Mintha mázsás súly nehezedett volna a mellkasomra... Egyre kevésbé, végül pedig egyáltalán nem kaptam levegőt. Természetesen ez nem volt igaz, csak egy újabb roham tört rám, mint minden kibaszott éjjel hónapok óta. Tudtam, hogy nem valódi az érzés és a rémálmok sem igaziak, de annyira valóságos volt az egész, hogy pánikolni kezdtem. Egyre durvábban remegtem, egyre hangosabban lihegtem... Végül kétségbeesetten a pólóm nyakát kezdtem el ráncigálni, hátha így végre oxigénhez jutok, anélkül, hogy a mellettem békésen szuszogó fiút felkelteném. Két hónapja kezdtünk még csak el randizni és ez volt az első együtt töltött éjszakánk. Ő semmit nem tudott a traumáimról, a fájdalmaimról, a rohamaimról... Mostanáig.

-Hé baby - hallottam meg rekedtes mély hangját. - Minden rendben? - kérdezte riadtan, de olyan volt mintha több kilométer távolságból szólna hozzám. Lassan a hátam alányúlt és segített felülni miközben folyamatosan beszélt, csitítgatott, de egy szavát sem értettem. A zihálásom fokozatosan csillapodott, a hallásom és a látásom is kitisztult majd mikor Changbin meggyőződött arról, hogy egyedül is tudok ülni, felállt az ágyból és kiment a szobából. Félelemtől remegve túrtam izzadt tincseim közé. Ha most nem dob ki, akkor soha... Rettegtem, hogy azért ment ki a hálóból, hogy összeszedje a cuccaim és kiadja az utam. Megértettem volna ha így cselekszik, ugyan kinek kéne egy emberi roncs?

Fura hangokat, csapkodásokat és a mikró csipogását hallottam. Mit csinál ez a jó ember...? Nyakam nyújtogatva próbáltam meglesni, hogy min ügyködik, de sajnos nem jártam sikerrel. Feladva a kémkedést nagyot sóhajtva kimásztam az ágyból, belebújtam a bolyhos mamuszba és a telefonom magamhoz ragadva a nappaliba indultam. Jobb lesz ha magamtól eltűnök mielőtt ő adja ki az utam...
-Menj vissza pihenni - szólt rám Changbin amint észrevett az ajtóban ácsorogva. - Mindjárt megyek én is csak ez a szar mindig kibaszik velem - mérgelődött aranyosan mire nevetve megráztam a fejem és közelebb léptem hozzá.
-Mármint a mikró?
-Ja... Tiszta Terminátor 3, a gépek lázadása pedig csak forró csokit akartam csinálni.

Mosolyogva mögé osontam és karjaimmal szorosan átöleltem a derekát miközben arcom a hátába fúrtam. Changbin automatikusan az őt ölelő kezeimre simított mire megállíthatatlanul ömleni kezdtek a könnyeim.
-Azt hittem azért jöttél ki... Hogy összeszedd a cuccaim és elküldj - motyogtam halkan, de sajnos nem eléggé mert az idol minden szavam tisztán értette. Hirtelen ledermedt a mozdulat közben majd lehámozta magáról a karjaim és megfordulva mélyen a szemembe nézett.
-Hogy tessék...? Miről beszélsz szerelmem? - kérdezte őszinte döbbenettel a hangjában, miközben úgy méregetett, mintha két fejem nőtt volna. Kapkodva letöröltem a könnyeim majd szaggatottan egy mély levegőt vettem.

-Mellettem nem egyszerű és nem is kellemes az élet...  - mondtam ki szipogva a gondolataimat, amik a lelkemet nyomták. - Ki akarna egy ilyen koloncot a nyakába? - Changbin száját is eltátotta döbbenetében majd lomhán megrázta magát, mintha csak egy rossz álomból ocsúdott volna fel. Épp szóra nyitottam volna a szám mire ő csak az ajkaimra helyezte a mutatóujját és megcsóválta a fejét. Óráknak tűnő másodpercekig szemeztünk így egymással mire végül egy szó nélkül magához rántott és olyan szorosan ölelt mint még soha.
-Te vagy a legjobb dolog az életemben... Te kis hülye - suttogta elcsukló hangon. Teljesen elvesztem a pillanatban, ahogy erős karjaival magához ölelt még kisebbnek, még sebezhetőbbnek, még törékenyebbnek éreztem magam mint azelőtt.

Hónapok óta először szeretve éreztem magam... Hónapok óta először biztonságba éreztem magam... Hónapok óta először úgy éreztem, hogy talán végre valaki megértene és ez lerombolta az összes gondosan felépített falamat.
-Sajnálom - zokogtam fel hangosan. - Sajnálom, sajnálom, sajnálom - ismételgettem mániákusan mire Changbin ölelése, ha lehetséges, még szorosabb lett. Úgy kapaszkodtam karcsú derekába mint fuldokló az utolsó szalmaszálba és ő is úgy ölelt engem, mintha az élete múlt volna rajta. Mancsai szüntelenül a hátam cirógatták majd lassan hátrébb húzódott tőlem és egy puszit nyomott a homlokomra.

-Nincs miért bocsánatot kérned - suttogta lágy hangon miközben két kezébe vette az arcom és óvatosan letörölte a könnyeim. - De nem vagy már egyedül... Nem kell a világ összes terhét a vállaidon cipelned mert már itt vagyok neked. - Szótlanul egy aprót bólintottam majd nyakát átölelve magamhoz húztam és lábujjhegyen állva próbáltam selymes tincseibe temetni az arcom. Illata lassan teljesen megnyugtatott és megmagyarázhatatlan melegség járta át a lelkem. Szóval ilyen az ha szeretsz és szeretve vagy...?
-Köszönöm, hogy az életem része vagy - mondtam csendesen mire Changbin szótlanul az ölébe kapott és egyik kezével a fenekem alá nyúlva szorosan tartott.
-Kapaszkodj erősen pókmajom - vigyorgott rám édesen.

Az idol egy tálcára pakolta a kész forró csokikat és ügyesen egyensúlyozva a szoba felé kezdett lépkedni, miközben én is rajta csüngtem mint egy anyátlan kölyök koala. Az ágy elé érve óvatosan lemásztam róla és behuppantam a pihe puha pokrócok és párnák közé majd törökülésbe helyezkedtem. Changbin mosolyogva a kezembe nyomta az egyik bögrét és szótlanul leült mellém. Egy darabig nem szóltunk egymáshoz, halkan kortyolgattuk a finomságokat majd Changbin hirtelen kikapta a kezemből az üres bögrét, az éjjeli szekrényre tette és felém fordulva mélyen a szemembe nézett.
-Hallgatlak - mondta semleges arckifejezéssel, de tekintetében aggodalom csillogott.

Idegesen a pólóm alját kezdtem gyűrögetni, elakartam neki mondani mindent, de fogalmam sem volt, hogy csináljam. Mivel kezdjem? Legyek óvatos vagy dobjam mély vízbe? Tényleg maximálisan legyek vele őszinte?
-Nekem mindent elmondhatsz Y/N - mormogta szelíden majd végig simított az arcomon. Félelmetes volt időnként, hogy mennyire a fejembe látott...
-Nem rég elvesztettem az apámat - suttogtam lehajtott fejjel majd pillantásom lassan Changbinra emeltem. Nem szólt semmit, csak egy bólintással jelezte, hogy folytassam. Mély levegőt vettem és megfogadtam, hogy nem sírom el magam, de a könnyek lassan apró patakokká duzzadva szánkáztak végig az arcomon. - És ez teljesen megváltoztatott mindent... Az életem, a környezetem, a családom és engem - tettem hozzá csendesen.

Nagyot nyeltem, hogy megakadályozzam a feltörni készülő zokogásom, de nem jártam sikerrel. Arcom két kezembe temetve adtam át magam a fájdalomnak, de most hónapok óta először nem egyedül sírtam. Changbin finoman megszorította a kezem, a másikkal pedig megállás nélkül a hátam simogatta. Nem mondott semmit csak hagyta, hogy kisírjam az összes könnyem és mikor csillapodni kezdett a dolog óvatosan az ölébe húzott és ringatni kezdett mint egy gyermeket. Fejem mellkasának döntve rendeztem a légzésem majd halkan beszélni kezdtem.
-Senkivel nem tudtam erről beszélni... A családom homokba dugja a fejét, a barátaim sürgetnek, hogy lépjek tovább és úgy érzem senki nem ért meg igazán. Gondtalanul kéne folytatnom az életem, mert ezt várják el, de én ehelyett minden nap sírok, szorongok. Éjjelente rémálmok és rohamok gyötörnek...

Changbin könnyedén szembe fordított magával, úgy kapott fel mintha egy tollpihe lettem volna. Mindig meglepett az ereje... Lábaim szorosan a dereka köré kulcsoltam, kezeim a vállán pihentek miközben ő derekam simogatta majd homlokát az enyémnek döntötte.
-Köszönöm, hogy ezt megosztottad velem szerelmem - mosolygott rám édesen, könnyektől csillogó szemekkel. - Nem tudom átérezni a fájdalmat, nem tudom eltüntetni sem és jelenleg okosat sem tudok mondani... De egy valamira képes vagyok - suttogta szelíden majd egyik kezével a tarkómra simítva húzott magához egy apró csókra. - Mindig melletted leszek.

Ezt a részt az egyik kisbabámnak írtam aki most nagyon nehéz időszakon megy keresztül. 💕😔😔 Sok mindent nem tudok tenni érte ennyi kilométer távolságból, így hát maradt az egyetlen eszközöm... Az írás.

Az, hogy írok nektek, számomra is terápia ezért van az, hogy néha sokat kell várni a kérésekre. Nem mindig és nem mindenhez van ihletem, erőltetni pedig nem szeretném hiszen annak úgyis szar a vége... Ti pedig nem szart érdemeltek hanem 120%-ot minimum!

Köszönöm a türelmeteket és azt, hogy olvastok, voteoltok, kommenteltek. 🙂

Ne feledjétek, ha valami nyomja a szíveteket nekem nyugodtan írhatok bármikor, bármiről! Nem ítélkezem, nem okoskodom csak meghallgatlak titeket és megpróbálok egy kis soványka vigaszt adni. 💕

Vigyázzatok magatokra!

Szeretettel (és sok sok öleléssel): Raven. 💜