úgy tudtam, hogy ma este nem tartózkodik otthon...
-A jó anyád édesét Hee Leeseung - teremtettem le kissé akadozó nyelvvel, mire a fiú csak a szemöldökét ráncolva bámult rám.
-Úgy látom már nem vagy szomjas - jegyezte meg epésen.
-Gratulálunk, ön nyert - forgattam meg a szemeimet. - Kész lángelme ez a fiú - tettem hozzá gúnyosan, miközben megszabadultam a magassarkúmtól is.

Imbolygó léptekkel a fürdőszoba felé vettem az irányt, miközben halkan dúdolásztam és lelkiszemeim előtt már meg is jelent egy illatos és forró habfürdő. Borgőzös valóm semmi másra sem vágyott egy jó fürdésen és hatalmas alváson kívül, de természetesen Heeseungnak, mint mindig, most is bele kellett köpnie a levesembe.

-Hol voltál ennyi ideig? - vont kérdőre a fiú és miután teljesen ignoráltam őt finoman megragadva a karomat szembe fordított magával. - Van fogalmad róla, hogy hány óra van?
-A józanságomat hagytam el, nem az órámat - közöltem utálatosan és egy határozott mozdulattal kiszabadítottam a kezem a fogságából. De sajnos az úrfit nem lehetett ennyivel lerázni és nem győzte rám zúdítani a szemrehányásait.
-A főnök legalább 10x keresett, hogy mi van veled és, hogy mikor tudnál bemenni holnap dolgozni - darálta nekem teljesen bepörögve.
-A szabadnapomon?! - csattantam fel, miközben a szemeim tányérméretűre nőttek. - Lófasz óra szopj le perckor - feleltem egy fokkal higgadtabban, majd lemondva a békés habfürdőzésemről a konyhába mentem egy pohár vízért.

Heeseung úgy követett mint egy pincsi és mialatt én lehúztam egy szuszra legalább fél liter vizet ő a pultnak támaszkodva bámult engem. Egy buzgómócsing testőrre hasonlított ilyenkor...
-Szeretem a mocskos szádat - szólalt meg kis idő elteltével, majd óvatosan közelebb lépett hozzám és kivette a kezemből a poharat. - De figyelj csak Y/N... - váltott hirtelen ijesztően komoly hangnemre. - Most tényleg beszélgetnünk kéne - folytatta csendesen és szavai hallatán megmagyarázhatatlan düh áradt szét bennem. Annyira nem voltam kíváncsi a hegyi beszédére...

-Tisztázzunk valami szépfiú! - fordultam felé oly' indulatosan, hogy még Hee is ijedten hátrált egy lépést. - Nem vagy se az apám, se a bátyám, se egyéb férfi felmenőm - záporoztak felé tüzes nyílként a meg nem válogatott szavaim. -  Hála a magasságosnak nem vagy a pasim, nem vagy a szeretőm, a férjem meg pláne nem - folytattam kegyetlenül és nyomatékot adva a mondandómnak erősen megböktem a mellkasát, ami már finoman szólva sem tetszett neki. Gyengéden, de határozottan fogta le a kezemet és mélybarna íriszeivel úgy vizslatott engem, hogy abba mindenem beleremegett. Pillantása a lelkemig hatolt és olyan dolgokat láttam meg Heeseung szemeiben, amiket eddig még soha. Mi a franc történt vele?

Vagy inkább velem?

Vagy esetleg...

Velünk?

-És ez kizárja azt, hogy szeretlek és aggódom érted?! - rivallt rám és a váratlanul ért kitörése csak olaj volt a tűzre. Nem akartam vele veszekedni, de soha senkitől nem tűrtem, hogy akárcsak megpróbáljon kontrollálni engem.
-Nem - ismertem el. - De a kioktatásomhoz való jogod valahol a nulla és a mínusz ötezer között van - ráztam meg a fejem ingerülten, majd a tekintetem rá emelve olyan dolgokat mondtam ki, amiket talán soha nem kellett volna...

- A kollégám és a lakótársam vagy, nem több - köptem szinte felé a szavakat és ahogy pillantásunk egybe fonódott már tudtam, hogy ezt nem kellett volna. Soha nem beszéltem még így vele, hiszen én is szerettem őt... De már annyira elegem volt és csak elakartam tűnni a kibaszott világból, semmi kedvem nem volt a kioktatást hallgatni.

Heeseung szemében ijesztő gyorsasággal változtak az érzelmek, majd lélektükreiben már-már félelmetes nyugalom csillant meg. Fejét kissé oldalra döntötte, mint egy kíváncsi kölyök kutya és dús ajkait apró mosolyra húzta.
-Ennyi? - kérdezte kimérten, mire én határozottan bólintottam egyet.
-Ennyi - feleltem csendesen, de képtelen voltam a szemébe nézni.
-Ahogy gondolod Y/N - adta meg magát a fiú. - De attól én még elmondom a véleményemet, akkor is ha nem akarod hallani - közölte ellentmondást nem tűrően, majd finoman az állam alá nyúlva kényszerített, hogy rá nézzek és az érintésétől hirtelen elöntött a forróság... Klassz, remélem még be is hugyoztam.

De ez a melegség a mellkasomban áradt szét.

-Évek óta ismerjük már egymást és akár tetszik, akár nem, sokkal többek vagyunk szimpla kollégáknál és lakótársaknál - csóválta meg a fejét keserűen somolyogva. - És az az igazság, hogy az árnyéka vagy annak a Y/N-nek akit megismertem... Szóval ha tudok bárhogy is segíteni, ne habozz szólni kérlek! - Nem mondott többet, de nem is kellett... Épp eleget hallottam ahhoz, hogy még nyomorultabbul érezzem magam. Kegyetlen akartam lenni vele és végleg ellökni magamtól, de ahogy a tenyere a felkaromra siklott az ellenállásom gyengülni, a szívem köré húzott falaim pedig repedezni kezdtek.

Túl jól ismert már... Néha egy lélegzetvételemből meg tudta mondani, hogy mit érzek, mire gondolok valójában. És a testem ösztönös reakciói tagadhatatlanok voltak. Az sem segített, hogy az arcomon végig folyt pár könnycsepp, de talán már nem is akartam tovább titkolni, hogy mennyire szarul vagyok egy ideje.

Előtte legalábbis semmiképpen sem...

Megbíztam Heeseungban, ehhez kétség sem férhet. A családtagjaimat leszámítva ő az egyetlen férfi az életemben, aki ez idáig még nem bántott és nem okozott egyszer sem csalódást. Ott volt mellettem az első komolyabb szakításomnál, amikor felvettek az egyetemre, amikor elbasztam az első állásinterjúmat és együtt rúgtunk be akkor is, amikor a jelenlegi meló helyemre felvettek. Igaz, ebben az ő keze is vastagon benne volt, mert addig nyüstölte a főnökeit amíg nem adtak nekem egy esélyt... Annyiszor nevettünk már együtt, lelkiztünk borgőzös hajnalokon, vagy csak egy jó étel társaságában elmeséltük egymásnak a napunkat.

Szerettem őt, talán kicsit jobban is mint kellett volna és valószínűleg ezért löktem el őt magamtól. Nyakatekert gondolat menet, nem igaz? Pedig az én szemszögemből nézve teljesen logikus volt eltaszítani Heet magamtól, mielőtt még ő venné fel a nyúlcipőt...

Annyira elmerültem a nyomorúságos gondolataimban, hogy szinte meg is feledkeztem a fiú jelenlétéről. Akkor tudatosult bennem, hogy még mindig ott van, amikor egy óvatos lépést tett felém, aminek köszönhetően szinte kiugrottam a bugyimból ijedtemben.
-Hé, virágszál - szólított meg szelíden Heeseung. - Elmondod kérlek, hogy mi a baj? - kérlelt csendesen és a hangjából áradó puhaság olyan volt, mintha egy meleg pokrócba csavarta volna fázósan vacogó szívemet.

Tetszett ez az érzés...

-Nem tudom - sóhajtottam fel és tüntetőleg oldalra fordítottam a fejem, mint egy dacos kisgyerek. Félelmetes gyorsasággal váltakoztak bennem az emóciók és amíg egyik pillanatban mindent őszintén el akartam mondani Heeseungnak, a másik pillanatban az volt minden vágyam, hogy hagyjon már végre békén. - Én csak... Keresek valamit - nyögtem ki nagy nehezen, mire a fiú az állam alá nyúlva magára vonta a tekintetem.
-Micsodát? - suttogta, miközben mély barna íriszeivel lyukat égetett a lényembe. Csak egy ártatlan kérdés volt... Egyetlen szó csupán, ami beszédre késztetett és úgy törte át lelkem gátjait, mintha azok soha nem is léteztek volna.

-Amitől újra élőnek érezhetném magam... - motyogtam, mint egy gép és mindenhova igyekeztem nézni Heeseung szemein kívül. - A fájdalom folyamatosan növekszik és olyan mintha lángolnék - feleltem fojtott hangon és úgy éreztem mindjárt felfogok robbanni azoktól a dolgoktól, amiket eddig mélyen eltemettem magamban. Félelmetes volt, hogy mennyire voltam egyszerre üres és mégis emóciókkal teli. - Sokan azt mondják, hogy a fájdalomtól érzik magukat élőnek, de én sosem voltam még ennyire halott - húztam oldalra a számat.

Heeseung csak frusztráltan sóhajtott egyet, majd gyengéden megsimogatta az arcomat. Váratlan érintésétől riadtan húzódtam odébb, amitől azonnal lelkiismeret furdalásom lett és könnybe lábadt tekintettel néztem a fiúra.

-És úgy gondolod erre az alkohol a jó megoldás? - suttogta kettőnk közé Hee, miközben óvatosan letörölgette a könnyeimet. - Vagy az éjszakázás?
-Lehet - vontam meg a vállaimat. - Bár a drogokat még nem próbáltam - viccelődtem, de a fiú mérges pillantását látva elment a kedvem a humorizálástól. - Hányszor mondjam még, hogy fogalmam sincs Heeseung?! - csattantam fel sértődötten. Bár valójában magamra voltam mérges, de ő volt mellettem, ami miatt kegyetlenül rázúdítottam minden haragomat. - Talán idővel majd jobb lesz, vagy könnyebb, de én addig is csak üldözöm AZT az érzést, reménykedve egy szebb holnapban... Ez minden amit tudok - tettem hozzá a végét már egy fokkal csendesebben, majd tüntetőleg összefontam a karjaimat a mellkasom előtt.

Mikor leszek végre képes uralkodni ezeken a borzalmas hangulatingadozásokon...?

Heeseung a fejét elmerengve oldalra döntötte és látszott rajta, hogy nagyon gondolkodik valamin. Szinte hallottam a fejében kattogó fogaskerekek hangját és ilyenkor egy kicsit bántam, hogy nem tudok a gondolataiban olvasni.
-Mi lenne, ha segítenék megtalálni? - szólalt meg alig hallhatóan, miközben észrevétlenül egyre közelebb került hozzám. Már csak arra eszméltem fel, ahogyan a kezével a derekamra simítva húzott olyan közel magához, hogy egy papír lapot sem lehetett volna közénk tenni.
-Mégis ho... - pislogtam fel megszeppenve, de ő a szavamba vágva váratlanul lecsapott rám.

A hirtelen sokktól fel sem fogtam először, hogy mi történik, csak ernyedten lógtam a fiú karjaiban. Aztán a vészvillogó bekapcsolt a fejemben, amitől hirtelen menekülni támadt kedvem, de valamiért nem tettem. Ott maradtam.

És hagytam, hogy Heeseung szó szerint kicsókolja belőlem az összes fájdalmat...

Esetlennek éreztem magam és eleinte nem is viszonoztam a fiú tettét. Pedig esküszöm nem ez volt életem első csókja, de most először csókolt meg valaki úgy, hogy az az egész lényemen végig söpört és ettől lefagytam. A mázsás súly mintha eltűnt volna a mellkasomról, a szívem fázós reszketése lassacskán elmúlt és mindenemet egy addig még sosem tapasztalt melegség járta át. Üresnek hitt lelkem annyira túlcsordult, hogy a váratlan emóció áradat sós cseppek formájában távozott belőlem, de ez csak még édesebbé tette a pillanatot.

Minél tovább csókoltuk egymást, úgy oldódtak a gátlásaim és lettem egyre bátrabb én is. Karjaimat Heeseung nyaka köré fontam és ujjaimmal bársonyos tincsei közé túrtam. Teljesen átadtam magam az érzésnek és úgy olvadtam bele az ölelésébe, mintha nem lenne holnap.

Pedig már csak arra vágytam, hogy legyen holnap...

Hogy sok közös holnap várjon még ránk.

Nyelveink egyre szenvedélyesebb táncot jártak egymással, miközben ajkaink puhán simultak össze. Fogainkkal néha közben játékosan megharapdáltuk a másikat és egy idő után már nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. Vigyorogva húzódtam el a fiútól és csillogó tekintetemmel gyönyörűséges arcát fürkésztem.
-Talán ez lenne az...? - kérdeztem csak úgy magamtól.
-Ezt neked kell tudnod - pihegte Heeseung, mire határozottan megráztam a fejemet.
-Egy csók nem oldhat meg mindent - feleltem. Hiába dübörgött bennem az eufória, reális ember voltam és tudtam, hogy nem két perc lesz rendbe tenni önmagam és az életem.

-Igazad van - értett egyet Hee. - De talán több már hatásosabb lenne - mosolyodott el pimaszul és már hajolt is volna ismét az ajkaimra, ha nem állítom le.
-Heeseung... - fújtam ki a levegőt fásultan és tenyerem a mellkasának tapasztva akadályoztam meg őt abban, hogy újra megcsókoljon. Hiába voltak túlontúl csábítóak húsos ajkai, komolyan szerettem volna beszélgetni vele. De túl könnyen letudott venni a lábaimról...
-Ne keress kifogásokat, kérlek Y/N - szólított meg lágyan és kezeimet finoman megragadva mélyen az enyémbe fúrta a tekintetét. Csapdába estem azokban az őzike szemekben. - Csak engedd, hogy szeresselek és addig csókoljalak, amíg újra élőnek érzed magad - folytatta csendesen és hüvelykujjaival apró köröket rajzolt a kézfejemre, mialatt egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust. - Amíg újra tudsz őszintén mosolyogni, amíg újra boldog leszel - tette hozzá, majd egyik tenyerével végig cirógatta az arcom.

Ösztönösen lehunytam a pilláimat az érintése hatására és ujjaimat a csuklójára fontam, miközben egyre jobban beleolvadtam a lágy simogatásába. Féltem rá nézni, féltem kinyitni a szemeimet és féltem bármit is mondani... Nem akartam, hogy elmúljon az a pillanat, hogy elillanjon a varázs és kiderüljön, hogy minden ami az elmúlt órában történt az nem volt más, csak az alkoholtól mámoros agyam kreálmánya. De ahogy Heeseung puha ajkai a homlokomhoz értek hirtelen még valóságosabbá vált minden...

-Az jó sok csókba fog kerülni - köszörültem meg a torkomat. - Túl régóta létezem már ebben az enervált állapotban - vallottam be, de úgy tűnt akármit is mondok a fiúnak, őt semmi nem tántorítja el attól, hogy velem legyen és, hogy akarjon engem. Mintha eltökélt szándéka lett volna az, hogy újra építse atomjaira hullott lényemet.

És nem tudtam elég hálás lenni neki ezért...

-Szerencsére van még ott bőven, ahonnan ez is jött - hajolt felém csücsörítve, mire mindkettőnkből kitört a nevetés. Hitetlenkedve megcsóváltam a fejem, ahogy Heeseung vidáman csillogó íriszeibe néztem és ujjbegyeimmel óvatosan végig simítottam az arcát és az állkapcsa vonalát. Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy ez a valóság, hogy mindez megtörtént... Ha valaki nekem pár órával ezelőtt azt mondta volna, hogy az est folyamán Heeseung karjaiba omlok, az illetőt minimum diliházba zárattam volna. De annyira örültem neki, hogy ily' váratlan fordulatot vett az életem.

A fiú egy darabig elmerengve bámult engem, majd mélyen a szemeimbe nézve lassan közeledni kezdett felém. Először az ajkaimra pillantott, aztán vissza rám, mintha csak engedélyt kért volna és végül egy kaján vigyorral az arcán a számra tapadt. Tudta, hogy nyeregben van és ez a bájos pofátlansága megmosolyogtatott. Teljesen megbíztam benne és tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy nem csak egy könnyű prédaként tekintett rám. A magabiztos és szemtelen álarca mögött egy mélyérzésű fiú lakott, aki valójában egy úriember volt és előbb ártott volna magának, mint nekem. Ismertem őt és bár eddig a pillanatig fogalmam sem volt arról, hogy ilyen érzéseket táplál irántam, de tudtam, hogy ő az az ember aki soha nem használna ki egyetlen egy lányt sem.

És akinél megtépázott, feldúlt szívem végre biztonságban van...

Heeseung olyan lassúsággal szakította meg a csókunkat, mintha az lett volna az utolsó és többé soha az életben nem lenne lehetőségünk az ajkainkat egybeforrasztani. Ragaszkodása megnevetettett és a kuncogásomat a fiú egy játékos orr pöcköléssel jutalmazta, majd azon nyomban egy cuppanós puszit nyomott a számra és homlokát az enyémnek döntötte.

Egy ideig csak szótlanul öleltük így egymást a konyha közepén, miközben Heeseung óvatosan ringatni kezdett engem és karjait még szorosabban körém fonta.
-Csak ígérd meg, hogy mostantól minden éjszakát velem töltesz és az egyetlen dolog amitől megrészegülsz, az a szerelmünk lesz - mormogta és arcát azon nyomban a hajamba temette. Imádtam ezt az érzékeny oldalát és tudtam jól, hogy néha mennyire nehezére esett megfelelően kifejezni az érzéseit. Büszke voltam rá és mindeközben elmondhatatlanul boldog. Hosszú hónapok szenvedése után végre kezdtem magam ismét élőnek érezni...
-Ígérem - feleltem lágyan mosolyogva és az ígéretemet egy csókkal pecsételtem meg.

Amit soha nem szegtem meg.