2014. december 21. / ~ 1 évvel és 9 hónappal az éjszaka előtt

Álmosan nyitottam ki a szemeimet, de amikor felfogtam, hogy Hope is velünk van, azonnal éberebbnek éreztem magam. Ma estére beszéltük meg a srácokkal, hogy nálunk vacsoráznak, és tartunk egy amolyan elő karácsonyt.

Gyorsan magamra kaptam egy melegítő alsót, felsőt azonban nem. Hihetetlenül meleg volt, még számomra is, aki ehhez az időhöz volt szokva. Gondoltam egyet és Hope szobája felé indultam megnézni, hogy alszik-e még.

Halkan kopogtam, mert nem akartam vele felkelteni, ha még aludna. Semmi válasz nem jött, így halkan kinyitottam az ajtaját és a résen bepréseltem a fejem pont addig, hogy belássak. Hope még aludt. Hason feküdt, feje alatt egy kispárna, kezei pedig teste mellett hevertek. Még a szája is nyitva volt kicsit. Mindig tökéletes frufruja most nem takarta gyönyörű arcát. Egyszerűen nem tudtam megállni, visszamentem a telefonomért és halkan, lábujjhegyen beosonva fényképeztem le, de arra nem gondoltam, hogy hangot ad ki a készítésnél, amire fel is kelt.

- Te meg mit csinálsz? - emelkedett fel lassan, és a hirtelen jött fénytől hunyorgatott.
- Semmit! Csak jöttem szólni, hogy ha a szimatom nem csal, kész a reggeli. - hadováltam valamit, ami először jutott eszembe.
- Adj öt percet! - mondta visszadőlve. Az ágy egy személyes volt és a fal mellett foglalt helyet. Ő teljesen a falhoz bújt, így hagyva maga mögött egy kis helyet. Kaptam is az alkalmon. Gondoltam, megérdemel valami olyan ébresztést, amit nem sűrűn kapott. Felfeküdtem mellé és a fülébe kezdtem súgni.
- De ha öt percen belül nem érsz le, minden étel engem illet, Álomszuszék! - pusziltam meg az arcát, majd az ajtóhoz sétáltam.
- Azt már nem! - fordult meg. Gyors akart lenni, de sebei nem hagyták csak úgy mozogni. Ahogy kikelt az ágyból, kicsit meg is billent, mire én azonnal odaszaladtam.
- Jól vagy? - kérdeztem megtámasztva.
- Persze. Csak a bordám. Biztos elaludtam. - mosolyodott el, ami most sem volt őszinte. Még a levegőt is pihegve vette, hogy ne okozzon magának fájdalmat.
- Én örülök, hogy itt vagy, de hogy a fenébe engedhettek ki így a kórházból?! - sétáltam vele a konyha felé, miközben végig én voltam a mankója.
- Öhm... nincs, aki fizesse az éllátásomat. Ez nem csak egy "ünnepi" eltáv. - mondta végig a földet nézve.
- De, akkor ez azt jelenti...
- Hogy az ünnepek után sem megyek vissza. Igen. De ne aggódj, az első koncerteteken már az első sorban fogok tombolni! Ígérem. - nevetett halkan fel, majd leült az asztalhoz. - Jut eszembe, mikor mesélsz? - nézett rám mosolyogva. Ügyes! Tudta, hogyan terelje a szót.
- Amint megetted ezt a hatalmas adag rántottát, amit anya hagyott itt, azzal az üzenettel, hogy egy morzsa se maradjon, különben az esti desszertből nem ehetünk.
- Akkor? Mire is várunk?
- Pont erre a kérdésre vártam. - mosolyogtam és én is leültem, majd mindketten nekiálltunk a négy főnek is elegendő étel elfogyasztásához.

Mikor tényleg minden elfogyott, szétterültünk a nappaliban lévő kanapén és Hope újból a bandás dologra tért.

- Akkor mesélsz? - kérdezte felém fordítva fejét. Szeme csillogott és, habár kicsi, de őszinte mosolya volt.
- Mit szeretnél tudni? - bámultam gyönyörű íriszeibe.
- Mindent! Mit csináltatok? Hogyan boldogultatok? Élvezitek? Mikor lesz album vagy koncert? Mikor mentek vissza? - minden kérdését mosolyogva hallgattam, hiszen beszéltünk telefonon, valamennyit tudott, de az utolsó kérdése hallatán az arcomra fagyott a mosoly, amit próbáltam leplezni.
- Próbálok olyat mondani, amit telefonon nem meséltem.
- Ne! Mesélj mindent! Imádom hallgatni, ahogy beszélsz. - mosolyodott el, majd úgy helyezkedett, hogy a fejét a combomra helyezte.
- Ahogy szeretnéd. - húztam ki egy tincset az összekontyolt hajából, majd miközben azzal játszottam, beavattam minden kis titokba, részletbe. - Írni általában párban szoktunk, úgy hatékonyabbak vagyunk. Elsőnek egy EP szeretnénk elkészíteni, azzal egy kisebb ausztrál turné lenne többnyire kávézókban vagy bárokban. Közben dolgoznánk az albumon és mire kész lenne, lenne egy kisebb rajongótáborunk, amivel már lehetne nagyobb volumenű turnét is szervezni.
- Annyira hihetetlen! Mármint, hogy hiába nem rólam szól a dolog, de a részese vagyok. És ez... sose gondoltam volna, hogy egy menő banda barátja leszek. - kuncogott.
- Ha te azt tudnád, hogy mennyire is a részese vagy. - szaladt ki a számon.
- Tessék? - nyitotta ki eddig csukva tartott szemeit.
- Semmi. - kaptam a tarkómhoz.
- Ne terelj! Mire akartál ezzel utalni? - kérdezte összeráncolva szemöldökét, de az egyik összevarrt seb rossz helyen volt, így inkább nem próbálkozott vele.
- Csak arra, hogy van egy-két dal, amikben egy-két sor rólad szól. - döntöttem hátra a fejem és a plafont bámultam.
- Ashton! Te rólam írtál dalt? - kérdezte lassan felülve. - Jézus, milyen dalok lesznek azok? - nevette el magát. - Lehet visszaszívom azt a "menő" jelzőt. - nevetett tovább.
- A legszebb dalok. - suttogtam inkább magamnak, mint neki és szerencsére nem is hallotta meg.
- És mikor folytatjátok a munkát? - kérdezte abbahagyva a nevetést. Nem akartam neki válaszolni. Nem akartam, hogy tudja. Még szüksége volt rám. Újév után nem gyógyul meg egyből és anyától sem kérhetek ekkora szívességet.
- Nem kéne hoznunk neked pár cuccot? - most én voltam az, aki terelni próbált. Hál' Istennek sikerrel.
- Eljönnél velem? - kérdezte leszegve tekintetét.
- Persze! Megvárjuk, amíg anyuék hazajönnek és elkocsikázunk, hogy ne kelljen sétálnod. - mosolyogtam rá.
- Nagyon hálás vagyok. A családod, a srácok, de legfőképpen te többet tettél értem, mint a családom valaha is tenni fog. Sosem fogom tudni meghálálni. - nézett a szemembe.
- Ugyan már! Hope, te is a családunk részese vagy! Attól a pillanattól fogva, hogy a tó partján megláttalak, úgy érzem, felelősséggel tartozom érted. Attól a pillanattól fogva, megváltozott bennem valami. Hope, én...
- Ashton! Megjöttünk! - kiabált a bejáratból anya, majd mintha Lauren és Harry gyorsabbak lennének a hangtól, megjelentek a nappaliban egymást kergetve.
- Látom! - kiáltottam vissza nevetve, de mégis zavartan. Másodszor szakítottak félbe. Azt hiszem, ez a sors.

Harryvel a hónom alatt sétáltam anya elé, hogy segítsek neki kipakolni és hogy elkérjem a kocsit. Miután minden behoztam a kocsiból, kisegítettem Hope-ot, majd hozzájuk mentünk.
Kiszállni is segítettem neki, és mint ahogy eddig, most is én jelentettem számára a mankót.

Hope a bejárat előtt hezitált egy kicsit, hogy be merjen-e nyitni. Rám emelte tekintetét.

- Hope, itt vagyok! Bárki is legyen bent, nem hagyom, hogy ártson neked. - súgtam a fülébe és az egyik vállát kicsit szorosabban fogtam meg. Csak bólintott, majd lenyomta a kilincset.

A ház teljesen kihaltnak tűnt. A bútorok rendezetlenül, a bárszék is a nappali közepén. Néhol még vér is látható volt. Hope szemeibe könnyek gyűltek. Még szorosabban tartottam. Felsegítettem az emeletre, a szobájába.

- Minden úgy van, ahogy hagytam. - suttogta.
- Segítsek? - kérdeztem nem tágítva mellőle.
- Egy kicsit magamra hagynál? - fordult felém könnyes szemmel.
- Biztos jó ötlet ez? - kérdeztem aggódva.
- Csak pár perc. Kérlek! - gördült ki egy könnycsepp a szeméből. Elé léptem és a nagyujjammal letöröltem azt.
- Rendben. Ahogy reggel, most is maximum öt perc. - mondtam és kihátráltam, majd bezártam az ajtót.

Egy percre sem mentem onnan el. Vártam, hogy szóljon, hogy mehetek, de nem tett így. Eltelt öt, majd még öt perc, de ettől többet nem tudtam várni. Benyitottam. Hope egy kis füzetet tartott a kezében és úgy tűnt, éppen olvasta. Az ágy szélén ült, de amikor meglátta, hogy elindultam felé, egyből bezárta és a már elővett bőröndbe, annak is a legaljára rejtette.

- Mit olvastál? - kérdeztem.
- Semmi olyat, ami számítana. - válaszolta egy mosollyal. Már kezdtem tőle megszokni, hogy erősnek és boldognak mutatja magát, miközben belül éppen darabokra hullik.

Nem firtattam tovább a dolgot, inkább segítettem neki pakolni. Csak a fontosabb, nélkülözhetetlen dolgait akarta hozni, de mondtam neki, hogy ide nem engedem visszajönni.
Pakolás közben zajt hallottunk lentről. Egymásra néztünk és egyszerre indultunk meg a földszint felé. Kivételesen nem segítettem, hanem magam mögé szorítottam. Attól tartottam, hogy az az állat jött vissza és ártani akar Hope-nak. Megígértem neki, hogy megvédem, kerüljön az bármibe.
Ahogy a lépcsőn mentünk le, szinte lábujjhegyen, Hope olyan szorosan markolta meg a vállam, hogy szinte lezsibbadt mind a két karom.

- Jól vagy? - suttogtam kicsit hátra fordulva.
- Ühüm. - jött a halk, bizonytalan válasz.

Hiába helyeselt, éreztem és tudtam, hogy hazudik. A markolása erőssége, a hangja remegése és a kisugárzása mindent elárult. Lassan a lépcső aljára értünk. Ekkor az egyik kezemet hátraadtam neki, amit ő meg is fogott és olyan erővel tartott, hogy még egy hurrikán sem választhatott volna el minket egymástól. Biztatóan és nyugtatásképp simítottam puha bőrén párat a nagyujjammal, amire egy haloványka mosolyt kaptam válaszul.

- Senkinek sem engedem, hogy újra bántson téged, rendben? - álltam meg felé fordulva.

Nem válaszolt, csak pislogott egy nagyot, amivel kipréselte szemeiből az oda nem férő könnycseppeket, és szorosan magához húzott.

Miután megszakította az ölelést, kifújta az eddig bent tartott levegőjét, elindultunk a konyha felé, ahonnan a hang jött. Kezemet ismét szorosan fogta és éreztem, hogy remeg.

Nem volt tervem, nem tudtam, mit csinálok, ha tényleg a mostohaapja az. Én is féltem, hiszen mégiscsak nagyobb és erősebb tőlem és nem akartam csalódást okozni Hope-nak.

A konyha ajtajában megálltam és olyan észrevehetetlenül kukucskáltam be, amennyire az lehetséges volt. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor megláttam, hogy egy nő kutat valami után.

- Na? - suttogott Hope. Nem válaszoltam, csak magam elé engedtem és vártam, hogy ő is benézzen. Közben vállaira helyeztem a kezem. - Anya? - kérdezte hitetlenkedve.
- Hope? - fordult meg anyja kikerekedett szemekkel. - Hát te? - kérdezte elindulva felé, és már könnyek futottak szemeibe. - Azt hittem, sosem fogsz ide visszajönni. - mondta és szorosan magához ölelte lányát. Ekkor már mindketten sírtak. Egymás vállán sírtak.
- Ha nincs Ashton, nem is jövök. - mondta Hope még mindig anyja karjai között. - Apropó, anya, ő itt Ashton. - mutatott felém.
- Örülök, hogy végre láthatlak! Hope már sokat mesélt rólad, de őszintén megmondva, azt hittem, hogy csak kitalált. De úgy látszik, ezúttal a mumusa testet öltött. - mosolygott rám kedvesen, miközben tartotta kezét, amit én is fogadtam.

- Én is örülök! - válaszoltam. Mondtam volna én is, hogy sokat hallottam róla, de Hope nem szeretett a családjáról beszélni, így szinte semmit sem tudtam róla. Sőt, eddig a pillanatig még csak egy képen láttam.
- Drágám, hagy nézzelek! - fordult vissza Hope-hoz.
- Jól vagyok. - válaszolt egy erőltetett mosollyal.
- Hope, ne hazudj! - szóltam közbe.
- Ashton!
- Nem, Hope! Kórházban voltál, a tested majdnem minden felülete sérült, a lelki sebekről ne is beszéljünk! Nem vagy jól! és ezt nem úszhatja meg! - próbáltam az anyjára hatni, hátha ő mellettem fog állni.
- De, megúszhatja. Kisfiam, nem tudod, mire képes ez az ember. - hajtotta le a fejét.
- És Ön tudja?
- Mindig is tudtam.
- És ezek ellenére vele volt? Kitette ekkora veszélynek a lányát? Mégis milyen anya az ilyen? - hergeltem fel magam. Amint kiszaladt az utolsó mondat a számon, rájöttem, hogy nem kellett volna. Hope anyukája szemébe könnyek szöktek, amit próbált rejteni, de nem ment. Még a levegő is megfagyott. Hope nem próbálta védeni, mert hozzá sem állt olyan közel, de ezt nem érdemelte. - Élnézést, nem úgy gondoltam! - néztem rá.
- Igazad van. Sosem voltam jó anyja Hope-nak, de nem minden az én hibám. Abban a reményben jöttem vele ide, ehhez a férfihoz, hogy majd kapok egy jobb állást, lesz egy mostohatestvére, akivel majd jól kijön. Tévedtem, és hatalmas bajba kerültem, amibe őt is belevontam, de mindig mindent érte tettem és azért, hogy ő ne szenvedjen hiányt semmiben sem.
- Igaza van, sebekből és verésből nem szenvedett hiányt. - vetettem oda, majd inkább a nappaliba mentem.

Nem tudom, miről beszélhettek, de fél órán át járkáltam fel s alá, mire Hope kilépett a konyha ajtaján, mögötte, mint az árnyéka, az anyja jött.

- Vigyázz magadra, Édesem! - ölelte meg, majd sietősen távozott.
- Minden rendben? - kérdeztem, mikor Hope rám nézett.
- Persze. Az anyám itt hagyott örökre, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Minden rendben. - harapott alsó ajkába, de így sem sikerült visszafojtania a kitörni készülő zokogást.
- Hogy érted, hogy itt hagyott? - sétáltam elé és az állánál fogva felemeltem a fejét, ezzel kényszerítve, hogy a szemembe nézzen.
- Ahogy mondtam. Lelépett. Most már tényleg senkim nincs. - fúrta mellkasomba arcát.

Karjaimat olyan erősen fontam köré, mint talán még soha. Elképzelni sem tudtam, mit érezhet legbelül. Ha az én anyám lépne le, én biztosan teljesen összeomlanék. De Hope más. Hope erősebb bárkinél, akit ismerek. Rengeteg dolgon ment keresztül és még mindig bírja, még mindig van benne valami, ami azt súgja, hogy tartson ki, hogy ne adja fel. És biztosra állíthatom, hogy az utóbbi időben én voltam az a valami.

Addig öleltem, amíg valamennyire meg nem nyugodott.

- Gyere, pakoljunk tovább! - kulcsoltam össze kezeinket. Amióta ismerem, először fogtam meg így a kezét. Nem ellenkezett, csak bólintott és elindult.

Körülbelül egy órán át válogattuk a dolgait, mire mindent sikerült elrakni, ami kell. A két hatalmas bőröndöt lecipeltem a kocsiba, majd Hope-ért rohantam vissza, és habár egyedül is le tudott jönni a lépcsőn, én mégis ott voltam neki. Besegítettem a kocsiba és perceken belül már újra a bőröndöket pakoltuk, csak most kifelé.

Hope mondta, hogy nem kell neki a segítség, de én ragaszkodtam hozzá. Adogatta nekem a dolgait és mondta, mit hol képzelt el, én pedig igyekeztem mindent a helyére rakni. Pakolás közben próbáltam elterelni a figyelmét, így pár viccesebb sztorit meséltem neki, amik a stúdiózás alatt történtek.

- Ashton, kérdezhetek valamit?
- Már megtetted. - néztem rá komolyan.
- Gonosz vagy! - vágta hozzám az egyik pólóját.
- Tudom. - nevettem fel. - Na, de ki vele. - mosolyogtam.
- Hány barátnőd volt? - tette fel azt a kérdést, amiről azt hittem, köztünk sosem jöhet szóba.
- Miért? - kérdeztem vissza meglepetten.
- Oh, Ashton Irwin titkolja, hogy két kezén sem tudná megszámolni, hány lánnyal volt már dolga. - kacagott.
- Nem az volt a kérdés, hogy hány lánnyal volt már dolgom, hanem, hogy ezek közül mennyi volt a barátnőm. - vágtam vissza.
- Hoppá! Csak nem? A haverom egy nőcsábász? - kacagott még mindig.
- Most őszintén, hány lánnyal láttál már, mióta ismersz? Nem vagyok az a népszerű fajta. - mosolyogtam, de ez a tény azért fájt is. Bár belegondolva, hiába dőlnének utánam a nők, ha az az egy nem, akiért én dőlnék.
- Meleg vagy! - kerekedtek ki a szemei.
- Hope! Jézus! Nem. Honnan veszed ezt? - álltam meg és hitetlenkedve néztem rá.
- De hisz' csak a srácokkal vagy meg velem. Közelebbi viszonyba senkivel sem kerültél. És túl kedves vagy velem.
- Volt egy barátnőm és nem úgy végződött, ahogy azt terveztem. Még a mai napig bennem él az a csalódás, és habár már tovább tudnék lépni, várok a megfelelő pillanatra, hogy megtegyem az első lépést.
- Mikor voltatok együtt? - nyúlt egy újabb pólóért.
- 2011-ben ismertem meg.
- És meddig voltatok együtt?
- Majdnem egy év.
- Akkor lassan három éve nem volt senkid?
- Mi ez? Valami kihallgatás? - nevettem.
- Csak kíváncsi vagyok rád.
- Igen. Lassan három éve nincs senkim.
- Lehet nyers leszek, de mi a francra vársz?
- Ahogy mondtam, a megfelelő pillanatra.
- Ha a megfelelő pillanatra vársz, mindent elszalasztasz. Nincs olyan, hogy eljön a megfelelő pillanat. A megfelelő pillanatra nem várni kell, hanem megteremteni.

Nem mondtam semmit, de a szavai, mint valami rossz sláger, ismétlődtek újra és újra a gondolataimban.

Mire mindent sikerült kipakolni, alig maradt egy óránk a srácok érkezéséig. Én elmentem egy kicsit dobolni, Hope pedig leült velem szemben azzal a kis könyvecskéjével, amit olyannyira próbált előlem elrejteni, és bőszen firkált bele valamit. Hiába kérdeztem, mi az, nem mondta meg. Sokadik lapozása után bezárta, majd visszasétált a szobájába, aztán újra hozzám és a padlóra dőlve hallgatta, ahogyan játszom.

- Nagyon értesz ehhez. - szólalt meg csukott szemmel, amikor abbahagytam.
- Köszönöm. Örülök, hogy tetszik. - mosolyogtam.
- Bármikor és bármeddig tudnálak téged, titeket hallgatni.
- Csak nem csatlakozol ahhoz a kevés rajongónkhoz?
- Már rég megtettem. - nevetett fel és a kezét nyújtotta, hogy segítsek neki felkelni.

Lassan a konyhába mentünk és nem telt bele pár percbe, a srácok is megjöttek. Luke elhozta magával Jade-et is, aminek szemmel láthatólag Hope nagyon örült. Egész este, még a vacsora alatt is egymással csacsogtak és Hope mosolya levakarhatatlanná vált. Olyan önfeledten viselkedett, mint mikor minket hallgat zenélés közben.

Amikor már mindenki olyan volt, mint egy jóllakott óvodás, és csak ült a hasát fogva, akkor döntöttünk úgy, hogy a nappali tágasabb. Hope és Jade egymás mellé ültek, így folyamatosan tudtak egymás fülébe sugdolózni.

A srácok hozták a formájukat, ömlött belőlük a sok hülyeség, amin mindenki jól szórakozott.

- Hát, tudjátok srácok, én baromira élvezem a szünetet, de alig várom ötödikét, hogy folytathassuk. - mondta Mike, mire kétségbeesetten kaptam a tekintetemet Hope felé, aki lefagyott. Nem pislogott, nem nyelt, nem vett levegőt sem.
- Ötödikén mentek vissza? - kérdezte és akaratlanul is felém fordult.
- Ashton nem mondta? - kérdezte Luke.
- Nem, pedig kérdeztem. - festett egy mosolyt az arcára. A srácokat átverhette vele, de engem nem. Tudtam, hogy nem őszinte és hogy legszívesebben mindenkit itt hagyna és a szobájába menne, ahol senki sem látja, és csak akkor engedné át magát az összeroppanásnak.

Késő estig maradtak. Már Lauren és Harry aludtak, anya pedig készült lefeküdni, mikor elhagyták a házat.

Hope is elég komótosan vette az irányt a szobája felé.

- Mész aludni? - kérdeztem mögé érve.
- Elfáradtam. Hosszú nap volt ez. - mosolyodott el, ami igazolta azt, amit mondott. Még a mosolya is fáradt volt.
- Akkor... - álltam meg vele a szobája ajtaja előtt - aludj jól, Hope! - mondtam és hezitáltam, hogy megpusziljam-e az arcát vagy sem, és végül megtettem. Kezét a puszi helyére emelte és elmosolyodott.
- Te is, Ashton! - mondta és pipiskedve bár, de elérte az arcomat és megismételte azt, amit én. Ezzel lepett meg igazán. Már az is csoda volt, hogy nem pofozott fel, de hogy még én is kapok egyet... HIHETETLEN.

Mosolyogva fordítottam neki hátat és mentem a saját szobámba. Az küszöbről még visszanéztem, de már csak a csukódó ajtót láttam.
Hiába volt a nap eleje borzalmas, a vége annál jobb lett, ezért mosolyogva hajtottam álomra a fejemet.

~~~

A karácsony és az újév olyan gyorsan repült el, hogy fel se tűnt, hogy volt és már azon kaptam magamat, hogy másnap hajnalban indulunk a srácokkal vissza a stúdióba.

Hope napról napra letörtebb lett, és egyre többet hurcolta magával mindenhová azt a könyvecskét. Komolyan kezdtem érte aggódni. Bár olyan félreérthetetlen jele nem volt se a depressziónak, se az öngyilkossági hajlamnak, én mégis ezektől tartottam a legjobban.

Harry és Lauren már úgy bántak vele, mintha a testvérük lenne, anya pedig, mintha a lánya. Csodálatraméltó, hogy képesek voltak ennyire a szívükbe zárni egy ismeretlent.
Jade a vacsora óta háromszor jött látogatóba Hope-hoz. Ilyenkor mindig bezárkóztak és csak néha egy-egy nevetést lehetett kihallani a szobából. Örültem, hogy ennyire egymásra találtak mind Luke-al, mind Hope-al.

Épp doboltam, amikor az ajtó kinyílt és Harry arcát láttam meg. Abbahagytam, ebből tudta, hogy bejöhet.

- Mi az Vakarcs? - borzoltam össze a haját. Tudtam, hogy ez idegesíti, de én élveztem.
- Tudom, hogy nem az én dolgom, de Hope sír. - mondta, miközben leült az ágyamra.
- Tessék? Honnan veszed? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
- Csak sétálj el az ajtaja előtt és hallani fogod. Megkedveltem Hope-ot, de én még nem tudok vigasztalni, szóval ez a te feladatod. - állt fel és az ajtó felé indult - Vagy az anyáé. - fordult vissza.
- Megyek én. Anyának erről nem kell tudnia, oké? - léptem mellé és újból összeborzoltam.
- Csak ezt ne csináld többet! - mérgelődött.
- Mit? Ezt? - ismételtem meg.

Nem mondott semmit, csak duzzogva elsétált. Úgy érzem, Harry már most érettebben tud viselkedni, mint én valaha. Képes felmérni a dolgok súlyát és alkalmazza az "okos enged, szamár szenved" mondást. Én, ilyen koromban csak még jobban hisztizni kezdtem volna, de ő nem ilyen. Szerencsés vagyok, hogy láthatom őket felnőni, ahogy Laurenből egy csodálatos nő válik, és ahogy Harryből egy igazi úriember.

Hope szobájának ajtaja előtt állva fogtam fel igazán, hogy Harrynek igaza volt. Hope olyan hangosan sírt, hogy még a hangok elnyomására szolgáló zenét és túlharsogta.

Kopogtattam, bár tudtam, hogy veszett ügy, így benyitottam. A földön ült, lábait felhúzta és arcát a térdei közé temette. A lejátszóhoz sétáltam, és leállítottam a zenét.

- Mi a baj? - ültem le vele szembe.
- Egyedül maradok! Hová menjek? Mihez kezdek nélküled, Ash? Nekem te vagy a családom! Csak te vagy nekem! - emelte rám vörösen izzó szemeit.
- Anya nem tesz ki. Maradhatsz itt, ameddig csak jól esik. Harry és Lauren is örül neked. Nem maradsz egyedül. - simítottam meg a vállát.
- Te is nagyon jól tudod, hogy nem akarok élősködni, és hogy nélküled még ők is idegenek. Miattad érzem magam itt otthon. Te teszed ezt otthonná. - hajtotta le újból fejét.

Megöleltem és az ölembe húztam. Halkan ringattam, amíg álomba nem sírta magát. Akkor az ágyra raktam és betakartam.

Kimentem a nappaliba és csak akkor eszméltem hogy lassan éjfél. Ötkor indulunk, így elkezdtem szétszedni a dobfelszerelésemet, majd a megfelelő tartóba raktam. Miközben pakolásztam, folyamatosan azon gondolkoztam, hogyan oldjam meg a helyzetet, és már mikor fel akartam adni, akkor ugrott be valami.

Azonnal Hope szobájába rohantam. Hallottam, hogy pityereg, ebből tudtam, hogy ébren van. Óvatosan bebújtam mögé a takaró alá és szorosan átöleltem.

- Ígérd meg, hogy sietni fogsz vissza! - suttogta, miközben a hasát átölelő kezeimre futtatta saját kezeit.
- Nem ígérem. - mondtam közömbösen, mire egy keserves sóhaj hagyta el a száját és újból sírásba kezdett. Sikerült, még azon a kis felületen is magammal szembe fordítani. - Nem ígérem meg, mert velem jössz! Együtt megyünk! - simítottam meg arcát.
- Tessék? - kérdezett vissza.
- Nem követem el még egyszer ugyanazt a hibát, hogy egyedül hagylak. Velünk jössz.