Mindig is úgy gondoltam a szerelem gyengeség. A társ utáni folytonos epekedés a koncentráció teljes hiányát váltja ki a mindennapok kusza egészében.
Azt hittem soha nem tapasztalom meg az érzést. Irígykedve, sorvadva bámultam a párokra megjátszva az undort, miközben belül majd meghaltam, hogy akár csak egy ártatlan tekintetet is kapjak. Azonban ezek elmaradtak és én a magány hű társává avanzsáltam magam. Falat húzva magam köré elutasítottam minden pozitív érzést, csak, hogy megvédjem hervadt szívemet. Úgy éreztem nem érdemlek mást csak fájdalmat. Így éltem le két évet. A depresszió különböző állomásain végighaladva eljutottam a végső üres állapotba. Ahol nem létezik más csak a semmi. Csupán a negatív, fájdalmas érzetek ingattak ki egy-egy alkalommal, amikor is szinte levegőt sem kapva zokogtam mély fájdalmamban. Nem tudtam volna meghatározni, hogy mi fájt annyira borzasztóan. A szeretet hiánya amelytől megfosztottam magam. De már nem volt visszaút. Ott ragadtam a sötétben, az önutálatban, a mérhetetlen lelki kínban. Szüleim tehetetlenül nézték, ahogy a lányból, akit a gyereküknek hívtak egy lelketlen hulla válik. Soha sem mosolyogtam, nem ettem, sőt kifejezett örömöt éreztem, amikor megláttam kidudorodó csontjaim látványát. Tetteimmel kínoztam magamat és őket is. Egy idő után ez is kevésnek bizonyult. Meg akartam szabadulni az ürességtől, és a mentális fájdalmamtól. Mivel a pozitív érzések szóba sem jöhettek, a fizikai fájdalom elérése volt az új cél. Először a sokak által elítélt vagdosás vált a mániámmá, de mivel gyáva voltam, inkább csak karcolgattam a bőröm, majd súlyos karkötők tömkelegével takartam el. Azonban lebuktam a szüleim előtt és látva elborzadt tekintetüket visszatért az önutálat. Helyette boxolni kezdtem el járni, ami igazából annyiban ki is merült, hogy véres húscafattá vertem szét a kezem. A szüleim tudták, hogy baj van, de így könnyebben fogadta be a gyomruk. Elkönyvelték magukban, hogy ez ezzel jár, ez egy erőszakos sport. Én pedig szépen lassan tettem tönkre magam.
Az érettségihez közeledve már annyira rosszul voltam magamtól, hogy tükörbe sem néztem. Ráadásul elutasított egy számomra igen nagy jelentőséggel rendelkező főiskola. Ez volt az utolsó lökés. Megvágtam magam. Furcsa endorfinlöket töltötte fel a testem és szabadnak éreztem magam. Egészen úgy három percig. Aztán lelkiismeretfurdalásom lett a selejtes viselkedésem miatt.
Szinte megszüntem létezni, csupán egy gépezet voltam, mely monotonon megpróbál túlélni. Nem voltak céljaim. Nem lehetett hozzám érni, mert nem bírtam elviselni.
Egyedül voltam a világ ellen, mindezt a saját berögzült hülyeségem miatt.

Felvételt nyerve egy egyetemre megismerkedtem egy helyes sráccal a gólyatáborban. Részeg voltam és a nevét sem bírtam megjegyezni, mely akkor egyáltalán nem zavart, mondván sosem látom újra. Azonban alig egy hónap mulva újra összefutottunk egy buliban ahol azonnal felismert. Hányingerrel küszködve, pánikolva próbáltam működésre bírni az agyam, hátha eszembe jut a neve, hozzáteszem sikertelenül. Tőle kaptam az első csókomat. Aznap órákat töltöttem a profilja megkeresésével. Egy picsának éreztem magam.
Tetszett, hogy meglátott bennem valamit és bizonyos kereteken belül engedtem neki. Imádtam az érzést, amelyet kiváltott belőlem. Elnyomta a bennem tátongó ürességet, helyére mámort töltött túlfűtött vággyal. Egyetlen csókjáért bármit megtettem volna és ezért gyűlöltem magam. Minden távozása után bömbölve martam szét magam, próbálva megszabadulni a kíntól, visszaállítani az ürességet. Beteg elmém tudta, hogy csak egy kellék vagyok.
Viszont más nem nézett rám és ő mindig visszajött. Észre sem vettem, hogy beleszerettem. Imádtam a mosolyát, huncut nézését, viszont őszinteségét amennyire értékeltem, annyira fájt. Nem voltam elég jó egy kapcsolathoz. Neki nem. És ha neki nem, másnak sem. Visszazuhantam ugyanabba a pöcegödörbe, ahonnan kezdtem kilábalni. Ő megtörte a megingathatatlannak hitt falamat, hogy pusztulást hozva áttaposson a törmelékeken.

Most csúnyának érzem magam és rosszul vagyok attól, hogy bármit megtennék egy pillanatért, amikor úgy érzem szeret valaki. Nem a családról beszélek. Ők tudom, hogy megpróbálva beteg énemmel együtt élni, szeretnek a maguk módján. De én önző vagyok, mert nem elég. A szerelem az átkom, melyet sosem kaphatok meg. Teszek ellene, hogy sose kapjam meg. Mert nekem csak Ő létezik, és hiába jön mindig hozzám vissza, neki nem vagyok elég jó. Nem tudom magam értékelni. Egy roncs vagyok.

Elhatároztam, hogy ezentúl megzabolázom a szívemet. Újra felépítem a falat és hiába szeretem Őt, eltaszítom magamtól. A magány hű menyasszonya leszek addig, míg ki nem érdemlem valaki szeretetét.
Addig is próbálok nem megfulladni a fájdalomban.