2018. december 23. / ~ 2 évvel és 5 hónappal az éjszaka után

A megszokottnál is meggyötörtebben keltem fel. Szemhéjaim mintha ólomból lettek volna. Nehezemre esett kinyitni őket, habár már lassan dél volt. Egy fáradt sóhaj után azonban sikerült végre rávenni magam, hogy felkeljek.
Elsétáltam a szekrényemig, amin megláttam hatalmas, piros betűkkel, hogy ma megbeszélés lesz.
Egy szemforgatással téptem le a cédulát.
Miután egy melegítőnadrágot magamra vettem, lementem a konyhába.

-Jó reggelt, kicsim! - köszöntött anya.
-Reggelt! - vetettem oda hanyagul.

Amióta Hope elhagyott, itthon is megváltoztak a dolgok. Egyre távolabbinak éreztem a családomat. Néha olyan volt, mintha idegenek közé térnék haza egy olyan országból, ahol még több idegen volt. Nem találtam a helyem. Sehol sem voltam otthon, sehol sem volt jó.

Miközben reggeli után kutattam, a szemem megakadt a naptáron. December 23. Habár illene tudnom, mást nem a díszekből, hogy közeleg a karácsony, más jutott eszembe a dátumról.
Két éve és öt hónapja annak, hogy elvesztem a saját világomban, annak, hogy Hope magamra hagyott.

-Van mára valami programod? - simította végig a karomat és a hátamat anya. Két éve egy elviselhetetlen fia van, mégis megtűr és szeret engem.
-Megbeszélés. - válaszoltam teli szájjal.
-Akkor gondolom, nincs kedved velünk tartani... - kijelentése reménytelen volt, mégis inkább kérdés, mintsem kijelentés.
-Nincs. - rá se néztem. Hangom rideg volt, akárcsak én magam.
-Rendben. Akkor mi megyünk. Ha meggondolnád magad, csak hívj fel. - csengett csalódott hangja, majd már csak a bejárati ajtó bezárását és Lauren aggódó kérdését hallottam.
-Ashton jól lesz? - kérdezte anyától.
-Ashton jól van, csak fáradt. - válaszolta anya a legnagyobb hazugságot. És ekkor jött a meglepetés.
-A fáradt Ashton nem ilyen. A fáradt Ashton még törődött velünk, szeretett minket. A mostanit nem szeretem. Ez nem is hasonlít rá. - magyarázta Harry. Hallgattam volna még, de a kocsiajtó minden neszt magában tartott, és amint bezárult, semmit nem lehetett hallani.

Harry szavai megrémítettek. Még olyan kisfiú, hogy ilyen súlyos érzelmekkel rendelkezzen. És ezt mind nekem köszönheti. Úgy látszik, az elmúlt években én voltam maga a sátán, a körülöttem lévők pedig a pokolban éltek.
De igazuk volt. A jókedvű, mindig boldog és vidám Ashton mára már csak a YouTube-ra feltöltött videókban, és képekben él tovább.

Amint befejeztem a reggelimet, leültem a TV elé, de mivel semmi jót, legalábbis semmi olyat nem találtam, ami egy kicsit is elvonja a figyelmemet, a DVD-k között kezdtem kutakodni és rá is bukkantam valamire. Nem tudom, ez miért nálam van, amikor még Hope szülinapi ajándéka volt, de nem törődtem vele. Azonnal a lejátszóba tettem. Hunyott szemekkel élveztem azokat a számokat, amiket neki szántam.

És ekkor szó szerint minden lejátszódott bennem. Néha azon kaptam magam, hogy mosolygok, de a végén a könnycseppeket töröltem az arcomról.
Hány olyan alkalmam volt, amikor tehettem volna értünk. Hány olyan nap volt, amit a büszkeségem miatt elszalasztottam, és már soha nem hozhatom vissza. Ezek a percek, napok a legfájdalmasabbak, mert tudom, hogy többet is kihozhattam volna belőlünk, de mégsem tettem, hiszen azt hittem, hogy van még időm. Tévedtem. Azon az estén egyszerre megjártam a mennyországot és a poklot. Az elsőt miatta, hiszen végre beadta a derekát. Megcsókolt és azt mondta szeret. A pokol pedig az én baromságom miatt következett be. Azóta is mardos a kín. Nehéz azzal a tudattal élni, hogy én tettem tönkre mindent. Egy, illetve két életet, és a körülöttünk élőkét is.

Belefáradtam. A folyamatos fájdalom a mellkasomban, a titkolózás, az, hogy minden teher az én vállamon van és hogy ezt senki sem veheti le rólam... Egyszerűen túl sok.
Nem egyszer gondoltam arra, hogy talán egyszerűbb lenne, ha véget vetnék az életemnek, de félek. Minden kiderülne, az emberek pedig gyűlölnének és gyávának tartanának, ami végül is igaz lenne.

Gondolat menetemet a DVD lejárta zavarta meg. Pont jókor. Az órára néztem és már késésben voltam.

Gyorsan rendbe szedtem magam, amennyire egy hónapfordulón ez lehetséges és a központba hajtottam.

-Jó, hogy ideértél! - ölelt meg őszinte mosollyal Luke. Majd a többiek is. Azt hiszem, sejtettél, hogy nincs minden rendben, ezért voltak ennyire kedvesek.
-Akkor, ha mindenki itt van, szeretném elkezdeni a megbeszélést. - kezdte a főnök - A következő évben induló turnéról lenne szó. Kezdjük is az egyik legfontosabbal. Van ötletetek az előzenekar kilétét illetőleg? - kérdezte gyorsan végignézve rajtunk, majd választ nem várva folytatta - Nekem lenne. Egyenlőre nem igazán ismertek, jót tenne nektek és nekik is ez a turn...
-Kiszállok. - vágtam közbe. Arcom érzelemmentes volt. A többieké azonban nem. A döbbenet, a kétségbeesés és az értetlenség ott ült mindenki arcán.
-Tessék? - szólt Luke. Hangja ugyancsak tükrözte minden, benne kavargó érzését.
-Kiszállok. - kezemet az asztal lapján pihentettem, és a mai nap először a szemükbe néztem. Úgy érzem, nem volt jó ötlet.