Amikor álmaid férfija randira hívott könnyedén mosolyogva mondtál igent, de legbelül ordítottál a boldogságtól. Ám ahogy hazaértél a munkahelyedről az örömteli kiáltás helyét egyre sötétebb gondolatok, majd kétségbeesett sírás vette át.

Hogy miért?

Mert mi van, ha ő sem más mint a többiek...

Szívedben hatalmas ellenérzések tomboltak és lelked legmélyen fájdalmas sebek és kínzó traumák készültek a felszínre törni. Azt hitted már túl vagy rajta, már elfelejtetted, a múlt homályába veszett minden gyötrelmes emlék... De nem így volt és Bangchan felbukkanása csak felbojgatott mindent. Bár a fiú soha semmi rosszat nem tett ellened, sőt! A fejedben az egyre hangosabban ordító hangok folyamatosan azt ismételték, hogy menekülj, mert ugyan azt fogja veled tenni ő is mint az exeid.

Finoman fogalmazva sosem voltál szerencsés a szerelem nevű játékban... Csalfa gerinctelen véglények, nárcisztikus seggfejek még egészen szép jelzők, amivel a volt pasijaidat jellemezni lehetett. Egy életre elintézték, hogy onnantól kezdve minden férfiban kételkedni kezdj...

És magadban is.

A csalódásokban talán nem is a fájdalom a legrosszabb, hiszen az idővel elmúlik, hanem a pusztítás amit okozott és a kár amit maga után hagyott. Elveszted a világba, az emberekbe és a magadba fektetett hitet. Senkire sem tudsz már úgy nézni mint régen és minden kedves apró gesztus gyanússá válik. Nem tudsz újra bízni és a lelked köré olyan magas falakat húzol, hogy soha senki ne tudjon átmászni rajta. Szépen lassan elszigeteled magad a férfiaktól és már csak a halvány emléke sem dereng annak, hogy milyen is randizni.

A bennünk lévő fájdalmat időnként jó ha megosztjuk másokkal és ezzel te sem voltál másként. A legjobb barátnődre mindig számíthattál, így természetesen ilyen esetekben mindig hozzá menekültél. Most is neki írtad le a mázsás súlyként rád nehezedő és benned kavargó érzéseket.

Legalábbis azt hitted...

Köntörfalazás nélkül, őszintén és nyíltan írtál le neki mindent egy üzenetben, miközben a könnyek szabályosan ömlöttek a szemedből. Alig bírtál levegőt venni és úgy érezted majd' szétrobbansz, egészen addig amíg rá nem nyomtál a küldés gombra. Megkönnyebbültél és máris nem tűnt annyira szörnyű helynek a világ. De csak egy pillanatig... Mikor sírásod csillapodott és megtörölted sós cseppektől ázott arcod, riadtan vetted észre, hogy a névjegyzékedben egy névvel odébb nyomtál...

-A PICSÁBA - kiáltottál fel mikor megláttad, hogy a legjobb barátnőd helyett sikeresen Bangchannak küldted el a róla szóló litániát. És mikor már azt hitted, hogy a szerencsétlenségedet nem lehet tetézni: a fiú azelőtt elolvasta az üzenetet, hogy törölni tudtad volna.

Idegörlő pillanatok következtek, mikor megjelent az a bizonyos három pötty a képernyő alján, ami azt jelentette, hogy a másik épp írt neked. Hamarosan meg is érkezett a valasz, mely egyetlen szóból állt csupán.

"Átmegyek."

Szíved azonnal a torkodba ugrott és legszívesebben eltüntél volna a föld felszínéről. Féltél, sőt egyenesen rettegtél, hogy mi fog most történni... Nem akartad megosztani ezeket az érzéseket a fiúval, legalábbis még nem és nem így. Tűhegynyire zsugorodott gyomorral mentél ki a konyhába, hogy egy kis víz társaságában próbálj meg megnyugodni, de éppen hogy az ajkaidhoz emelted a poharat, amikor a csengő megszólalt.

Márcsak minél gyorsabban túl akartál esni az egészen, ahogy a ragtapaszt tépik le az emberek a sebről. Lélekben már felkészültél arra, hogy minden esélyed eljátszottad a fiúnál és ezek után soha többé nem látod, de valamiért ezt nem akartad... Harcolni szerettél volna és magad sem értetted mi ütött beléd, de pár mély lélegzet után végül bátorságot vettél és kinyitottad az ajtót a vendégednek.
-Chan annyira sajnálom - kezdtél el rögtön magyarázkodni köszönés helyett. - Én... - folytattad volna, de a fiú közbe szólt.
-Ne aggódj, megértelek - mondta ki oly' könnyedén ezt a három szót, mintha csak a napi menüről csevegtetek volna. - És inkább én sajnálom, hogy ilyen rossz tapasztalataid vannak - sóhajtott fel és szemében láttad, hogy minden egyes szavát komolyan gondolta.

-Bangchan én annyira szerettem volna ezt - sírtál fel hangosan. - De nem megy! - fakadtál ki, majd idegesen letörölted a könnyeidet.
-Mi nem megy? - kérdezte a fiú és kissé oldalra döntött fejjel pásztázta az arcod.
-Hogy bízzak benned - suttogtad lehajtott fejjel. - Vagy inkább magamban - tetted hozzá megsemmisülten.

-Y/N - nyúlt finoman az állad alá a fiú, miután közelebb lépett hozzád. - Nem fogom fényezni magam, hangzatos ígéreteket, vagy kisujj esküt tenni - csóvalta meg a fejét mosolyogva. - Csak engedd, hogy a közeledben legyek, oké? Mondani bármit lehet, de majd a tetteim fogják csak igazán bebizonyítani azt, hogy mit is érzek valójában.
-Biztosan ezt akarod? - kérdezted csendesen. - Egy emberi roncsot, akivel több a baj, mint az öröm? - kezdtél el újból sírdogálni, ahogy elvesztél Chan mélybarna szemeiben.
-Meg se próbálj lebeszélni magadról, nem fog sikerülni - mosolyodott el szelíden.

Majd szorosan puha, meleg karjai közé zárt.