Az ember alapvetően társas lény, de én mostanában mégis szívesebben voltam egyedül. Ellöktem magamtól mindenkit és nem kerestem önként senki társaságát, azt remélve, hogy ettől majd jobb, vagy legalább könnyebb lesz nekem. De nem így történt...

Az emberi lélek oly' sérülékeny és annyira bonyolult, hogy már rég feladtam a megértését. Időnként saját magamon sem tudok kiigazodni, nemhogy még másokon... Nem kerestem tovább a miérteket és nem próbáltam meg rájönni, hogy ki miért cselekszik úgy ahogy. Ettől függetlenül fájt... Fájt amikor kihasználtak, fájt amikor eldobtak, fájt amikor nem kellettem és talán a legjobban az fájt, amikor úgy éreztem, hogy nem vagyok elég.

És én soha nem voltam elég... Vagy túl sok voltam, vagy túl kevés.

Szívem ürességét az agyam tompításával próbáltam meg gyógyítani, amiben az alkohol bizonyult a legjobb társamnak. Mostanában szokásom volt munka után felmászni az épület legtetejére és onnan csodálni Szöult, a csillagokat, a Holdat, vagy csak bambán bámultam ki a fejemből. A tetőn egyedül lehettem a gondolataimmal anélkül, hogy bárki is megzavart volna.

Soha nem ittam le magam részegségig, általában 1-2 üveg sör, vagy soju után leálltam, főleg ha másnap dolgoznom kellett. Ennyi felelősség azért szorult még belém... Tudtam, hogy nem cselekszem helyesen és a remeteség, meg a napi szintű alkohol fogyasztás helyett más kiutat kellett volna találnom, de most egyenlőre jó volt így nekem. A lelkem elfáradt és ólmos súllyal telepedett rám a depresszió. Egy ember volt az életemben akiben megbíztam és közel engedtem magamhoz, de ismét bebizonyosodott, hogy nem vagyok elég... Hibát hibára halmoztam és kezdtem kételkedni önmagamban, valamint a létezésem jogosultságában.

De aztán ezen az estén minden megváltozott.

-Aigo Y/N - lépett oda hozzám a férfi. - Te már megint itt vagy? - csóválta meg a fejét, mire értetlenül pislogtam fel rá. Mit keresett itt ilyenkor Bangchan...?
-Mint láthatod, teljes valómban - feleltem keserűen somolyogva.
-Ha nem bánod csatlakoznék hozzád - köszörülte meg a torkát, majd a kezében szorongatott szatyorból elő vett egy üveg sojut és felém nyújtotta.
-Köszönöm - fogadtam el vonakodva az alkoholt, ugyanis nem voltak számomra teljesen világosak a kedves kolléga szándékai.

Kezdtem mindenkiben csak a rosszat látni...

Chan és én munkatársak voltunk, mindig segítettünk egymásnak, ha a másik elakadt a feladatával. Az első perctől kezdve jól kijöttünk, ami nem volt nehéz, hiszen a fiúnak lehengerlő modora és kedves, segítőkész személyisége van. De sosem gondoltam rá egy jófej kollégánál többként... Őszintén szólva a barátomnak sem tartottam őt, ezért volt meglepő a mostani viselkedése, hogy random utánam jött és meglepett a kedvenc italommal.

-Milyen szép a kilátás innen - sóhajtott fel elégedetten a fiú, miközben kissé hátrébb dőlt és halványan mosolyogva a csillagos égboltot kezdte el csodálni.
-Igen - bólintottam egyetértően. - Nem véletlenül járok fel ide - jegyeztem meg csakúgy mellékesen, majd nagyot kortyoltam a kezemben lévő üveg tartalmából. 
-Úgy gondolom nem csak a panoráma miatt -  köszörülte meg a torkát. - Valaki összetörte a szíved, nem igaz? - érdeklődött oly' könnyedén Chan, mintha csak az időjárásról fecsegtünk volna, nem pedig lelkünk legféltettebb titkairól...
-Ja, mondhatni - feleltem alig hallhatóan és lopva a fiúra pillantottam. - De miből jöttél rá?

Bangchan úgy kuncogott, mint egy csíny tevésen kapott gyerek, pedig valójában én voltam az akit "lelepleztek". Gyűlöltem a tényt, hogy úgy olvasott belőlem, mintha nyitott könyv volnék, de valamiért mégis azt éreztem, hogy megbízhatok benne... Ő tipikusan az az ember volt, akinek mindig ott lapult a zsebében egy jó tanács, vagy pár vigaszt nyújtó szó.

-Az alkohol tompítja a gondolataid, egy kis időre kikapcsolja őket és ezzel azt az illúziót kelti, hogy nincs is semmi problémád - magyarázta, mialatt egy pillanatra sem vette le a tekintetét az előttünk elterülő városról. - A sötétségtől pedig a legtöbb ember fél, hiszen sosem tudhatjuk, hogy mi lapul ott - folytatta tovább, majd végül rám emelte mélybarna szemeit és ajkai apró mosolyra húzódtak. - De az összetört szívnek ez egy rejtekhely ahol senki nem látja és egyedül lehet a fájdalmával... - suttogta csendesen, valami furcsa éllel a hangjában, amiből arra következtettem, hogy nem én vagyok itt az egyetlen kinek sajog a lelke.

-Ilyenkor úgy érzem mintha tapasztalatból beszélnél Chan - csóváltam meg a fejem, mire a fiú felém fordult és fájdalmasan elmosolyodott.
-Mert így is van Y/N - felelte könnyedén. - Én is a sötétséghez, a magányhoz és az alkoholhoz menekültem, mikor négy hónappal ezelőtt szakított velem a barátnőm - mondta, majd egyik ujjával idegesen kocogtatni kezdte a sojus üveget.

Mintha megbánta volna, hogy ezt elmesélte nekem...

-Nem is tudtam róla - néztem rá döbbenten. Szokatlan volt a köztünk hirtelen kialakult intim beszélgetés, de ennél is furcsább volt a férfit ilyen állapotban látni. Hát igen... Nem véletlenül mondják, hogy a legszebb mosolyok rejtik a legfájdalmasabb titkokat. - Annyira sajnálom Bangchan! - tettem hozzá őszintén és futólag végig simítottam a felkarján.
-Nem vertem nagy dobra - vonta meg a vállait lazán. - Kezdem elfogadni a történteket és azt, hogy nem az én hibám. Tiszta lelkiismeretem, úgy gondolom én mindent megtettem érte és a kapcsolatunkért. - Chan megállás nélkül beszélt, de aztán hirtelen elhallgatott és egy óriásit sóhajtott. - De tudod... - csóválta meg a fejét keserűen somolyogva. - Néha még csábítgat a sötétség, időnként jól esik a magány és előfordul az is, hogy az alkoholnak annyira édes íze van - vallotta be, mialatt végig az ölében pihenő italát szuggerálta.

-Azt hiszem tudom miről beszélsz - szusszantam fel gondterhelten. - Sajnálom, hogy ilyen nehéz időszakon kellett keresztül menned. - Ennél jobb egyszerűen nem jutott eszembe... Pedig annyira szerettem volna valamit mondani, amivel legalább egy kicsit megnyugtathatom a lelkét és csillapíthatom a fájdalmát, de sajnos nem voltam a szavak embere.
-Már sokkal jobb. Nem táplálok érzéseket iránta, például nem vagyok mérges sem, de azért mégiscsak évekig az életem része volt - húzta oldalra a száját és íriszeiben valami furcsa fény csillant meg. - Sőt, ő volt az egész életem - motyogta maga elé és az ujjai teljesen elfehéredtek, ahogy a sojus üveget szorongatta. Bármit is mondott nekem, még hatással voltak rá a történtek.

-Azt hiszem tudom, hogy miről beszélsz... Mocsok egy érzés, nem igaz? - tettem fel a költői kérdést és kissé közelebb húzódtam Chanhoz. Magam sem tudom miért... De az egész kialakult helyzet, a fátyolként ránk boruló éjszaka, a meghitt légkör, az emocionális beszélgetés és a sorra ürülő piás üvegek valahogy összébb boronáltak minket.
-De, valóban az - értett egyet a férfi és tekintetét lassan rám vezette. Bizalmaskodva belemászott az aurámba és hatalmas szemeivel kíváncsian méregetett.

És valamiért az ő közelsége egyáltalán nem zavart...

-Y/N - ejtette ki a nevem oly' puhán, hogy rögtön olyan érzésem lett tőle, mintha egy bolyhos pokrócba bugyoláltak volna bele. És ez valamiért tetszett...
-Hm? - pislogtam rá megbabonázva. Eddig fel sem tűnt, hogy Bangchan ilyen jóképű volt, vagy szimplán csak ignoráltam a tényt, de most egyszerűen nem tudtam másra gondolni. Jézusom, annyira gáz vagyok... De nem tehettem róla, rabul ejtett a férfi szépsége.
-Mit tett veled az az ember, aki miatt most itt ülsz? - tudakolta hetykén, mintha a legkevésbé sem érdekelné a válasz, de tekintetében őszinte figyelem csillogott.
-Adtam neki szárnyakat, majd megtanítottam repülni - válaszoltam alig hallhatóan. Még túl friss volt az élmény és nem voltam biztos benne, hogy képes leszek kimondani... De jó érzés volt valakivel megosztani az érzéseimet. - És ő ezt kihasználva messzire repült tőlem.

Bangchan egy darabig némán bámult maga elé, mintha csak kereste volna a megfelelő szavakat, melyek őszinték, de még sem bántanak meg. Szinte hallottam az agyában a fogaskerekek kattogását és nem tudtam nem mosolyogni rajta. Megmelengette a szívemet a tudat, hogy őszintén érdekli a problémám és szeretne valahogy segíteni nekem.

-Az ilyen emberekkel bármit is teszel, végül úgyis elfognak hagyni - kezdett bele Chan a mondandójába. - Ő nem hálátlan volt, hanem egyszerűen nem akart maradni - bölcselkedett tovább a férfi. - Megkérdezted tőle valaha azt, hogy mit szeretne, vagy csak önkéntesen elkezdted megmenteni őt? - tette fel a költői kérdést és a válaszomat meg sem várva beszélt tovább. - Mert ha az utóbbi, akkor nem haragudhatsz rá! Hiszen nem hazudott neked, csak élt egy lehetőséggel - mondta ki könyörtelenül azokat a szavakat, melyeket a legkevésbé sem szerettem volna hallani... De mégis, szükségem volt rájuk.

Mert bármennyire is fájt, végre tisztán láttam.

-Utállak - néztem rá összeszűkült tekintettel, majd finoman mellkason csaptam őt.
-Az igazság kimondóját nem sokan kedvelik - vigyorodott el, majd hirtelen megragadta mindkét kezem és tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. - Nézd Y/N! Őszintén sajnálom, hogy így bántak veled, de nem gyászolhatod örökké a régi szerelmed - hadarta olyan gyorsan, hogy szinte fel sem fogtam, hogy mit mondott. - Annyira fiatal vagy még, élned kell és élvezni a... - magyarázott tovább, de ennél a pontnál már muszáj voltam közbe szólni.
-Chan félreértesz! Én nem vagyok belé szerelmes, lehet soha nem is voltam - ráztam meg a fejem hevesen. - Egyszerűen csak fáj, hogy kihasználtak. Érted? - mosolyodtam el szomorúan. - Ezért védem a szívem és húzok falakat, mert rettegek, hogy egyszer ezt majd egy olyan ember csinálja meg velem, akibe szerelmes vagyok - vallottam be csendesen.

Bangchan egyszer sem szólt közbe, sőt teljes odaadással, szinte áhítattal csüngött a szavaimon. Éreztem, hogy őszintén figyelt rám és ez valami ismeretlen érzéssel töltötte fel.
-Volt már nagyon rossz kapcsolatom, amiben lelkileg teljesen tönkre mentem - sóhajtottam fel a rossz emlék hatására. - Hiszen mindenem odaadtam, még sem voltam elég... Kifordított önmagamból, mindent és mindenkit megkérdőjeleztem. Engedtem neki, hogy a mindenemmé váljon és amikor elhagyott nem maradt semmim - suttogtam magam elé és élesen kifújtam a tüdőmbe rekedt levegőt.

Túl régóta nyomasztott már ez... De most valamiért jól esett róla beszélni.

-Még most sem épültem fel teljesen, pedig már évek teltek el - folytattam megtörten. - De nem megy... Gyenge vagyok - motyogtam sírástól elfúló hangon, majd kapkodva megtöröltem a szemeimet és könnyektől csillogó tekintetem a mellettem ülő Chanra emeltem. - Érted már, hogy miért vágott most földhöz annyira ez az eset...? - kérdeztem halkan, de valójában nem vártam tőle választ. Nekem bőven elég volt az is, hogy végig hallgatott.

Óráknak tűnő percekig csak szótlanul méregettük egymást, mintha egyikünk sem tudta volna, hogy mit mondjon. Éreztük, hogy ez az este sorsfordító lesz a "kapcsolatunkban" és mostantól nem tudunk egymásra csak szimpla kollégákként tekinteni tovább.

-Tudod mit Y/N? - törte meg a csendet váratlanul Bangchan. - Majd én megtanítalak repülni, ha kell odaadom a saját szárnyaimat is és azt sem bánom, ha a végén elhagysz - mondta eltökélten és óvatosan közelebb húzódva hozzám megfogta az egyik kezemet. - Megérdemled, hogy vissza kapd azt a sok jót, amit te adtál másoknak - tette hozzá mosolyogva és szemeiben elveszve a remény keserédes érzése kezdett el szétáradni bennem.

Nem mertem elhinni, hogy ez a pillanat, a kimondott szavak és Chan teljesen valódiak...

Csak álmodok és mindjárt felébredek.

Riadtan húztam ki a tenyerem a férfi fogásából és zavaromban azt sem tudtam mit csináljak. Csak bámultam a velem szemben ülőt, mintha sóbálvánnyá változtam volna.
-Jézusom, te részeg vagy - néztem rá Bangchanra elképedve.
-A legkevésbé sem - mosolyodott el lágyan Chan. - Alapjáraton nem iszok sűrűn, de ettől függetlenül jól bírom az alkoholt - tette hozzá és, hogy nyomatékot adjon a szavainak egy jó nagyot kortyolt a lába előtt árvátlankodó italból.
-Akkor alapjáraton beszélsz sületlenségeket? - löktem meg játékosan a vállát, hogy oldjam egy kissé a feszültséget és végül mindketten elnevettük magunkat.

Jókedvünk lassan csillapodott, de szívünkben még sokáig éreztük a melegét. Teljesen egyszerre hajoltunk közelebb egymáshoz és ez az apró gesztus számomra hatalmas jelentőséggel bírt. Megtört a jég és valami új kezdett kibontakozni mélyen a felszín alatt.

-Nézd Y/N - köszörülte meg a torkát a férfi. - Nem kérem, hogy higgy nekem és bízz meg bennem a két szép szememért, de mostantól minden egyes nap azon leszek, hogy segítsek neked kijutni ebből a sötét alagútból - folytatta elkomolyodva és lélektükreiben láttam, hogy minden egyes szavát valóban úgy gondolta, ahogyan kimondta. - Az egyik legjobb ember vagy akit ismerek és képtelen vagyok tétlenül nézni, ahogy szépen lassan elsorvad a lelked a magánytól... - Miután befejezte mondandóját várakozásteljesen nézett rám, de én képtelen bármit is mondani. Túlságosan tele voltam érzelmekkel, a fejemben összefüggéstelenül kavarogtak a gondolatok és sehogy sem akartak értelmes mondatokká formálódni.

-Köszönöm... - motyogtam esetlenül, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a tenyerem lassan a férfi arcára csúsztattam és hüvelykujjammal puha bőrét cirógattam. Jó érzés volt végre találni egy olyan embert, aki valójában megértett, nem alázott meg, nem nevetett ki, hanem komolyan vette a fájdalmamat és segíteni akart abban, hogy jobban érezzem magam.
-Mostantól nem kell félned a zuhanástól - mosolyodott el Chan, majd váratlanul magához húzott és szorosan átölelt. - Mindig ott leszek, hogy elkapjalak - suttogta a fülembe.

Ki tudja, hogy mit tartogat számunkra a jövő, hogy mit hoz a holnap, de őszintén nem is érdekelt abban a pillanatban. Legyen ez egy gyönyörű barátság kezdete, vagy akár egy örökké tartó szerelemé, csak egy dolog foglalkoztatott igazán...

Életemben először valóban biztonságban éreztem magam.

to my precious moonshine ✨ AngelChanLover 

I love you to the Moon and  back 💖🌙