2012. május 05. / ~ 4 évvel és 2 hónappal az éjszaka előtt

A vattapamacsot harmadszorra is olyan óvatosan érintette arcomhoz, mintha porcelánból lennék, de még így is rettenetesen égette a sebes felületet. A fájdalom erőssége miatt felszisszentem. Újra.

-Ne haragudj! Annyira sajnálom! Minden az én hibám! - szabadkozott megállás nélkül.
-Hope! Ne aggódj! Jól vagyok. - mosolyodtam el, ami nem volt jó ötlet, ugyanis a seb pont rossz helyen volt.
-És hála neked, én is jól vagyok. Még egyszer szeretném megköszönni, hogy kiálltál értem. Ha te nem vagy ott, nem is tudom, mi történt volna. - tekintetét az ölében heverő kezeire szegezte és idegesen markolászta az elhasznált vattapamacsot.
-Nem nézhettem, ahogy... - képtelen voltam folytatni. Számat összepréseltem.

Több, mint egy hete történt, amikor hazafelé sétáltam és megláttam, amint Hope és a mostohaapja veszekednek. Megütötte őt. Megütötte Hope-ot. Ő a földre esett, és ekkor pattant el valami. A hátamról ledobtam a táskámat és nekiestem a tőlem sokkal magasabb és nehezebb embernek. Képtelen voltam uralkodni magamon. Egy nőt... lányt soha senki nem üthet meg! Gerinctelenség. Ekkor szereztem a sebeket az arcomon, a karomon és a hátamon. Azóta Hope szinte minden egyes nap látogat és segít mindenben. Hálás vagyok neki.

-Köszönöm. - hagyta el a számat elég meggondolatlanul.
-Én köszönöm. - nézett szemeimbe mélyen. Talán most volt az első olyan pillanat, hogy azt éreztem, ismerem őt, pedig ez nem volt így.

Mintha kicserélték volna. Az elmúlt hétben semmi jelét nem láttam a szomorúságának, a közönyének. Nem mondanám, hogy vidám volt, de nem volt lehangolt. Kiismerhetetlen számomra. Sose tudom pontosan, mire is gondolhat, mi járhat a fejében. Egy rejtvény, amit talán sosem fogok megfejteni, de épp ettől érdekes.

Perceken át csak egymás szemeit fürkésztük. Talán mindkettőnk azon gondolkodott, mire gondolhat a másik. Egy hirtelen jött zaj azonban mindkettőnket megzavart. Megszólalt a csengő. Lassan felálltam a kanapéról és elsétáltam a bejáratig, majd kinyitottam az ajtót. Három bandatársam ácsorgott az ajtóban és mikor kinyitottam azt, kérdés nélkül özönlöttek be rajta.

-Gyertek csak nyugodtan! Nem zavartok! - kiáltottam utánuk, de ők már a nappaliban jártak. Utánuk ballagtam és hallgattam az igencsak érdekes eszmecseréjüket a fehérneműváltás rendszerességéről.
-Te milyen gyakran váltod? - néztek Hope felé. Arca pirosabb lett, szeme pedig jobban csillogott.
-Ez titok. - kacsintott rájuk, ezzel leplezve zavartságát.
-Na, ez csak egy szimpla kérdés... - folytatta Calum.
-Én egy szimpla kérdésre csak egy szimpla válasszal szolgálhatok. - rántotta meg a vállát, majd a konyhába ment.
-Ez gonosz volt! - vetettem feléjük egy gyilkos pillantást, majd Hope után mentem a konyhába. - Ne haragudj rájuk! Általában nem tudják, hogy hol a határ. - vakartam a tarkómat elé állva.
-Ugyan már! Már az első találkozásunkkor is csipkelődtek. De furcsa, hogy négy nap alatt ennyire közvetlenekké váltak velem szemben. - mondta teljes nyugodtsággal, de a szeme mást tükrözött. Ideges és zavart volt.
-Mindenkivel ilyenek. Könnyen barátkoznak. - nevettem fel. Próbáltam oldani a feszültséget, de nem igazán ment. Beállt köztünk az a jól ismert kínos csend. Perceken át csak álltunk. Én már kínomban a lábammal játszottam olyan formában, hogy összecsuktam, majd szétnyitottam. Előre-hátra himbálóztam, közben hátul összekulcsoltam a kezem.

-Hé, mi lenne, ha átjönnétek kosarazni? - jöttek be a konyhába, mint valami csorda.
-Haver! Látsz te rendesen? - kérdeztem magamra mutatva. - Nem hiszem, hogy képes vagyok játszani kötésekkel a testemen.
-Lehetsz a bíró, de Hope tud játszani. - bökött a fejével az említett személy irányába. Hope meredten bámult maga elé, majd megrázta a fejét nemleges irányba.
-De miért? - kérdezte Mike olyan hangsúllyal, mint egy kisgyermek.
-Haza kell mennem. - hadarta el, majd úgy ment ki a házból, mintha ott sem lett volna. Fejét végig a földre szegezte, nem nézett senkire, nem köszönt el senkitől.
-Őt meg mi lelte? - nézett rám Luke. Megrántottam a vállam, mintha nem is érdekelne, pedig igenis foglalkoztatott.

Ahogyan ő távozott, úgy jött haza a családom, anya, Lauren és Harry. Az utóbbi kettő egymást kergetve rohantak be hozzánk, és Lauren Mike lábát tekintette „várnak", így Harry nem foghatta meg.

-Megvagy! - kiáltotta Harry.
-Itt nem ér. Mike megvédett. - tiltakozott Lauren.
-Hazudsz! Nincs vár! - csapkodta egymás után, felváltva lábait a nagyobbik, de nem okosabb fél. A húgom csak kinyújtotta rá a nyelvét és a lépcső felé kezdett rohanni.
-Csak óvatosan! El ne ess! - kiáltott utána édesanyám. Arca előtt is papírzacskók voltak, hiszen jól megpakolta magát a bevásárlás után.
-Segíthetünk valamit? - vette el tőle a zacskókat Luke.
-Köszönöm. - mosolygott rá, majd kifújta magát. - Milyen volt a napotok? - kérdezte, amíg mi nekiláttunk a kipakolásnak.

Miután eltüntettük a zacskók tartalmát, vagyis mindent a helyére raktunk, anyukám megjelent a kezében 4 jégkrémmel.

-Itt a jutalmatok a pakolásért. - mosolygott, majd letette az asztalra.

Úgy kaptunk érte, mint a 9 éves gyerekek vagy, mint akik sosem ettek még.

-Máskor is jövök segíteni anyukádnak. - hadarta teli szájjal Mike.
-Rendben. - mosolyogtam rá, habár a csokoládé a fogamra volt ragadva.
-Jesszusom! Nézzétek már! - mutatott rám Luke szinte röhögve.
-Mi az? - néztem rá kérdőn. Nem válaszolt, csak ő is összekente a fogát és vigyorogni kezdett.

Mindannyian röhögésben törtünk ki a látvány miatt. Hiába vagyunk idősebbek, semmivel sem vagyunk különbek Laurentől és Harrytől. A jégkrém elfogyasztása után a srácok hazamentek, én pedig leültem a kanapéra az előszobában.

-Hope rohant ki az ajtón? - ült le mellém édesanyám.
-Mikor? - kérdeztem, mint aki semmiről sem tud.
-Pár perccel a bejövetelem előtt.
-Ja, igen. - válaszoltam rá se nézve.
-Kedves tőle, hogy minden egyes nap meglátogat. - mondta olyan hangsúllyal, amit lehetetlen volt nem félreérteni. Az a "Tudom ám, hogy van köztetek valami, de azt akarom, hogy te meséld el".
-Igen, kedves tőle. - ismételtem az ő szavait.
-Hmm... el kéne mosogatnom. - mondta, és hallottam, hogy csalódott. Arra várt, hogy azt mondjam, várjon még, mert beszélgetni szeretnék vele. Vagy azt, hogy hagyja csak, majd én elmosom azt a pár tányért, de egyiket sem tettem meg.

Bunkó módon felmentem a szobámba és elkezdtem dobolni. Amennyire az erőmből tellett ütöttem. Így minden stresszt sikerült levezetnem, bár a sérülések miatt, eléggé fájdalmas volt. Éppen hogy befejeztem, amikor megcsörrent a telefonom SMS jelző hangocskája. Elsétáltam az éjjeliszekrényemig, majd összeszűkített szemekkel, koncentrálva olvastam el.

"Sajnálom, hogy csak úgy elrohantam. Tudunk találkozni, mondjuk a tónál? ~Hope"

Az üzenet végére mosolyra húzódott a szám, és ez akkor sem változott, amikor a választ gépeltem be.

"Persze. Negyed óra múlva megfelel? AshXx"

Nem telt bele fél percbe, jött is a válasz.

"Tökéletes. ~Hope"

Azonnal lerohantam szólni anyának, hogy elmegyek, és már úton is voltam. Tíz percen belül már a tavacska partján ültem, és pár percre rá megérkezett a várva várt személy is.

-Szia! - ült le mellém.
-Szia! - köszöntem vissza, közben pedig követtem a szememmel minden egyes mozdulatát.
-Hogy vagy? - törte meg a pár másodpercig tartó csendet.
-Most már remekül. - mosolyogtam rá, mire ő elkapta a tekintetét és egy a szemébe lógó tincset a füle mögé simított. - És te? - kérdeztem vissza.
-Megvagyok, köszi. - mosolya egy másodpercig sem tartott. Egy darabig még próbálkoztam a faggatásával, de egy idő után feladtam. Ha nem akarja elmondani, úgysem fogja.
-Mi lenne, ha ez lenne a mi titkos helyünk? - kérdeztem rá pár perc csend után.
-Hogy micsoda? - nézett rám meglepve.
-Lehetne ez a mi közös, titkos helyünk. - ismételtem meg magam.
-Közös és titkos? A kettő üti egymást.
-Csak mi tudjuk, hogy itt van ez a tó. Csak ketten járunk ki ide. Csak a miénk. - lelkesedtem fel, mégis volt bennem valami furcsa érzés. Az utolsó mondatot szinte suttogtam.
-Rendben. Legyen. - haloványan elmosolyodott és a szemembe nézett. Szemei újra és újra rabul ejtettek.

Több, mint két órán keresztül ültünk még a tó partján, és beszélgettünk. Egyre közelebb éreztem magamhoz. Olyan volt, mintha attól, hogy megvédtem, megváltozott volna benne valami. Mintha átlépte volna a saját maga által szabott határokat, és bízott volna bennem. Ezt a hitemet azonban pár szavával is képes volt összetiporni.
Az egyik percben még önfeledten nevetett, aztán hirtelen elkomorult és egy szót sem volt hajlandó mondani. Kiismerhetetlen énje még inkább azt követelte tőlem, hogy ne adjam fel, hogy próbálkozzak tovább, és egy nap elérhetem a célomat.

Furcsa, de azt éreztem abban a percben, ott, mellette ülve, amikor éppen valamit mesélt, majd jóízűen kacagott magán, hogy képes lennék szeretni őt, és ő is képes lenne szeretni engem. De vajon mikor? Mikor érem el azt a pontot, amikor biztos lehetek magamban? Azt hiszem, azt a pillanatot majd érezni fogom.