2019. január 6. - 2 évvel és 7 hónappal az éjszaka után

A legutóbbi megbeszélésünk és az azt követő vallomásom óta a banda nem igazán találkozott. Egy teljes hetünk maradt a kezdésig, de én még mindig a kilépés határán állok. A napjaim egyre hosszabbak, egyre fárasztóbbak, én pedig egyre kimerültebb vagyok. Olyan érzés ez, mintha minél távolabb lennék attól az estétől, annál jobban fájna. Mintha minden most érne véget, ami igazából megváltás lenne. Körülbelül, mint az első hónap után. Hetekig kórházban voltam, infúzióra kötve, mert se enni, se inni nem voltam képes. Arra az állapotra szokás mondani, hogy nem él, csak túlél. Vegetáltam. És lassan megint ott tartok. Gyenge vagyok. Tíz kiló ment le rólam három hónap alatt. A srácok tényleg aggódnak értem, de bármit is tesznek, minden hiába. Magamat okolom a halála miatt. Tudom, hogy ha nem akarok akkora nagy feneket keríteni egy rohadt szónak, akkor még mai napig itt lenne velem. Lehet nem lennénk együtt, lehet ugyanilyen életképtelen lennék, de tudom, hogy ő velem lenne, ahogyan én is mindig mellette álltam. 

Kivételesen nem a családi házban, hanem a saját lakásomban "élveztem" a magányt, így senki sem cseszegetett, hogy legyek már a régi önmagam. Vele voltam egész, nélküle azonban egy fél sem vagyok. Tehát lehetetlent kérnek tőlem.

Nem tudom, hogy miért, de az első turnénkra emlékeztet az egész szituáció, amikor a rajongók először látták velem Hope-ot. Még a mai napig emlékszem minden egyes elhangzott szóra, minden kérdésre, minden válaszra és minden mozzanatára.

- Ashton, én félek - suttogta a fülembe, ahogyan a turnébusz lassítani kezdett a hotel előtt. A rajongók, bár még nem voltak sokan, de hangjukkal jelezték ottlétüket.
- Bármi történjen is, szorosan fogd a kezem és ne engedd el, rendben? - néztem mélyen zöld szemeibe. Nem válaszolt, csak bólintott egyet, majd behunyta szemeit és sóhajtott egy nagyot. - Jane is izgul, Luke valószínűleg ugyanezt mondja el neki, szóval ha szeretnéd, ő is elmondhatja, ha megnyugtat - próbáltam a hangommal is nyugodtságot sugallni felé, de én is féltem, hiszen mégiscsak ez az első turnéállomás.
- De Jane Luke barátnője. Neki megvan a magyarázata, hogy miért is van veletek. De nekem mi? Én miért vagyok itt? - csillogtak szemei, de nem csak a félelem miatt. Volt bennük valami fénye a reménynek is. Mintha azt akarta volna hallani, hogy miattam van itt, mert azt akarom, hogy itt legyen.
- Tudod miért? - kérdeztem vissza, majd egy mély levegővétel után, negyedszerre is belekezdtem a vallomásomba. - Amióta találkoztunk, azóta érzem. Ez a negyedik alkalom, hogy el szeretném mondani, hogy teljesen odáig vagyok ért...
- Hope, te nem félsz? - szólt közbe Jane. Hihetetlen, hogy most sem tudtam végigmondani. Ez már biztosan egy jel. Luke barátnője megfogta Hope kezét és elmentek a mosdóba, miközben engem egyedül hagytak a gondolataimmal és a belém fojtott szavakkal, amik most még inkább kínoztak.

Luke az ajkába harapva nézte, ahogyan barátnője elsétál előtte. A pillantásából is kivehető volt, hogy szerelmes abba a lányba. Féltem attól, hogy ez rajtam is ennyire látszik, ezért próbáltam nem kimutatni, de tudjuk milyen a testbeszéd: irányíthatatlan.

Pont akkor tértek vissza, amikor a busz teljesen megállt. Hope elé léptem, miközben a vállamra dobtam a kisebbik táskámat.

- Készen állsz? - kérdeztem szinte a homlokának döntve a homlokomat.
- Nem, de essünk rajta minél hamarabb túl - mosolyodott el zavartan.
- Csak ne engedj el! - kulcsoltam össze kezeinket második alkalommal. Most még jobban illet az enyémbe. Mintha csak az enyém lenne, mintha csak nekem teremtették volna. 

Újra mosolygott, de most nem zavarában. Őszinte mosolya volt, amit az idő múlásával egyre többet engedett láttatni. Jó hatással voltunk rá.

Calum és Mike voltak az elsők, akik kiszálltak a buszból, ezzel is egy kis időt hagyva Hope-nak és Jane-nek. Habár a rajongók láttak már képeket Jane-ről, róla tudtak, de Hope teljesen új "dolog" lesz. Őt eddig sikerült titokban tartani, amit természetesen ő kért.
Ahogy Luke védelmező testtartása mögött barátnője is kiszállt a buszból, a rajongók hatalmas sikolyokkal jelezték, hogy a kedvenc tagjuk megérkezett. Mindenkit szeretnek, de valljuk be, hogy a vezetőénekes részesül mindig a legtöbb figyelemben, de mi ezt elfogadtuk és bevallom, én azt a figyelmet nem is bírnám. Lehet hozzá tudnék szokni, de jelen pillanatban sok lenne. Imádom a figyelmet, de amikor minden lépésemről tudnak, sőt akarnak is tudni, az ijesztő azért.
Hope vett egy nagy levegőt, majd mintha az árnyékom lenne, szorosan mögöttem ő is megmutatta magát. Kisebb sikert arattam, de amikor meglátták, hogy másodmagammal vagyok én is, azonnal özönlöttek a kérdések. A bandatársaim példáját követve én is odamentem fényképet készíteni velük, de Luke-al ellentétben, én nem engedtem el Hope-ot.

Többen kérdezték, hogy hogy hívják, amire egy zavart mosoly kíséretében saját maga válaszolt, sőt még kezet is nyújtott, amin elmosolyodtam. Nem hittem volna, hogy ennyire közvetlen lesz velük szemben. A végén már azt vettem észre, hogy ő engedte el a kezem és engem követve, ha kérdést kapott, válaszolt. Azonban az egyik lány olyat kérdezett, amire mindkettőnk felkaptuk a fejünket.

- Ashton, ő a barátnőd? - kedvesen kérdezte, nem volt benne ellenségesség, de mégis féltem rá bármit is válaszolni, így Hope-ra néztem, aki szintén olyan sokkban volt, mint én.
- Igen, a barátnője vagyok - karolt belém. Szemeim kikerekedtek, szívem nagyobbat dobbant. Úgy éreztem, révbe értem. Ha Hope az enyém, mindent, amit valaha szerettem volna, megkaptam. - Ahogyan Luke, Cal és Mikey barátnője is - tette hozzá.

Darabokra szaggatott. Jobban fájt, mint eddig bármi. Olyan volt, mintha reményt adott volna, de esélyt nem. Hiszem, hogy tudna szeretni, de meg sem próbálja.
Nem tudtam leplezni, hogy ez kurvára szíven ütött, így leráztam magamról a kezeit, majd tovább sétáltam.
Nem akartam ott hagyni, de annyira fájt, amit mondott, hogy ha maradok, biztosan elsírom magam, mint egy óvodás, aki lehorzsolta a térdét.

Mosolyt színlelve készítettem a képeket, és hiába voltam én az utolsó, aki leszállt a buszról, én tértem be elsőként mindenkit hátrahagyva. Nem akartam bunkó lenni, nem akartam Hope-ot magára hagyni, de nem tudtam kint maradni. A bejárati ajtó mögött állva néztem, ahogyan elveszetten szegődött Mike-hoz és hogy őt is a sírás kerülgeti. Nem tudom, hogy azért, mert egyedül volt, vagy hogy azért, mert tudta, hogy megbántott. Sose tudtam pontosan megmondani, mi bántotta. Csak látszott rajta, hogy valami nem jó.

- Miért hagytál egyedül? Azt mondtad, ott leszel. Hazudtál, Ashton! Kurvára hazudtál nekem! - fakadt ki, amint  elém ért. Könnyei patakként folytak, hangja el-elcsuklott, szemei pirosan izzottak. Válaszolni sem volt időm, Mike maga után húzta és vállát átkarolva támogatta őt.

Ez az emlék is üldöz, akár csak az összes többi, amit valaha vele éltem át. Még mai napig érzem azt a boldogságadagot, amit azzal az egy mondatával okozott. Az arcomat még most is elönti a pír, a gyomromban életre kelnek a rég meghalt pillangók és a szívem gyorsabban ver. Hallom boldogan csilingelő hangját, szinte visszhangzik a fejemben. De ugyanakkor azt a mérhetetlenül nagy fájdalmat is érzem, amit a mondat másik fele okozott. A könnyeimet még most is nehéz visszatartani. Egy az egyben olyan, mintha minden tegnap történt volna. Talán ez az oka, hogy nem akarom tovább csinálni. Attól jobb, hogy ő velem volt, úgysem lesz. Nem tudnék mindent úgy csinálni, hogy ne látszódjon, hogy közben darabokra hullok. Minden koncert elvenne belőlem egy darabot, amit sosem kaphatnék vissza. Bár ez így is megtörténik, de legalább nem látja senki.

Már nem tudnék mosolyogva a színpadra állni, nem lennék képes könnyek nélkül egy-egy dalt előadni, mikor tudom, hogy az, akiről szól, nincs többé velem. És a lelkiismeretemet sem tudnám legyőzni, azt mondani, hogy csak elhagyott, mikor én vagyok a gyilkosa. Viszont gyáva vagyok beismerni. Nem akarom a hátralévő életemet börtönben tölteni. Nem akarom, hogy mindenki ezen csámcsogjon. Nem akarom, hogy a mindig kedves, segítőkész és életvidám Ashton egy érzéketlen, hazug és kegyetlen gyilkossá váljon a rajongók szemében. Nem akarom, hogy a banda miattam veszítsen el embereket, nem akarok ekkora fájdalmat okozni senkinek. De a kilépésemmel is ez a baj. Csalódást okoznék több millió embernek. De legalább a titkom az enyém maradna.

Tényleg nem tudom, mit kéne tennem. Hope emlékével nem egyszerű együtt élni, ahogyan vele sem volt. Mégis inkább veszekednék vele minden egyes nap, mintsem egyáltalán ne lenne az életem része. Hiába, az időt visszatekerni nem tudom. El kéne fogadnom, de nem megy. Lehet nem is akarom, hiszen az életem szerelmét vesztettem el. Lehet már rég túl lennék rajta, ha úgy fognám fel, hogy bárkit megkaphatok, akit csak akarnék, de én nem ilyen vagyok. Nekem az az egy ember kell, akit tényleg szeretek. Nem tudnék kihasználni senkit, főleg úgy, hogy tudom, nem lenne értelme, mert bárkivel is lennék, őt keresném benne. Nem színész vagyok bassza meg, hanem zenész. Nekem nem elrejteni kéne az érzéseimet, hanem a zenével kiadni magamból. De bárki bármit mond, nem állnának mellettem, ha tudnák a teljes igazságot. Csalódnának bennem. 

- Igen? szóltam bele a telefonomba, ami megszakíthatatlanul csörgött a dohányzóasztalomon.
- Ma ötkor megbeszélés - mondta Mike a vonal másik végén.
- Ott leszek - adtam a választ, majd kinyomtam a telefont és az órára néztem.

Még volt egy kis időm, így a TV keltette zajban álomra hunytam a szemem remélve, hogy Hope újra mellettem lesz legalább egy kis időre.