A legtöbb ember szereti a születésnapját. Ajándékok, köszöntések, barátok, rokonok, bulik, egy nap amikor te vagy a lényeg és mindenki a kedvedben akar járni. De mi van azokkal az emberekkel akik gyűlölik ezt a napot? Mi van akkor ha te nem izgatottan, hanem rettegve várod a pillanatot mert fájdalmas sebeket szakít fel a lelkedben? Ilyenkor legszívesebben csak a fejedre húznád a takarót és ki sem jönnél alóla egész nap... Csak sírnál, zokognál, tombolnál és emlékeznél a régi szép időkre... A gyönyörűséges édes múltra, ami fájdalmas keserűséggé változtatta a jelened. Akarva akaratlanul nosztalgiázol, felidézel és emlékezel, egészen addig amíg a sírástól már végül levegőt sem kapsz.

Megannyi idézet, megannyi könyv, vers és film szól a halálról amiknek hála azt hiszed már mindent tudsz a gyászról, de valójában halvány fogalmad sincs semmiről amíg a saját bőrödön nem tapasztalod meg. Naivan én is azt hittem, hogy mindenre fel vagyok készülve, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Tudtam, hogy fájni fog, hogy kegyetlenül rossz lesz... De azt nem tudtam, hogy olyan érzés lesz mintha egy mozdulattal kitépték volna a szíved a mellkasodból. Mikor jött a hívás fel sem fogtam először, hogy mit mondanak nekem. Az agyam leblokkolt, az idő megállt és a világ is megszűnt létezni számomra hosszú percekig. Csak bámultam ki a fejemből és némán azt tátogtam, hogy ez nem igaz.

A gyász nem múlik el, csak körbenövi az élet. Az az élet, ami soha nem áll meg... Kegyetlenül halad tovább miközben te szíved szerint ordítanál, hogy "HÉ! ELÉG VOLT! Lassítsatok, nem bírom ezt az iramot". De ez sajnos nem opció, a dolgoknak haladniuk kell tovább. Azt mondják az okosok, hogy az első év a legnehezebb. Az első nélküle töltött karácsony, születésnap, névnap, az első halottak napja mikor először gyújtasz érte mécsest. Vajon tényleg így van? Jövőre jobb lesz? Mikor jön el az a pillanat amikor nem kap az ember síró görcsöt az elvesztett szerette neve hallatán?

Nem tudom melyik nap volt a legrosszabb eddig, de a születésnapom erősen élmezőnyben van. Mindig ő köszöntött elsőként és reggel amikor fél álomban kinyitottam a szemem rögtön nyúltam a telefonomért, hogy megnézzem keresett-e már. De se egy nem fogadott hívás, se egy üzenet nem várt tőle... A kurva mobil egész nap megállíthatatlanul csörgött, csak az ő csengő hangja nem akart megszólalni egyszer sem. Reménykedve bámultam az ajtót, hogy mikor lép be rajta vidáman mosolyogva, ahogy mindig is tette ezen a napon. De nem jött... Nem hozott színes lufit, nem hozott tortát, nem ölelt át. Hogyan is tehette volna? A Mennyországban ahhoz túl messze van...

Miután senkinek a hívására nem válaszoltam aggódó üzenetekkel kezdtek bombázni, amik csak még jobban felidegesítettek. Miért nem lehet békén hagyni? Miért nem lehet felfogni, hogy SENKIVEL nem akarok beszélgetni? Miért kell állandóan a seggemben lenni? Dühöngve kimásztam az ágyból és a fürdő felé indultam, hogy valami emberi külsőt varázsoljak magamnak. Na nem mintha terveztem volna valahová menni, csupán csak nem akartam szívrohamban elhalálozni minden alkalommal amikor találkoztam a tükörképemmel. A depis lejátszási listámat üvöltetve szedtem magam rendbe majd öltöztem át egy kényelmes "macinaci + Jisung pólója" szettbe. Ahogy végig néztem a két számmal nagyobb felsőn fájdalmasan sóhajtottam egyet. Legalább őt válaszra kéne méltatnom...

Épp tárcsáztam volna a számát amikor egy bátor öngyilkos merénylő ráfeküdt a csengőre. Magamban mérgelődve trappoltam le az emeletről és gondolatban legalább százszor elátkoztam a küszöböm előtt szobrozó illetőt. Hogy mernek engem zaklatni ilyenkor, mikor épp nyakig merülnék az önsajnálat bűzös mocsarában?! Idegesen téptem fel az ajtót, de minden mérgem egy pillanat alatt elszállt amikor szembe találtam magam egy csillogó szempárral és egy édes pofival. Semmit sem szólva ugrottam a nyakába és olyan erősen szorítottam magamhoz, hogy szegény fiú fájdalmasan nyögött egyet.
-Én is örülök neked jagi, de légyszi ne tört össze - mondta elfúló hangon. 

-Csak még egy picit... - suttogtam, de valamennyire enyhítettem az ölelésem erősségén. Lazán fontam karjaim karcsú dereka köré miközben ő a hátam simogatta. Egy puszit nyomott a fejem búbjára majd óvatosan kibontakozott a szorításomból. 
-Alkut ajánlok - nézett rám komolyan, de tekintete huncutul csillogott. - Most elengedsz, beteszem a tortát a hűtőbe és utána annyit és olyan erősen ölelsz, ahogy akarod.
-Ez egy visszautasíthatatlan ajánlat - mondtam és ajkaim apró mosolyra húzódtak. Jisung nem tudta eltüntetni minden fájdalmam, nem tudta megszüntetni a mellkasom szorító érzést, de egy valamire képes volt... Mosolyt csalni az arcomra, bárhol és bármikor.

A konyhába mentünk, de mielőtt a fiú a hűtőbe tette volna a tortát gyorsan meglestem. Ránézésre nem volt semmi extra, de a nyakamat rámertem volna tenni, hogy Felix sütötte nekem a palacsinta tortát, szóval tuti isteni finom. Nem volt rajta a szokásos díszítés amit vártam, csak egy marcipán lufi és számos gyertya. Meglepett arcom láttán Jisung feszengeni kezdett majd lágyan végig simított a hátamon.
-Nem tudtam, hogy mit reagálnál egy "boldog szülinapot" feliratra - vonta meg a vállát. - Így hát azt most lehagytuk. 
-Tökéletes ez így - suttogtam és zokogni tudtam volna a meghatottságtól. Nekem van a legfigyelmesebb pasim, na meg a legjobb barátaim. 

Gyorsan a hűtőbe tettem a tortát, hogy kibírja délutánig amíg átjönnek a többiek is. Bármennyire is szerettem volna megúszni a szülinapi bulit, ebből az egyből nem engedtek... Megkértem, hogy ne vegyenek ajándékot és nagyon reméltem, hogy ezt a kérésemet legalább tiszteletbe tartják, ha már a többit nem. Mosolyogva megragadtam Jisung kezét és húzni kezdtem a nappali felé majd finoman a kanapéra löktem és rávetődtem mint egy kölyök koala. Egyik kezével a derekam ölelte, míg a másikkal automatikusan tincseimbe túrt és elöntött egy megmagyarázhatatlan földöntúli nyugalom, amit csak akkor éreztem ha vele voltam. Percek teltek el ebben a békés illúzióban, de az is lehet, hogy órák...

Nem tudtam, de őszintén nem is érdekelt, csak arra vágytam, hogy soha ne múljon el a pillanat. Azt kívántam, bárcsak örökre így maradhattunk volna.
-Hoztam neked valamit - suttogta a fülembe majd egy apró puszit nyomott az arcomra.
-Sungie... Direkt kértem, hogy ne vegyél nekem semmit - kezdtem bele a kis előadásba, de egy édes csókkal rögtön hallgatásra bírt.
-Nem került pénzbe - mondta miután elvált az ajkaimtól. - Viszont az egész szívem és minden irántad érzett szeretetem benne van. - Rövid ideig a zsebebén kotorászott majd egy diadalittas mosollyal az ajkain kezembe nyomott egy pendriveot. 

Rögtön a tv-re csatlakoztattam az eszközt ami egy videót tartalmazott csupán és csillogó szemekkel elindítottam. Már az első képkocánál a tüdőmbe rekedt a levegő... A videó rólam szólt és apukámról. A könnyeim megállítatlanul ömleni kezdtek és egyszerre nevettem és sírtam. Családi felvételek, régi képek váltották fel egymást a képernyőn mialatt a kedvenc számunk szólt. Szemem le nem véve a tv-ről nyúltam Jisung keze után és erősen megszorítottam. Mikor véget ért a felvétel automatikusan újra indult, mint egy végtelen lejátszási lista és megnéztük még egyszer. Majd még egyszer... És még legalább tízszer, egészen addig amíg arcom tenyereimbe temetve zokogni nem kezdtem.

A fiú szótlanul magához ölelte remegő testem, fejét a hajamba fúrta és olyan erősen szorított mint még soha. Velem együtt sírt és lágyan ringatott egészen addig amíg meg nem nyugodtam. Lassan ráemeltem könnyáztatta tekintetem, de képtelen voltam megszólalni pedig annyi mindent szerettem volna mondani neki... Óvatosan letörölte a sós cseppeket az arcomról majd egy puszit nyomott a homlokomra.
-Sokat gondolkodtam, hogy mit adjak neked hisz mindened megvan ami pénzért megvehető... De amire szükséged van az nem megfizethető.
-Tudom... - fújtam ki reszketegen a tüdőmbe rekedt levegőt. - Aput már semmi nem hozza vissza.
-Én a boldogságról beszéltem szerelmem - suttogta szelíden.

-A boldogságról? De hiszen... - kezdtem bele, de mutatóujját finoman a számra helyezte.
-Hallgass végig - mosolyodott el keserűen. - Lehetetlen, hogy apukád újra az életed része legyen viszont van valami amit megkaphatsz, amire mindennél nagyobb szükséged van... És ez a boldogság - folytatta bölcselkedve. - Lehetetlen pénzért megvenni, de viszont el lehet érni, hogy szépen lassan újra visszaszivárogjon a minden napjaidba. - Döbbenten hallgattam szavait és hirtelen azt sem tudtam mit mondhatnék, de szerencsére ő eleget beszélt helyettem is. - Semmi sem lesz már a régi, ezt mind tudjuk... A fájdalom egy életre megváltoztatja az embert, de idővel képes leszel újra szívből nevetni, újra őszintén mosolyogni - suttogta miközben szorosan magához ölelt. - És én minden pillanatban azért fogok dolgozni, hogy ez a nap minél hamarabb elérkezzen...

Drága Bobim. 💕 Sok mindent nem fűznék ehhez hozzá, csak, hogy Isten éltessen sokáig erőben, egészségben! (Reggel kapsz egy saját szerkesztésű képet is, de most csak ennyire volt időm, hogy felcsapjam a googlet. XD )

Szeretlek és büszke vagyok rád amiért ennyi mindent kibírtál. Tudom te nem így gondolod, de nagyon erős vagy! 🥺

Ölel: az egyetlen zseblamantinod. 💕