2017. január 20. / ~ 6 hónappal az éjszaka után

Az izgatottság egyre nagyobb lett bennem. Az a dal, amit Hope ihletett, ma kerül először a színpadra. Körülbelül egy hónapnyi munkával sikerült teljesen tökéletesre csiszolni minden egyes részletét. A srácok folyamatosan a szövegét dúdolják, velem együtt. Csak én más okból, mint ők. Ők azért, hogy egyszer se hibázzák el a színpadon az előadás közben, én pedig azért, mert ez az életem története. Egy dalban benne van az egész rohadt életem. Bármit is tennék, ezt a pár évet sosem tudnám elfelejteni. Sosem tudnám túltenni magam a vele töltött éveken, hiszen azok jelentették nekem a mindent.

-Annyira kíváncsi vagyok a rajongók véleményére. - dörzsölte össze tenyereit Mike.
-Mi is, haver. Mi is. - veregette óvatosan vállba Calum, majd elhaladt mellette a színpadra vezető lépcső felé.

Órákon belül kezdünk. Még egy utolsó "próba" belefér, így úgy döntöttünk ezt meg is tesszük. Még egyszer átbeszéltünk mindent, mikor ki fog beszélni, mi lesz a dalok sorrendje. A szerzeményemet a legeslegvégére, pluszként neveztük el, és a listára is csak címtelenül került fel "meglepetés" név alatt. Sose csináltunk még ilyet, így az ittlévőkben is növelhettük a kíváncsiságot.

A villámpróba után visszavonultunk a falak mögé és mindenki a saját rutinjához kezdett. Mike és Luke fogat mostak, Calum fekvőtámaszozni kezdett, majd mind a hárman bemelegítették a hangszálaikat, amíg én a kanapén ülve, csukott szemmel ültem, és ha ez nevezhető meditálásnak, akkor meditáltam. Ez megy nálam minden egyes fellépés előtt, amióta Hope nincs velem. Ezzel a cselekvéssel kicsit megnyugszok és a gondolataimat is a fellépésre próbálom összpontosítani, valamikor sikerrel, valamikor nem.
Viszont, amikor nem megy, előre fogom tudni, hiszen akkor a meditálás közben is Hope arcát látom, ahogyan rám mosolyog, vagy éppen megölel. És megjelenik előttem a majdnem csókunk is, utána pedig az első és egyben az utolsó csókunk is.
Most is ez történt. Ebből tudtam, hogy ez a koncert sem lesz Hope mentes.

-Mehettek srácok! - hallottuk meg a "jelet", mi pedig mosolyogva kifutottunk a színpad közepére.

Luke elmondta a bevezetőt, majd elfoglaltuk a helyünket a hangszereink mögött vagy éppen mellet. A srácok a húrok közé csaptak, én pedig teljes erőmből ütöttem a dobot.

Mike-ot illette meg az a megtisztelő feladat, hogy a koncert végén elmondja a búcsúszavakat.

-Hatalmas volt! Minden elismerés a tiétek srácok! Remélem, a legközelebbi koncerten is lesztek még ennyien, és ennyire hangosak, mert ez valami hihetetlen volt! Köszönet mindenkinek! - intett a kezével, és abban a pillanatban lekapcsolódtak a reflektorok, minden világítás megszűnt. A tömeg morajlani kezdett. Nem értették a helyzetet. Majd egyetlen egy reflektor Luke fölött világítani kezdett, de csak nagyon haloványan. A rajongók hatalmas sikolya minden más zajt elnyomott. Ekkor jöttek rá, hogy a meglepetésre most kerül sor.
-A következő dal itt és most hallható először. Kicsit másmilyen hangvételű, mint a tőlünk megszokottak, de biztos vagyok benne, hogy ugyanannyira fogjátok szeretni, mint a többit, vagy még jobban, hiszen ez a dal igen sokat jelent nekünk, Ashtonnak pedig még többet, hiszen ezt ő írta. Minden egyes betű tőle származik, az elképzelés és a megalkotásban is többnyire ő volt a vezető. Ez a dal az övé. Jöjjön hát a Wrapped around your finger! - kiáltotta el magát a végére.

A megbeszéltek alapján egy kis bemelegítő volt, hangolás, majd elkezdték az ismerős akkordokat játszani. Én egyszerűen leblokkoltam. Tudtam, mit kéne tennem, hogyan kéne játszanom, de egyszerűen mozdulni sem bírtam. Luke hátra is fordult és értetlenül nézett rám. Csak bólintottam egyet, ők elölről kezdték, de most sem ment.

-Várjatok! - kiáltottam el magam - Ezt a dalt a barátnőmnek ajánlom. Te vagy az első, akire gondolok, amikor felébredek, és az utolsó, akire gondolok, mielőtt elaludnék az este.

Luke arca ismételten értetlenül és sokkoltan bámult. De nem csak az övé. Calum és Mike is úgy fordultak hátra, mintha csak szellemet láttak volna. Szájukat úgy kellett a padlóról felszedniük.
A tömeg elcsendesedett. Szó szerint a légy repkedését is lehetett volna hallani. Minden szempár rám szegeződött. Kezdtem magam zavarban érezni, pedig szeretek a középpontban állni, de ez már nekem is sok volt. Hál' Istennek Luke kapcsolt, és a gitárja megszólalt, ami a többieket is visszarántotta a földre. Ezek után, valamiért, valahogyan olyan simán ment minden, mintha csak ez a kifejezés hiányzott volna. "A barátnőmnek...". Olyan jó volt belegondolni, még akkor is, ha tudtam, hogy nincs többé barátnőm, és nem is volt. Vajon mit szólna hozzá, ha ezt hallotta volna? Vagy hallotta? Néha elgondolkozok ezen. Vajon figyelemmel követ engem, minket, az életünket? Látja, hogy mennyire szenvedek miatta? Tudja, hogy még mindig szeretem? Tudja, hogy mindent megtennék egyetlen percért vele?

A dal lefolyása után nem bírtam ki, kigördült pár könnycsepp a szememből. Lehet, hogy a stressz miatt, de az is lehet, hogy az érzés miatt, amit kiváltott belőlem. Büszke voltam, hogy egy ilyen dalt raktunk össze, és fájt, hogy ez mind a tapasztalat miatt lett ennyire ütős.

A folyosón Luke eléggé ingerült arccal közelített felém.

-Mégis mi a francot műveltél? - lökött a falnak. Megszólalni se tudtam a meglepettségtől. - Tudod te, hogy most mennyi kérdést vetettél fel bennük? Azt akarod, hogy minden kiderüljön? Azt akarod, hogy tudják, mi történt? - csak megráztam a fejemet. Igaza volt.
-Én csak... - nem tudtam befejezni.
-Te csak... - kezdte hangosabban a kelleténél, de visszafogta magát. Szemében a megbánás és a sajnálat kezdett csillogni. - szereted. Megszeretted. Valami megfogott benne, de még te magad sem tudod, hogy mi. Talán azok a szép szemei, amik mindig úgy csillogtak, amikor rád nézett, vagy talán a mosolya, az hogy mindig olyan flegma volt...? - tartott pár másodperc szünetet, majd folytatta. - A válasz szerintem nem ennyire egyszerű. Te megszeretted a lényét azt, aki ő volt, úgy ahogy van. És még most is szükséged van rá. Nem tudsz továbblépni. Igaz? - sose hittem volna, hogy Luke ilyen is tud lenni.

Mindenki mindig azzal jön, hogy a szerelem önző dolog. Ha szeretsz valakit, nem érdekelnek mások. Sem ők, sem a véleményük. Viszont ez akkor sem változik, ha elveszítesz valakit. Csak magadra tudsz gondolni és arra, hogyan könnyíthetnéd meg az életedet. Szinte csak az emlékeidben élsz, mert akkor boldog voltál, és ezt akarod visszakapni. Azt akarod, hogy újra az életed részese legyen, hisz nélküle az életed színtelen, szomorú és üres, ahogyan a szíved is. Nincs miért küzdened, úgy érzed, mindent elvesztettél. És ha nem figyelsz oda magadra eléggé, nem adsz esélyt másoknak is, akkor apránként őröl meg ez az érzés. Bele is lehet őrülni. Egyszer csak azon kapod magad, hogy újra rá gondolsz, és vagy egy őszinte mosoly simul az arcodra, vagy úgy folynak a könnyeid, mint egy patak. Ez csak az emlékén múlik, csakis attól függ.

Ebben élek minden egyes nap. Képtelen vagyok elfelejteni őt. Megszerettem, amikor vele voltam, és miután elment beleszerettem. Lehetséges ez? Valakit a távozása után még jobban szeretni? Igen, lehetséges. Ugyanis az emlékek mindent megszépítenek. Szó szerint mindent. És ami akkor mosolyra késztetett, az ma már lehet, könnyeket csal elő a szememből. Szeretem őt úgy, ahogyan soha senkit még.