2014. december 01. / ~ 1 évvel és 8 hónappal az éjszaka előtt

Izgatottan tartottam a próbánkra, ugyanis hatalmas hírt kellett közölnöm a srácokkal. Az eddig féltve őrzött biciklimet durván döntöttem a falnak, majd semmivel és senkivel sem törődve rohantam a garázsba.
Meglepetésemre Hope és Jade is ott volt.

- Nagyon jó, hogy így mindenki összegyűlt, mert hatalmas hírem van. - adtam hangot a lassan kitörni készülő izgalomnak.
- Na, mi van Ashey, csak nem apa lettél? - röhögött Calum.
- Pofa be! - szólt oda neki Hope nevetve - Éppen valami fontosat akar mondani.

Nem válaszoltam, csak egy hálás tekintetet intéztem felé.

- Egy lemezkiadó cég ajánlatot tett. - kezdtem halkan - Szerződést ajánlottak!!! - ordítottam a végét.

Mindenki megállt, abbahagyta, amivel éppen foglalatoskodott és mint a robotok, lassan felém fordították fejüket. Arcuk mindent elárult. Nem hittek a fülüknek, vagy csak nekem.

- Ismételd meg! - dadogta Luke.
- Most minden megváltozhat. Itt a lehetőség! Srácok, éljünk vele! - vigyorogtam.
- Tehát nem viccelsz... - fújta ki az eddig bent tartott levegőjét Mike.
- Ilyennel nem poénkodnék. Ugye ti is akarjátok? - néztem körbe az aggódó arcokon. Mind közül Hope arca volt a legaggodalmasabb.
- Készen állunk mi erre? - ült le Luke.
- Évek óta erre várunk. Srácok, itt a lehetőség. Ezen gondolkodni kell? Azt hittem, örülni fogtok. - lettem lehangolt.
- Örülünk mi, de nem vagyunk elég jók. Képtelenek lennénk erre. - szólalt meg Cal is.
- Nem azért ajánlották fel, mert nem látják bennünk a lehetőséget. Jók vagyunk. És minden menni fog! Csak higgyünk benne és ne így álljunk hozzá! Kérlek, legalább egy próbát adjatok magunknak! - hangom szinte könyörgő volt.

Hope felé fordultam. Szeme csillogott, fejét lehajtotta.

- Adok nektek egy napot. Gondoljátok át! Holnap visszajövök! - mondtam a srácokra nézve, akik csak bólintottak, majd a próbát megszakítva mindenki hazafelé indult.

Hope felajánlotta, hogy elkísér, így a biciklimet magam mellett tolva sétáltunk néma csendben.

- Mi a baj? - kérdeztem felé fordulva.
- Nem megyünk ki a tóhoz? - kérdezte, mintha az én kérdésemet meg se hallotta volna.
- Kimehetünk. - mosolyodtam el.

A tó partján ülve Hope hatalmasakat sóhajtott.

- Van valami baj? - kérdeztem újból. Vett egy mély levegőt és hanyatt dőlt. Feje így az ölemben pihent. Szemeit behunyta és beszédre nyitotta puha ajkait.
- Ha bejön az élet, itt fogtok engem hagyni. Nekem ti vagytok a családom. Én csak félek. Nem akarom újból egyedül érezni magam. - adott hangot félelmének.
- Hope! Ne butáskodj már! Bármi is történik, sosem hagylak, hagyunk egyedül. - hajoltam le és adtam a homlokára egy puszit, amit egy mosollyal jutalmazott. Az a mosoly...
- Ugyan Ash! Te is tudod, hogy ezt csak azért mondod, hogy ne aggódjak, de ha ti a világ másik végén lesztek és rajongók millióinak fogtok koncertet adni, tudom, hogy én leszek az utolsó, aki az eszedbe fog jutni. - mosolyodott el, de ez egy olyan mosoly volt, ami a könnyei elűzésére szolgált. Közel sem volt őszinte. 
- Tévedsz! - fúrtam szemeimet az övébe, de ennek ellenére sem hitt nekem.

A karácsonyi bál óta, ami lassan két éve volt, minden megváltozott. Hiába csak egy bál, azóta Hope sokkal nyíltabb velem és a srácokkal szemben.
Luke a bált követő napon összejött Jade-el, és mai napig együtt vannak. 
Meglepetésemre Hope és Jade nagyon jól kijönnek egymással, néha olyan csajos módra sugdolóznak, majd jókat nevetnek. Ilyenkor én is elmosolyodom és utána veszem észre, hogy Hope engem figyel. Kezdem úgy érezni, hogy jó úton járok. 
Sokat vagyunk együtt, és habár semmi sincs köztünk, mára már biztos vagyok benne, hogy lehetne!

- Min gondolkozol? - emelte fel kezét és megsimította vele az arcomat. A még mindig az ölemben pihenő arcára kaptam a tekintetemet. A hirtelen jött kérdéstől majdnem kiejtettem számon azokat a szavakat, amiket eddig csak anyának, a testvéreimnek és az előző barátnőmnek mondtam ki, de még mielőtt elkövettem volna életem hibáját, észbe kaptam. 
- Azon, hogy néha olyan butaságokat tudsz mondani. - böktem meg az oldalát, mert tudtam, hogy ott csiklandós.
- Ne! - kacagott fel jóízűen. 
- Különben mi lesz? - böktem meg újból. Azonnal felpattant és teljes testével rám nehezedett, ami hatására hanyatt dőltem, és ott ahol csak ért csikizni kezdett. 

Arcunk milliméterekre voltak egymástól. Nevetése közben kifújt levegőjét a bőrömön éreztem. Szinte simogatott. 
Nem ellenkeztem, inkább csak kiélveztem és nevettem. Saját magát jobban kimerítette, mert perceken belül nevetve engedte el magát és feküdt rám befejezve bosszúálló tevékenységét. 

- Elfáradtál? - kérdeztem egyik kezemet átdobva a hátán. 
- Igen, de úgy látom, feleslegesen. - nevetett, de levegővételét rendeznie kellett, ugyanis szinte lihegett. 
- Nem mondtam, hogy én nem vagyok annyira csikis, mint egyesek? - nevettem fel.
- De, de én buta mindig elfelejtem. - nézett fel rám, ugyanis a nyakamnál helyezkedett el a feje. Szemei boldogan csillogtak, de nem tudtam sokáig elmerülni gyönyörű zöld tekintetében, mert hamar a nyakamba fúrta fejét, egyik kezével pedig a hajamhoz nyúlt. Elválasztott egy tincset a többitől és azzal kezdett játszani. 

Mellkasomon éreztem szíve dobogását, ami az előbbi akciója miatt még mindig gyors volt és nem is akart lassítani. Az én szívem pedig versenyfutásba kezdett az övével. Habár a célvonalat egyik szív sem lépte át, tudtam, hogy az enyém nyert. Nekem a közelsége váltja ki a gyorsan verő szívet. 

A hátát átszelő kezemmel elkezdtem simogatni, közben pedig dúdoltam. 

- Még mindig kiráz a hideg a hangodtól. - mondta a megszokottnál mélyebb hangon. Tudtam, hogy közel jár az elalváshoz.
- Ennyire azért nem borzalmas. - nevettem fel. Tudtam, hogy bóknak szánta, de szeretem hallani. 
- Nem úgy értettem. Abba ne hagyd, énekelj még! - próbált fenyegetőzően beszélni, de az álmossága miatt ez nem sikerült. Csak elmosolyodtam és eleget téve kérésének, folytattam. 

**

- Mindent betettetek? - kérdeztem a srácokra nézve, akik a hangszereiket hordták ki a kocsiba. 
- Én igen. - törölte meg homlokát Mike. 
- És én is. - rakta be gitárját Luke.
- Cal is kész. - jött elém mosolyogva Hope. 
- Akkor mindenki megvan. - mosolyogtam

Miközben a srácok próbáltak elhelyezkedni az autóban, én Hope arcát vizslattam. Keserédes mosoly rejtőzött a szája sarkában, szemei a könnyektől fénylettek. 

- Hope, nézz rám! - szóltam lágy hangon. Kicsit megrázta a fejét, jelezve, hogy nem szeretne. Nem fogadtam el nemleges választ, így az álla alá nyúltam, és megemeltem fejét. Beharapta alsó ajkát és még így is kerülte a szemkontaktust. - Amit ígértem, be is fogom tartani. Soha nem hagylak egyedül, érted?! - kezdtem én is fátyolosan látni. A szívem olyan volt, akárcsak egy szivacs, amit most jól megfacsartak, hogy minden nedvesség távozzon belőle. 
- Mégis megteszed, Ashton. Ausztrália másik felére készülsz menni stúdiózni. - emelte fel kezét kétségbeesetten, majd ejtette vissza combjai mellé. Végre a szemembe nézett, de bár ne tette volna! Az a tekintet... Fájt. Nem akartam itt hagyni.

Nem mondtam semmit, csak szorosan magamhoz öleltem. Ekkor tört ki belőle minden. Válla remegett és éreztem, hogy könnyei átnedvesítik a mellkasomat védő pólómat. Percekig álltunk így, amit a srácok is csak figyeltek. Szinte megfagyott a levegő. 
Szemeimet szorosan összeszorítottam, nem akartam gyengének tűnni, nem akartam sírni. De az, hogy itt kell hagynom Hope-ot, összetört. 

- Sajnálom. - szűrtem ki fogaim között és még szorosabban öleltem. 
- Én is! - válaszolta, majd elkezdett eltolni magától. Bőszen törölgette a szemét, én pedig még mindig csak álltam és őt néztem. - De menjetek! Még a végén lemaradtok valamiről! - mosolyodott el, de nem nézett egyikünkre sem. Nem válaszoltam, csak beültem a volán mögé.
- Vigyázz magadra, Hope! - mondtam az ablakot lehúzva. 
- Ti is vigyázzatok magatokra! És az első példányt ne felejtsétek el elpostázni nekem dedikálva! - nevetett fel, miközben mi szépen lassan kigurultunk a felhajtóról. 

A srácok integettek neki, amit ő viszonzott, én pedig a könnyeimmel küszködve figyeltem a visszapillantóból, ahogy egyre kisebb és kisebb lesz, majd eltűnik a láthatárról. 

- Tudsz ilyen állapotban vezetni? - kérdezte a mellettem ülő Luke.
- Tökéletesen vagyok. - pillantottam felé egy másodpercre.
- A szemed mást árul el. - mondta, de nem firtatta tovább a dolgot.

Az útra koncentráltam, hiszen életünk kalandja előtt álltunk, de a szemem előtt lebegett Hope csalódott tekintete, ami arra kér, hogy maradjak. Biztatott ő, mondta, hogy vágjunk bele, de legbelül nem akarta, hogy elmenjünk. Ezt a szeme árulta el minden egyes alkalommal, amikor felhozódott ez a téma. 
Nekünk azonban ez az álmunk. És mindent megteszünk azért, hogy ne csak este, hanem nappal is, hogy ne csak alva, hanem ébren is ebben élhessünk. Számunkra a színpad jelenti az otthont.