A novemberbe lépve végérvényesen és visszavonhatatlanul beköszöntött az ősz. A levelek a piros, sárga és barna árnyalatában pompázva hullottak a földre, vagy éppen az eső okozta pocsolyákba. Sok ember nem szereti ezt az évszakot, mert borongós, sötét, szomorú, depresszív és az elmúlást szimbolizálja, de én épp ezért imádtam ennyire.

Arra figyelmeztetett, hogy semmi nem tart örökké...

A kabátomat összehúztam, ahogy kiléptem a lakásom ajtaján és a kezeimet zsebre vágva kezdtem el célirányosan a temető felé sétálni. Nem vagyok egyébként egy temetőbe járó típus és most is csak azért megyek, mert tudom, hogy ő ott lesz. Nem értettem ezt a szokását, de nem is kellett... Semmi beleszólásom nem volt abba, hogy miként gyászol, nekem csak annyi volt a dolgom, hogy jó barátnőhöz híven mellette legyek. Soha nem hagytam volna magára, még akkor sem, ha a cselekedetei nem egyeztek az én elveimmel.

A temető kapu kilincsét megmarkolva átjárt az a furcsa különös érzés, amit csak itt éreztem. Sosem tudtam megfogalmazni ezt az emóciót pontosan, de ambivalens módon talán a félelem és a nyugalom keserédes egyvelegeként tudtam volna leírni.

Sietős léptekkel igyekeztem a már számomra is ismerős sírhoz, amiben egy olyan ember földi maradványai nyugodtak, akit én sajnos soha nem ismerhettem meg. De neki fontos volt... Ezért nekem is az volt és minden évben egyszer leróttam a tiszteletem az elhunyt előtt. A hátizsákomban vidáman csilingeltek a sojus üvegek, pedig semmi okuk nem volt az örömre, de ők ezt nem tudhatták... Ők csak alkoholt tartalmazó palackok voltak. Az emberekkel ellentétben nekik nem fájt semmi, de cserébe nem tapasztalhatták meg a boldogságot sem.

Hát nem ellentmondásos a halandói lét...? 

Mikor a szívünk belehal a bánatba, akkor élünk igazán.

A sírhoz közeledve már felismertem a férfi alakját, aki szokásához híven törökülésben ült a hideg márványon, de megfogadva a jó tanácsom végre valahára egy pokróc is helyet foglalt alatta. Hátulról magamhoz öleltem őt amitől riadtan összerezzent, de a teste azonnal elernyedt, amikor rájött, hogy csak én vagyok az.

-Szia - suttogtam a fülébe, majd elengedtem őt és leültem mellé. Arcán halovány mosollyal méregetett, mintha képtelen lett volna elhinni, hogy valóban ott vagyok.
-Nem gondoltam volna, hogy összefutunk ma itt - csóválta meg a fejét, mire nekem a homlokomig szaladt a szemöldököm meglepődöttségemben.
-Miért nem? - kérdeztem kissé sértődötten. - Minden évben idejössz halottak napján, én pedig minden évben idejövök támogatni téged - jegyeztem meg csípősen, mire ő először nem válaszolt semmit, csak lágyan szájon csókolt.
-Köszönöm Y/N - mosolyodott el meghatottan, majd fejét a vállamra hajtva bámulta tovább a sírkövet, mintha csak arra várt volna, hogy a koporsóban fekvő alak mindjárt feltámad és nevetve közli, hogy valójában nem is halt meg.

Percekig szótlanul ültünk egymás mellett, majd ezt megunva a táskámért nyúltam és elővettem belőle az italokat és három feles poharat. Szemei könnybe lábadtak a gesztus láttán és egy aprócska somolygás jelent meg az arcán. Teletöltöttem a kupicákat és miután koccintottunk egyszerre húztuk le a kesernyés ízű italt, csak az elhunyt pohara maradt érintetlen. Vele már soha nem fogunk együtt inni és ez a felismerés a lelkembe mart, hiába nem én gyászoltam.

Átéreztem a veszteségének a fájdalmát...

-Erősnek kell lennem - szólalt meg hirtelen és egy újabb adag sojut töltött nekünk. 
-Miért? Szerinted most nem vagy az? - pislogtam rá értetlenül, majd ismét koccintottunk és eltüntettük a poharaink tartalmát.
-Nem igazán - motyogta, miközben kabátja ujjával megtörölte a száját. Szemeimmel kíváncsian fürkésztem az arcát, de ő kerülte a pillantásomat. Valamiért nem volt hajlandó rám nézni...
-Úgy gondolod, hogy az az erős ember, aki soha nem sír? - kérdeztem csendesen. - Akinek soha nem fáj, aki mindig mosolyog és nem folytja időnként italba a bánatát? - támadtam le szinte, de tekintetük végre találkozott, bár csak egy pillanatig.
-Valami olyasmi... - suttogta a távolba elmerengve.

-Jó nagy hülye vagy - sóhajtottam fel. Nem szórakozva a pia töltögetéssel nemes egyszerűséggel meghúztam az üveget és a kezébe nyomtam.
-Ez igazán kedves tőled - mormogta, miközben eltüntette a maradék italt.
-A kedvesség sosem tartozott az erősségeim közé - vontam meg a vállaim könnyedén, majd kibontottam a második üveg sojut is. - Ellenben az őszinteséggel - tettem hozzá.

Nem szólt semmit, csak a kimondott szavaimat ízlelgetve bámult maga elé, miközben kezével ösztönösen a palackért nyúlt és jó nagyot belekortyolt. Nem szóltam rá, hogy ne igyon ennyit, mert nem ez a megoldás... Alapesetben nem volt nagy piás, de ma erre volt szüksége.

És én tiszteletben tartottam a gyászát.

-Nézd... - fordultam felé felszusszanva. Tudtam, hogy annak ellenére, hogy milyen érzékeny ember gyűlöl az érzéseiről beszélni... És azt is utálta, ha "hegyi beszédet" tartottam neki, de úgy gondoltam hallania kell ezeket a mondatokat. - A világ nagy tévedésben él, azzal kapcsolatban, hogy mit és kit tartunk erősnek, vagy éppen gyengének - kezdtem bele csendesen. - Az erős emberek nem sírnak, nem szomorúak, nem törnek meg, nem állnak le, nem mutatják ha fáj valami. Így van? - kérdeztem, mire határozott bólintott egyet. - Rossz válasz - szídtam meg és kissé erősebben vállba bokszoltam őt.

-Y/N! Ez fájt basszus - kiáltott fel méltatlankodva és rögtön a megütött testrészét kezdte el dörzsölgetni, miközben szemeivel villámokat szórt felém.
-És ettől most gyengének érzed magad? - kérdeztem somolyogva, mire ő először eltátotta a száját döbbenetében, majd sértődötten felhúzta az orrát és tüntetőleg nem nézett rám.

-Én úgy gondolom, hogy ebben az elfajzott társadalomban azok az igazán bátrak és erősek, akik kendőzetlenül megmerik mutatni önmagukat - folytattam, nem törődve a férfi duzzogó óvodás viselkedésével. - Nem szégyellik ha sírnak, nyíltan beszélnek a negatív érzéseikről is és beismerik, ha esetleg egy kis pihenőre van szükségük - köszörültem meg a torkomat, de ő továbbra sem szólt semmit, csak megvetően felhorkantott. - Buldózerként menni előre bármelyik elmeroggyant mániákus tud, de csak az igazán kemény emberek képesek azt mondani, hogy most egy picit elfáradtam, de majd megyek tovább - célozgattam kicsit sem burkoltan és megkeményedett arcvonásaiból láttam, hogy teli találat volt a monológom. - Az erő abban rejlik, hogy nyíltan meg mered élni az érzéseidet és őszintén felvállalod önmagad. A gyenge emberek eszköze az emóciók elnyomása és a testük végkimerülésig hajszolása - zártam le a mondandómat.

-Szóval úgy gondolod, hogy nem tesz gyengévé az, hogy ennyi év után is fáj? - kérdezte csendesen, mintha félne a válaszomtól. - Hogy ennyi idő elteltével is vannak napok amiket végig sírok és képtelen vagyok bármi másra...? - A hangja elcsuklott a végére és mikor pillantásunk egybeforrt, akkor vettem észre az arcán végig gördülő sóscseppeket. Nem haboztam egy pillanatig sem és gyengéd mozdulatokkal óvatosan letörölgettem a könnyeit.
-Igen - feleltem haloványan mosolyogva. - És az, hogy ezt így kimerted mondani, csak még erősebbé tesz téged! - A keze után nyúltam, hogy megfogjam és örömömre nem utasított el. Percekig úgy szorongatta a mancsomat, mintha az élete múlt volna rajta...

-Köszönöm Y/N - suttogta alig hallhatóan, majd óvatosan homlokon puszilt. Egy aprócska csókkal viszonoztam a gesztust, majd kissé elhúzódva tőle végig cirógattam az arcát.
-Az életben az a legcsodálatosabb és a legszörnyűbb is egyben, hogy bármi is történjék soha nem áll meg - mondtam, mire ő olyan erővel ölelt hirtelen magához, mintha össze akart volna roppantani. - Mindig menni fog tovább, de épp ezért nem baj, ha időnként le lassítasz egy kicsit - duruzsoltam a fülébe, miközben egyik tenyeremmel szüntelen a hátát simogattam.

Éreztem, hogy a karjaimba omolva végre biztonságban érezte magát és utat engedett az eddig elnyomott érzéseinek. Hangosan felzokogva szorított egyre erősebben, de én ezt egy cseppet sem bántam. Nem toltam el magamtól, nem szóltam rá, hogy engedjen el...

Mert neki erre az ölelésre sokkal jobban szüksége volt, mint bármi másra.

Halottak napja alkalmából, 1 nap késéssel, ezzel a résszel leplek meg titeket. 🖤 Tudom, hogy sokan vagyunk akik így, vagy úgy, de találkoztunk már a halállal és szembe kellett néznünk a gyásszal. 😞 Őszintén úgy gondolom, hogy a gyász a legintimebb érzés, amit egy ember megtapasztalhat az élete során. Semmilyen öröm, semmilyen bánat nem lesz sohasem annyira mély és intenzív, mint az amikor a halál szele meglegyint minket.

Az ember soha nem tanul meg "jól" gyászolni, hiszen minden egyes veszteség másmilyen formában jön ki rajtunk és tulajdonképpen nincs is arra semmilyen szabály, hogy hogyan kell megélned ezt az időszakot. Persze vannak nagyokos emberek, akik megfogják mondani a tuti, hogy ilyenkor x hétig ezt kell csinálni, x hétig azt és ha nem úgy teszel, akkor nem is szeretted az elhunytat és meggyalázod az emlékét... 😡 Nos, az ilyen okostojásokkal nyugodtan szakítsátok meg a kapcsolatot és zárjátok ki őket az életetekből! Amikor padlón vagytok és minden porcikátokat felemészti a fájdalom nincs szükségetek arra, hogy még belétek is rúgjanak. Jogotok van meghúzni a határaitokat, főleg egy ilyen érzékeny időszakban. ❤️‍🩹

És ne feledjétek: nem attól lesztek erősek, ha nem sírtok! 

Ennek a fejezetnek direkt nincsen idol főszereplője. Kíváncsian várom kommentben, hogy olvasás közben nektek ki jelent meg a lelkiszemeitek előtt. 🫣

Szeretettel: Raven. 💜