Kegyetlen szavai, szögesdrótként mélyednek szívembe, ezernyi vérző sebet hagyva maguk után. Hideg tekintete megállapodik arcomon, és nem látok rajta mást, csak szánalmat. A régi érzelmek, mint egy ócska, megszáradt pergamen, úgy hullanak alá, s nem létezik más többé, csak a szomorú, szürke valóság.

Tekintetem elködösül egy pillanatra, de nem akarom, hogy sírni lásson. Hihetetlen, hogy képes voltam újra bedőlni a csalfa szavaknak. Hittem neki, hogy fontos vagyok neki, hogy törődik velem, hogy végre kerek lehet a világ. A szerelem vak, meg biztosan süket is. Láttam a jeleket, a hűvös viselkedését, lenéző mozdulatait, tekintetét, de elhessegettem magamtól a kósza gondolatokat, akár néhány zavaró muslicát egy tál gyümölcs fölül. Halottam sértő megjegyzéseit, melyek lassacskán ölték meg lelkem apró, széttört darabkáit. Belülről rothadó énje megmérgezett, a kór pusztítóan hatott testem minden egyes sejtjére. Letargikus időszakok, depresszív önutálat. Ezek jellemezték leginkább kapcsolatnak csúfolt kegyetlen viccünket.
Most csak meg akarom ütni. Erősen, hogy neki is úgy fájjon, ahogyan nekem. Körmeim végighúznám gunyoros arcán, lekaparva ezzel hazug mosolyát. Igen, kegyetlen gondolatok játszódnak le a fejemben nap, mint nap, amikor meglátom.
A tudat, hogy ő boldog a legrosszabb mind közül.