2018. december 23. / ~ 2 évvel és 5 hónappal az éjszaka után

A karácsony előtti megbeszélés után kedvetlenül bár, de rohamosan gyors léptekkel mentem bevásárolni a családomnak. Tény és való, hogy az utóbbi időben nem voltam a legjobb ember, de a karácsony mégiscsak a szeretet ünnepe. És bármilyen bunkó, bántó és negatív voltam, imádom őket. Nélkülük itt sem tartanék. Ha nem is mondom ki, azzal, hogy még ebben az állapotomban is mellettem állnak a lehető legnagyobb segítség, amit valaha embertől kapni lehet. De vajon Hope is így érezte? Mindig mellette álltam, ott voltam neki, amikor csak szüksége volt rám. Vajon én is segítettem neki? Ezt már sohasem fogom megtudni. A személyisége megváltozását figyelemmel követhettem és javuló tendenciát mutatott, de vajon miattam? Minden miattam volt? Sikerült szebbé tennem az életét vagy szimplán csak megtűrt benne?
Annyi kérdésem lenne hozzá, de nem tehetem fel neki. Már nincs meg a lehetőségem. Elmennék hozzá, de nem merek. A fotósok valahogyan mindig kiderítik, hol is vagyok, és majdnem minden lépésemről készül egy kép. Nem akarom, hogy rájöjjenek, mit is tettem. Nem akarom, hogy az emberek csalódjanak bennem. Képtelen lennék utána már a szemükbe nézni. És ők sem néznének többé az enyémbe.  

Amíg ezen agyaltam már a parkolóban álltam és bámultam magam elé. Egy mély levegővétel után kiszálltam, majd bementem a hatalmas épületbe.

Tömeg. Ez volt az első gondolatom. A második pedig a káosz. Ezek után már azon kaptam magam, hogy menekülő útvonalat keresek vészhelyzet esetére.
Miért van az, hogy az emberek az utolsó pillanatban vásárolnak? Előttük az egész év. És mégis most kapkod mindenki, velem az élen.

Ahogy próbáltam inkognitóban róni a sorokat, megcsörrent a telefonom. Rá se nézve a kijelzőre kaptam a fülemhez.

- Igen? - szóltam bele szinte suttogva.
- Nem léphetsz ki! - szólt bele kérlelő, mégis határozott hangon Luke.
- Ezt már megbeszéltük. Átgondolom. Képtelen vagyok tovább csinálni így. Elfogyott az energiám, Luke. Összetörtem. - sose voltam még ennyire őszinte. Sosem mondtam még ezt így ki. És nem segítettem magamon azzal, hogy most megtettem. Hangosan kifújtam az eddig bent tartott levegőmet és megálltam. A vonal másik végéről csak halk szuszogást hallottam. Tudtam, hogy azon gondolkozik, mit is mondjon.
- Gyere át! Beszélgessünk! - mondta elhaló hangon. Úgy látszik ez az érzelemkitörésem őt is meghatotta. Így már nem csak az én szememből csordult ki egy könnycsepp, nem csak én éreztem fájdalmat.
- Oké. - sóhajtottam, majd bontottam a vonalat. 

Miután leraktuk, körbenéztem, hogy valaki esetleg hallhatott-e valamit, majd továbbmentem. Pár, jónak hitt ajándékkal és egy órával, amit már sosem kaphatok vissza, hagytam el a boltot és indultam Luke házához.
Várakozásaimmal ellentétben nem csak ő volt ott. Calum és Mike ültek a két oldalán. Én az egyik fotelben foglaltam helyet, és szembe fordultam velük. Vártam, hogy ők kezdjék a beszélgetést, de legbelül tudtam, hogy ők is ugyanerre várnak, hogy nekem kellene.

- Ashton, aggódunk érted. - kezdte Mike.
- Csak most? Másfél év után? - kérdeztem rá kicsit ingerültebben, pedig nem szemrehányásnak szántam.
- Eddig is aggódtunk, de azt hittük, képes leszel felállni. De úgy látszik, ez a dolog sokkal inkább maga alá gyűrt, mint ahogy arra mi számítottunk. - felelte Luke.
- Csak azért aggódtok, hogy mi lesz a bandával, ha én kilépek. Ezért jött hirtelen ez a nagy felhajtás. Eddig is ugyanilyen voltam, mégsem tettetek semmit. Most, hogy veszély fenyegeti a bandát, már minden más. - túrtam idegesen a hajamba.
- Nem, Ashton tévedsz. Mi eddig is mindent megtettünk, csak te annyira el voltál foglalva a saját magad sajnálatával, hogy ebből semmit sem vettél észre. Az igaz, hogy féltjük a bandát, hiszen annyi mindenen mentünk már együtt keresztül, hogy nem szívesen hagynánk veszni, nélküled pedig nem lenne az eredeti, nem mi lennénk, de nem emiatt hívtunk ide. - magyarázta szépen lassan kiejtve minden egyes szót Luke, majd Calumra nézett.
- Fel kéne keresned egy szakembert. - mondta ki. Kínomban felröhögtem.
- Nem vagyok őrült. Nincs szükségem senkire. - mondtam folyamatosan nevetve, ami - valljuk be - elég furcsa és ijesztő lehetett.
- Akkor nekünk mondd el, mi játszódott le benned azóta. Ki kell beszélned magadból, de elzárkózol. Fel fog emészteni legbelül. Saját magadat rombolod le. - körbenéztem a társaságon. Mindenki szeme csillogott. Talán csak a melegtől, de én inkább a könnyekre tippelnék. Sajnáltak.
- Hiába mondanám, nem értenétek meg. - hangom enyhült az előbbihez képest. Feladtam.
- Nekünk is fáj, hogy így alakult, Ashton. Megkedveltük. Ő már hozzánk tartozott. A mi kis családunk része volt. Nem csak neked fáj. - Calumból olyan érzelmek jöttek elő ebben a pár mondatban, amit még sosem láttam ezelőtt. - Tudjuk, hogy mennyire szeretted. Bármit is mondasz nekünk, megértjük és nem leszel kevesebb a szemünkben, de mondanod kell valamit. Érted? Nem fojthatsz mindent magadba! - szipogott egyet. Ez a szipogás Calum egyik feldolgozására emlékeztetett, az 'All about you'-ra. Milyen régen is volt, mégis úgy él bennem, mintha tegnap lett volna.
- Mire vagytok kíváncsiak? - kérdeztem megadóan. Tudtam, hogy ez lesz a legjobb, ha mindent elmondok. Akkor ők is megnyugodnak és talán tényleg segít egy kicsit.
- Mit csináltatok azon az estén? És mit érzel azóta? Mi az, ami miatt nem tudod elengedni őt? Mindent, ami benned van. - mondta Luke.
- Van egy hely. Egy kis tavacska. Az volt a mi közös-titkos helyünk. - kezdtem.
- Szóval ott bújtál el a világ elől. - mondta Mike a levegővételnyi idő közben. Én csak bólintottam.
- Lampionokkal és különféle világító apróságokkal díszítettem fel. Teremtettem egy romantikus környezetet, és reméltem, hogy értékelni fogja. Éjfél is elmúlt már, amikor kövekkel kezdtem dobálni az ablakát. Még most is kristály tisztán emlékszem álmos arcára és kócos hajára. - itt egy pillanatra elmosolyodtam, de hamar el is múlt - Bekötöttem a szemét és támogatva őt mentünk el teljesen odáig. Megálltunk és levettem róla a kendőt. Nem szólt semmit. Csak állt és nézte a tavat. Aztán közelebb lépett hozzám, a szeme könnyes volt. Hitetlenkedve kérdezte, hogy ezt mind neki csináltam, és hogy ő ezt meg sem érdemli. Leültünk, beszélgettünk, megettük a muffint, amit sütöttem. Repült az idő, és hamar eltelt egy óra. Már csak feküdtünk a pokrócon, nagyokat nevettünk a semmin és néztük az egyre világosodó eget. A csillagok még mindig látszódtak. Felkiáltott, hogy látott egy hullócsillagot. Kívánt is. Oldalra fordította a fejét. Én is így tettem. Szeme csillogott, és kivételesen a boldogságot tükrözte. Mosolya őszinte volt és gyönyörű. Kezemmel megsimítottam arcát, mire ő lehunyta szemeit. Kaptam az alkalmon és megcsókoltam. Az első csókunk volt. - mosolyogtam. Mai napig érzem az ízét a számon. - És az utolsó is. - csuklott el a hangom.
- Mély levegő! - mondta nyugodtan Luke. Szinte megfagyott a szobában a levegő. Mindenki ledermedve hallgatta a történetemet, amit eddig mély titokban őriztem. Mintha mindhárman antropológusok lennének és egy, a föld mélyéről előásott csontvázból próbálnának mindent kideríteni. Amíg próbáltam magam összeszedni, rájuk néztem. Luke szeme volt a legvörösebb. Ő nem bírta annyira, mint a többiek. Hope vele ápolt még amolyan jó viszonyt és tudom, hogy Lukeot is nagyon megviselték a történtek.
- Aztán történt... az... - szememhez kaptam mindkét kezem és dörzsölni kezdtem. Ezzel próbáltam elűzni a nem kívánt könnyeket. De nem sikerült. - Erről nem tudok beszélni. Egyszerűen csak... - gördült ki egy könnycsepp, amit rohamos tempóban követett még több, akárcsak egy folyó. Megállíthatatlan folyással. Hiába próbáltam megnyugodni, képtelen voltam rá. A szemeim előtt romlott el az élete, az életem. - Bassza meg! Megöltem őt. - amilyen hangosan kiáltottam az első mondatot, olyan halkan jött ki a második. Talán ki sem ejtettem a számon. Talán csak magamban mondtam, és reméltem, hogy tényleg így van. Nem akartam, hogy tudják, mi is történt.
- Hogy mondtad? - kérdezte Calum lesokkolódva.
- Nem tudom. - próbáltam terelni. Tudtam, hogy értették, vagy legalábbis sejtették, de nem feszegették a témát.  Most nem.
- És ezek után? - szólalt fel Michael is. Kérdésére hangosan fújtam ki a levegőt, ami lerombolta a könnyek előtt a gátat. Úgy törték át, mint egy hónapos, folyamatos esőzés után egy jól megáradt folyó. Semmi sem állíthatta meg őket. Még egy újabb gát sem.
- Azóta félig holt vagyok. Ő volt a másik felem, a fény. Minden ígéret, amit ott a parton tettünk szertefoszlott. Minden remény, ami bennem élt rólunk, elveszett. Nemcsak Hopeot veszítettem el, de vele együtt a boldogságomat is. Azok a nyarak, amit vele tölthettem, minden közös perc, minden olyan emlék, ami azelőtt mosolyt csalt az arcomra, most könnyeket csal a szemembe. Az idő egyáltalán nem segít, csak még inkább pusztít. Megszépíti még azokat az emlékeket is, amik akkor tőrként hatoltak a szívembe. Egyszerűen fáj. Mindenről eszembe jut, nem tudom egy percre sem kizárni az életemből és elfogadni sem, hogy nincs többé velem. Bármit megadnék egyetlen percért, hogy elmondjam neki, mennyire sajnálom, hogy újra megölelhessem. - vettem egy mély levegőt. Ennyire nyíltan még sosem beszéltem a bennem lezajló dolgokról. Az emberek azt hiszik, a férfiaknak nincsenek mély érzéseik, pedig még mélyebbek is, mint egy nőnek.
- Húha... - dőlt hátra Mike.
- Sajnálom srácok, nem bírom tovább. Nem tudok mosolyogni, amikor legbelül napról napra még jobban szétpergek, nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Nem színész vagyok, bassza meg! - fakadtam ki és az arcomat a tenyerembe temettem. Ekkor még több sós csepp hagyta el a szememet, a vállam remegett. Megéreztem egy kezet a hátamra simulni.
- Minden rendben lesz! Mi melletted vagyunk és biztos vagyok benne, hogy Hope is melletted van. Mindig veled lesz, itt, bent. - tette Luke a kezét a szívemre. Meglepő, hogy bennük is milyen érzések vannak. 

Eddig ők is tartották magukat, de ahogy most körbenéztem mindenki szemében könny volt. Luke és Calum ki is engedte őket, Mike még erős volt. Síri csend vette át a hatalmat a szobán, amit én törtem meg a halk zokogásommal. Körém gyűltek és egy csoportos ölelésben - ami egészen eddig hiányzott - mindenki átadta magát a fájó kínnak, az elvesztés gyötrelmének.