2019. január 6. - 2 évvel és 7 hónappal az éjszaka után 

A parkolóban leállítottam a kocsi motorját, majd azzal a hatalmas életkedvemmel besétáltam a hatalmas épületbe azzal a céllal, hogy egy újabb, számomra érdektelen megbeszélésen vegyek részt. Gondolkoztam a dolgokon, de nem tudom, melyik lenne rosszabb: a színpadon, tízezrek előtt darabokra hullani, vagy csalódást okozni a kilépésemmel. Egyik sem megoldás. Nem akarok megfutamodni, de félek.

- Késtél - nézett rám szúrós tekintettel Luke.
- Örülj, hogy itt vagyok, mert eljönni sem akartam - vetettem oda félvállról, ami másik két bandatársamnak sem tetszett.
- Komolyan ki akarsz lépni? Ennyi idő és emlék után? Nincs benned semmi tartás, Ashton? - szólt Mike szinte kétségbeesett hangon. Képtelen voltam megszólalni. A torkomban a gombóc egyre csak nőtt. Emlékek ezrei törtek elő és filmként peregtek le lelki szemeim előtt. - Hallod?! Mégis mit képzelsz?! - csapott az asztalra, aminek hangjától összerezzentem. Meglepett viselkedése. - Végig melletted álltunk, mi mindent megtettünk, hogy segítsünk neked, de te rohadtul nem foglalkozol senkivel, csakis saját magaddal. Önző vagy! Csak magadra gondolsz most is. Az meg sem fordul a fejedben, hogy ha te nem vagy, 5sos sincs, ha te nem vagy mindannyian bedobhatjuk a törülközőt. Az Istenért, Ashton! Számítunk rád, kurvára ne merj több csalódást okozni nekünk! - üvöltött. Minden egyes szavával növelte a gombócot és tudtam, hogy mindannyian dühösek rám. 

Két éve mást sem csinálok, csak sajnáltatom magam, de ők nem tudják, min kellett keresztül mennem. Ők nem veszítették el azt, akit a világon a legjobban szerettek, illetve szeretnek. Luke és Jane azóta is egy párt alkotnak, már jegyben járnak, tervezgetik az esküvőt és a gyereket is. Tökéletes életük van. Mikera is rátalált a szerelem, ahogyan Calumra is. Mindannyiuknak tökéletes életük van. Én vagyok az egyetlen, aki két éve még egy saját magát kínáló hölgyre se tudott lelkiismeret nélkül ránézni. Minden egyes alkalommal, amikor lehetőségem lett volna megtennem, úgy éreztem, nem csalhatom meg. Nem csalhatom meg sem őt, sem az emlékét. 

Hallottam, hogy Luke is beszél. Ráemeltem tekintetem, de minden homályos volt. Az értelmes szavak helyett csak zajt hallottam és egyre zűrzavarosabbá vált a környezetem. Éreztem egy hatalmas ütést a fejemen.

A tó partján feküdve tértem magamhoz. Felültem és Hope-al találtam szembe magam, aki hatalmas, zöld szemeivel és egy aranyos mosollyal nézett engem.

- Elaludtam? - kérdeztem felülve. 
- Csak egy kicsit - kuncogott fel, majd mellém húzódott. Fejét a vállamra döntötte, úgy nézte a tó vízében tükröződő csillagokat. - Olyan, mintha két égbolt lenne - szólalt meg szinte suttogva.

Nem válaszoltam, csak átkaroltam. Nem ellenkezett. Minden olyan nyugodt volt. Mintha mindez csak valami álom lenne vagy mintha én is csatlakoztam volna hozzá.
Őszintén megvallva, nem igazán érdekelt, hogy mi is ez, mert vele voltam. Csupán a jelenlétével megnyugtatott, minden fájó emlék eltűnt és újra éreztem azt az érzést, amit boldogságnak hívnak. Hope előtt azt hittem, hogy tudom, mi az a szerelem, mit jelent önfeledten nevetni, mi az az igaz szerelem, de tévedtem. Amit Hope előtt éltem át Jasmine-el, vagy éppen csak a barátaimmal semmi ahhoz képest, amit Hope egyetlen velem töltött percével okozott nekem. Én, kis naiv, azt hittem, tudom, milyen élni, szeretni, de ezt Hope tanította meg nekem. Előtte és utána, mintha csak űr lenne. Csak Ő létezett.
Abban is biztos vagyok, hogyha igaz, amit mondanak és a halál előtt lepereg az ember előtt az élete, akkor nekem Hope gyönyörű, zöld szeme lenne az utolsó dolog, amit látok.

- Te hiszel abban, hogy a csillagok valójában elhunyt emberek lelkei? - kérdezte felemelve fejét vállamról.
- Hiszek benne. És te? 
- Én is. Tudod, lehet butaság, de ha egyszer meghalok, szeretnék én is csillag lenni. És ha tudnám, hogy valaki, aki mindennél jobban hiányol, éppen az égre néz, fényesebben ragyognék, mint bármelyik csillag, csakhogy a tudtára adjam, én mindig vele vagyok, mert ha nem is lát, én nem tűnök el az égről.
- Ez annyira szép gondolat. Hope, te annyira csodálato...
- Valami mászik a bokámon. Ashton, szedd le! - kiáltott fel ijedtében. Ismét belém rekesztette a vallomásomat.
- Nyugi, csak egy csupasz csiga! Mutasd és leveszem - mondtam mosolyogva. Felém emelte lábát, majd egy gyors mozdulattal dobtam a bokrok közé azt a csigát.
- Köszönöm, hogy megmentetted az életem ettől a halálos állattól - nevetett fel.
- Szívesen tettem, a csigák ezen fajtája igencsak veszélyes tud lenni - mentem bele a játékába. 

Csend telepedett ránk. Ismét csak ültünk és néztük a csillagok tükörképét a víz felszínén. Fogtam és hanyatt dőltem magammal rántva őt is.

- Miért csak a hamisítványokat néznénk, ha láthatjuk az igaziakat is, nemde?
- Igazad van - válaszolta mosolyogva.

Egy széken ülve tértem magamhoz. Azonnal körbenéztem, kerestem az előbb még mellettem fekvő lányt, de mindhiába.

- Jól vagy? - nézett rám a már ismerős kék szempár aggódva.
- Csak fáj a fejem - nyúltam az említett testrészem felé és ahogyan megérintettem, a fájdalom erősebb lett, a kezemen pedig vér csorgott végig.
- Egyszerűen csak ledőltél a székről, a szívbajt hoztad ránk - mondta Calum. 
- Ma még semmit sem ettem, biztos ez az oka - magyaráztam rájuk sem nézve. 

A megbeszélést rám és a használhatatlanságomra hivatkozva elnapolták. Újból. Újból a levesükbe köptem. Újból miattam nem ment valami úgy, ahogyan azt ők eltervezték. Újból én vagyok a rossz. És édes Istenem, ha tudnák, mennyire rossz ember is vagyok! 

Hazaúton az álmomon járt az eszem. Biztosan valami jel lehetett. Hiába, de én játszani akarok. A színpad volt az otthonom és a rajongók a családom. Vagy úgyis mondhatnám, hogy a színpad az égbolt, a rajongók pedig a csillagok. Tisztán emlékszem, milyen érzés egy lassabb számnál lenézni a színpadról. Fény csak tőlük jön és olyan érzés, mintha én is egy volnék közülük, olyan, mintha a csillagok között lennék, mintha Hope mellett lennék. 

Ahogy ebbe belegondoltam, kicsit újra otthon éreztem magam. Egy halvány mosoly jelent meg az arcomon és már kevésbé féltem. Ha kiderülne a titkom, egy család mindig megbocsát, igaz? Egy család támogat, nemde? Egy család mellettem van, bármit is tettem... Könyörgöm, Istenem, mondd, hogy így van! A család sosem fordít nekem hátat. Családi körben mindig otthon lehetek, ugye?

És az én igazi családom, Anya, Lauren és Harry, végig mellettem voltak, de én nem becsültem meg őket eléggé, ahogyan a bandatársaimat sem és a rajongóimat sem. 
Teljesen elzárkóztam minden és mindenki elől. Ahogy ez tudatosult bennem, a legközelebbi parkolóban megálltam. Elővettem a telefonomat. Felhívtam édesanyámat, a srácokat. Felléptem Twitterre és nagyon hosszú idő után újból posztoltam. Mindenkinek csak egyetlen szót mondtam. Azt, amit Hope-nak is többször és hamarabb kellett volna mondanom. Azt az egy szót ami mai napig emészt. Azt az egy szót, aminek a jelentésére Hope tanított meg: SZERETLEK!