Szavai a szívemig hatolnak, úgy égetnek, mint az izzó parázs. Lyukat marnak a gyenge húsba, vastag, eleven sebeket ejtve. Nem marad más utánuk csak az eleven kín. Nem létezik többé a mámor, helyette felsejlik a kegyetlen valóság. Vajon mindig is ilyen volt? Mikor változott meg ennyire?

A tény, hogy kihasznált sokkal jobban fáj, mint kéne. A magány elemi erővel robban újra sötét lelkembe, elfedve minden pozitív érzést. Egy kurva vagyok. Megint azzá váltam csak, hogy érezzem a szeretet érzését. De ez valami más volt. Tényleg úgy éreztem, ez talán az én időm. Hogy valakinek tényleg fontos vagyok és nem csak a testem kell neki, hanem én magam. A lelkem is.

Azonban újra csalódtam. Hogy is képzeltem, hogy majd érdemlek valami jót? Hiszen ocsmány vagyok, kegyetlen és a lelkem rohad. Nem érdemlek mást csak a magányt, a rút döféseket melyekbe szépen lassan halok bele.

Zokogni akarok, tombolni, de egyszerűen nem megy. Visszazuhanok a gödörbe melyből lassanként keveredtem ki. Úgy érzem van egy lánc, mely a lelkembe marván visszaránt a legaljára, ahol nincs más, csak a kietlen depresszió.