2012. december 20. / ~ 2 évvel és 5 hónappal az éjszaka előtt

Fáradtan nyitottam ki a szemeimet, pedig az óra már lassan delet ütött. A bál miatt az igazgató már most elrendelte a téli szünet kezdetét. A diákok ilyenkor izgatottan készülnek az esti bálra, és eddig én is így tettem. Minden évben ott voltam, de úgy néz ki, ez évben elmarad. Pár nélkül nem szívesen megyek. Márpedig nincs párom. Olyannal, aki közömbös számomra nem szívesen mennék el. Hiába lenne rá jelentkező. Én Hope-al akartam, de ő nem az a bálos.

Megdörzsöltem mindkét szememet, hogy hátha hamarabb magamhoz térek, majd a fürdőbe battyogtam. Belenéztem a tükörbe és egy megviselt külsejű, sokkal idősebbnek kinéző alak bámult vissza rám. Megijesztett a látvány. Hajam rendezetlenül lógott hol a szemembe, hol pedig az arcomba. "Rám férne már egy hajvágás."  - állapítottam meg, majd egy laza mozdulattal hátracsaptam a kósza, göndören előrenyúló tincseket. Nem szerettem, hogy göndör vagyok. Általánosban és itt, középsuliban is folyamatosan beszólogatnak miatta, ezért a vasalás mellett döntöttem. De ma nem. Úgysem megyek sehova. Legalább itthon az lehetek, aki lenni akarok.

Egy gyors fogmosás után, ledobtam magamról a pizsamaként felhasznált bokszer alsót, és egy hűvösebb zuhannyal ébresztettem fel magam. Hál' Istennek, sikeresen!
Egy laza melegítőben és egy ujjatlanban mentem le a konyhába, ahol édesanyám serénykedett.

- Jó reggelt! - köszöntem rá, és hiába éreztem magam ébernek, a hangszálaim még mindig rekedtes, álmos hangot képeztek.
- Jó reggelt? - fordult hátra mosolyogva - Pár perc múlva dél. - fordult vissza a gáztűzhelyhez és gyorsan kavargatta az edényben párolódó valamit. Az illatából következtetve hagyma lehetett benne.
- Mi lesz a kaja? - sétáltam mellé és beleszippantottam a felcsapódó gőzbe. - Isteni az illata! - hunytam be a szememet és még egy mély levegőt vettem.
- Majd meglátod! - kacsintott rám, mire én csak mosolyogva megforgattam a szemeimet.

Mindig ezt csinálja. Amikor látja, hogy valaminek az illata egyből megfogott, sosem árulja el, mi lesz az. Csak miután kész, de akkor már én is látom. Komolyan, hagyja, hogy lyukas legyen az oldalam.

- A többiek? - kérdeztem Harry-re és Lauren-re utalva.
- Átmentek Mary-ékhez. Majd csak este jönnek. - válaszolta. 

Miután erre is választ kaptam, leültem és vártam az ebédre, ami fél órán belül kész is lett. Ananászos csirke, hagymás burgonyával. Az egyik kedvencem!! Úgy ettem, mintha eddigi életemben éheztettek volna. Mint mindig, édesanyám most is fenségesre csinálta. Ezt sosem tudja elrontani.

- Ma van a bál, nem igaz? - kérdezte egy falat lenyelése után.
- De, ma van. - válaszoltam rágás közben.
- És akkor miért nem készülődsz? Ideje lenne! - nézett rám rosszallóan - Egyik lány sem akarna egy alul öltözött,  fésületlen fiúval mutatkozni. - mosolyodott el és a rendezetlen hajamra nézett.
- Egy elegáns, jól fésült Ashtonnal sem. Nem megyek. - mondtam, de nem néztem rá. Ebből tudhatta, hogy bánt a dolog.
- Édes kisfiam! - nyúlt át az asztalon és megsimította a vállam.
- Ne, anya! Nincs semmi baj! - erőltettem egy mosolyt az arcomra, de a szemem már kezdett vörösödni.

Hogy a fenébe ne lenne baj? Az egyetlen lány, akivel bármit megtennék, csak barátként tekint rám, néha még úgy se. Mi lehet ettől rosszabb érzés? Minden egyes alkalommal, ha nyitok felé, ő vagy még jobban bezárkózik, ami a legkisebb reményemet is megöli, vagy ő is nyit felém, és csak utána zárkózik be, amivel nem csak a reményemet öli meg, hanem engem is. Reményt ad, majd hidegen elutasít.

Az ebéd befejeztével gyakoroltam pár számot dobon, és ezzel el is ment a délutánom nagy része. Legalább egy kicsit kikapcsoltam.
Épp az ágyamon feküdtem és olvastam, amikor megcsörrent a telefonom. Luke volt az.

- Igen? - szóltam bele.
- Haver, te értesz az öltönyökhöz? - kérdezte bizonytalanul.
- Fogjuk rá. - válaszoltam felülve.
- Frakk vagy sima öltöny? - kérdezte zavartan - Tökéletes akarok lenni, hogy Jade álla a földet verdesse! - mondta nevetve.
- Sima! Nem vagy te egy luxushajó pincére, sem egy karmester. Ne vidd túlzásba! Tudod, a kevesebb néha több. - elmosolyodtam igyekezetén, de közben fájt is, hogy ők mennek, én pedig nem.
- Köszi! Még meghálálom valahogy! - hangja játékos volt, ami egy kicsit megijesztett, de tudtam, hogy ez csak egy újabb homovicc.
- Alig várom, Lukey! - mentem bele a kis játékába.
- Komolyan mondtam, és már tudom is, hogyan fogom. Mennem is kell! Köszi még egyszer! - mondta sietve, majd bontotta a vonalat.

Értetlenül néztem a kijelzőre, ami szintén azt jelezte, hogy a kapcsolat megszakadt. Elmosolyodtam Luke reakcióján, majd újra a könyvnek szenteltem magam.
Tetszett, ahogy az író olyan egyszerűen és lendületesen vetette papírra szavait, mondatait. Olyan hasonlatokkal élt, ami teljesen kézenfekvő, nekem mégsem jutna eszembe. A könyv minden egyes sora magával ragadott, és azt kérte: "Olvass tovább!".
Annyira belemerültem, hogy elsőre még anyát sem vettem észre, hogy bejött.

- Kisfiam! - legyezett tenyerével a szemem előtt.
- Igen? - néztem fel rá zavartan.
- Valaki keres téged! - nézett rám. Hangja izgatott volt, szeme pedig boldogan csillogott. Furcsa volt így látni őt. Valami ismeretlen érzés fogott el. Utoljára akkor viselkedett így, amikor bemutattam neki Jasmine-t. És akkor sem volt ennyire felvillanyozódva. Összeszűkített szemekkel meredtem rá.
- Ki? - szűrtem ki halkan ajkaim között ezt az egyetlen kérdőszót.
- Menj le, és meglátod! - kulcsolta össze kezeit maga előtt, és mosolya még óriásibb lett, ahogy a szeme is élénkebben fénylett.
- Rendben. - válaszoltam sejtelmesen. Lassan kivánszorogtam az ágyamból és lomha mozdulatokkal indultam az ajtóm felé.
- Gyorsabban, gyorsabban! - tolt meg egy picit a vállaimnál fogva.
- Ne siettess már! Megyek én! - néztem hátra, de ő nem adta fel.

Ahogy a lépcső tetejéhez értem, megláttam, ki is keres. Szívem kihagyott egy dobbanást. Szemem végigpásztázta tetőtől talpig. Haja hatalmas, hullámos loknikban omlott vállára, frufruja egyenesen fedte homlokát. Fekete, szűk ruhája a combja közepéig ért, és tökéletesen kiemelte formás alakját. Ugyanilyen színű magassarkúja pedig megnyújtotta lábát, amitől pár centivel magasabbnak tűnt, de még így sem lehetett magasabb tőlem. Ilyen távolságból nem láttam jól, de biztos voltam benne, hogy fekete smink borítja szemeit, amit még egy élénk, de matt vérvörös rúzzsal egészített ki.
Gyönyörű volt. Szó szerint elállt a lélegzetem és tátott szájjal bámultam Őt. Anya bökött oldalba, hogy csukjam be.

- Hope! - indultam el a lépcsőn. A fokokat figyelmen kívül hagytam és csak Hope szemei léteztek. Azok a gyönyörű zöld szemek mélyen fúródtak az enyémbe. Megálltam előtte. Szólni akartam, de nem ment. Teljesen magamon kívül voltam. Egy rövidnadrágban és egy bő pólóban is képes volt elvenni az eszemet, nemhogy egy ilyen szerelésben.
- Szia! - köszönt a cipője orrát nézve - Nem tudom, áll-e még a meghívás a bálra. Szívesen elmennék veled. - mondta ki a szavakat lassan és megfontolva. Egy percet sem gondolkoztam.
- Öt perc és itt vagyok! - tartottam a mutatóujjamat a levegőbe, hogy még hitelesebb legyek. 

Olyan gyorsan szedtem a lépcsőfokokat, mint még soha. A lépcső tetején adtam édesanyám arcára egy puszit, majd a szobámba rohantam. A szekrényem ajtaját szinte feltéptem, és buzgón kerestem az öltönyömet, amit meg is találtam. Az öltözködésemet körülbelül a Sims játékhoz tudnám hasonlítani: Egy fordulás, és máris az alkalmi ruhámban voltam. A hajam kivasalására nem volt időm, minden perc számított. A fekete öltönyöm alá egy fekete inget vettem fel, és hogy valamilyen szinten passzoljak Hope-hoz, előkerestem az egyik fiókom legmélyéről a vörös nyakkendőmet. Egyszer sem volt még rajtam, de most itt volt az ideje, hogy felvegyem. Kezem ügyetlenül kötötte meg, de nem foglalkozva vele kerestem meg a cipőmet is. Miután minden rajtam volt, pár túrással helyreraktam a hajamat és indultam is ki. Az ajtóm előtt, mielőtt még Hope láthatárán belülre kerültem volna, anya megállított.

- Gyönyörű és kedves lány. Vigyázz rá és csak ügyesen! - igazította meg a nyakkendőmet, miközben elmondta mondanivalóját, majd két kezét végighúzta vállaimon. 
- Köszönöm, anya! - öleltem magamhoz szorosan.

Gyorsan a lépcsőnél találtam magam, újra, de ezúttal nem siettem. Lassan lépkedtem le minden egyes fokon. Az fejemben megannyi gondolat kavargott, de Hope szemei megint kizártak mindent. Láttam zöld szemeit felcsillanni, majd zavartan kapta el tekintetét a cipőjére. Zavarba hoztam!

- Megkérdezem, mert így illik. - mosolyogtam rá, amikor elé értem - Hope, lennél a kísérőm a ma esti bálon? - kérdeztem mélyen a szemeibe nézve. Ő csak elmosolyodott, majd bólintott.
- Igen, szívesen lennék, Ashton! - mondta. Ahogy a nevemet kimondta... a hideg is kirázott. 
- Remek! - mosolyom a lehető legőszintébb volt.

Karomat úgy tartottam, hogy Hope belém tudjon karolni, majd az ajtóban még visszafordultam édesanyámhoz, aki a slusszkulcsot a szabadon lévő kezembe dobta. 
Kinyitottam Hope-nak a kocsi ajtaját, amit egy mosollyal köszönt meg. Én is beszálltam és első dolgom volt Hope-ra néznem. 

- Hogy-hogy meggondoltad magad? - kérdeztem rá arra, ami igazából annyira nem is érdekelt. A lényeg az, hogy itt van velem. 
- Nem mindegy az neked, Irwin? - hangja kacér volt, amitől libabőrös lett a karom.

Nem válaszoltam, csak beindítottam a motort és perceken belül az iskola melletti parkolóban állítottam azt le. 
A kulcsot a belső zsebembe raktam, majd kinyitottam Hope ajtaját. Végig belém karolva jött mellettem, amikor hirtelen megálltam.

- De már úgysem jutunk be. - mondtam a semmibe meredve. Az egyetlen éjszaka, amit ilyen környezetben tölthettem volna vele szertefoszlani látszott. 
- Miért is? - kérdezte szembe állva velem.
- Már biztosan nincs jegy. Gyorsan elkel mind. - néztem aggodalmasan szemeibe.
- De nekem van kettő jegyem. - nyitotta ki kézitáskáját, amiből elő is vette azokat. Elég értelmesen nézhettem rá, mert felnevetett és egyből magyarázni kezdett. - Luke adta őket. Délután meglátogatott. Tudta, vagyis remélte, hogy el fogok veled jönni, ezért a saját jegyei mellé vett még kettőt. Azt mondta, ha nem egyeztem volna bele, kifizettette volna veled. - nevetett hangosan. 
- Tehát Luke beszélt rá. - csalódott voltam. Azt hittem, magától. Azt hittem, ő akart eljönni velem. 
- Részben. - válaszolta az alsó ajkát beharapva. Meg fog ölni ezekkel!
- Részben? - kérdeztem.
- Amikor átjött, már javában kész voltam, és azon aggodalmaskodtam, amin most te. Meg anyám szavain, de az mindegy. - az utóbbi mosolya keserédes volt, de hamar őszintévé vált, ahogyan az enyém is. 

Nem mondtam semmit, csak megöleltem. Hosszú ölelés volt, ami egy fejbúbi puszival ért véget. Ahogy folytattuk az utunkat, azon gondolkodtam, hogy ma teljesen más. Nem úgy más, mint eddig. Most olyan... nyugodt és kiegyensúlyozott. Magabiztos és flörtölő. Nem tudom, hányszor tud még meglepni, de egyre kíváncsibb vagyok, hány oldala van még, amit senkinek sem mutat.

Beérve Calum egyből integetni kezdett nekünk, mi pedig átszeltük a táncparkettet és csatlakoztunk hozzájuk. Ami a táncparkettet illeti, alig három pár táncolt, de még nagyon az elején voltunk. 

Hosszasan beszélgettünk, iszogattunk, majd megláttuk Luke-ot és Jade-et is megérkezni. Jade gyönyörű volt. Hiába fiatalabb, az iskola a lábai előtt hever. Egy csinos világoskék ruhát viselt, ami korához pont illett. Sötét, majdhogynem fekete hajában masnik díszelegtek. Luke büszkén mosolyogva sétált hozzánk.

- Hoztam valamit, ami csak ránk vár. - mosolygott, majd az öltönye belső zsebében rejlő whisky üvege csillant meg a lámpa fényében.
- Hogy hoztad be? - röhögött Cal.
- Az legyen csak az én titkom. - kacsintott barátjára - De van két választási lehetőség: bekeverjük az itt kapható italokkal vagy töményen fogyasztjuk.
- Én a töményre szavazok. - válaszolt elsőnek Hope. Mindenki csodálkozva kapta rá tekintetét, de ő csak mosolygott.
- Egyetértek. Nem kell elrontani az ízét. - szólaltam meg én is, de még mindig Hope-ot néztem.
- Akkor megvárjuk Mike-ot, aztán mehet a parti! - emelte magasba kezét Luke. Mindenki nevetett, a hangulat így is tökéletes volt, ezen az alkohol csak javíthat.

Miután a várt személy és kísérője is megérkezett, hamar az üveg fenekére néztünk. Mivel sokan voltunk egy üvegre, így mindenki érezte a hatását, de senkinek sem ártott meg.

- Hope, táncolunk? - tartottam kezemet, hogy megfogja és a táncparkettre vezethessem. Úgy látszik, azért az a kevés mennyiség is meglátszott rajtam, ugyanis nem tudok táncolni és általában nem is szoktam, de most bátor voltam.
- Nem tudok. - nézett rám folyamatosan mosolyogva.
- Én sem. - nevettem fel.
- Hazudsz! Te biztosan tudsz. - szegezte mutatóujját mellkasomra.
- Nem. Igazat mond. Bot lába van. - suttogta Hope-nak Mike úgy, hogy azért én is halljam. Szúrós tekintetemet az ő, alkoholtól csillogó tekintetének szegeztem.
- Akkor rendben. Menjünk! - egyezett bele Hope.

Besétáltunk a terem közepére, és testünket a zene ritmusára mozgattuk.

- Miért vasalod a hajad? - kérdezte körülbelül a harmadik áttáncolt dal után.
- Az egyenes jobban áll.
- Nem igaz. Én a helyedben göndören hagynám. Sokkal különlegesebb vagy tőle. És jobban áll. - mondta végig a szemembe nézve. Hirtelen nem tudtam, mit is mondhatnék. Inkább csendben maradtam és egy mosolyra húztam számat. Boldoggá tett pár mondattal, a jelenlétével. Hihetetlen, miket ki nem vált belőlem!
- Többször kellene magassarkút hordanod. Na, meg ilyen dögös ruhát. - vigyorogtam rá féloldalasan. Arca egy árnyalattal pirosabb lett, amin elmosolyodtam.

A sok pörgős szám után, mint minden bálon, elérkezett a lassúzás ideje, amit egy romantikus számmal jeleztek.
Hope karjai automatikusan a nyakam köré fonódtak, az én kezeim pedig a derekát ölelték át. Fejét a mellkasomra döntötte, oda ahová az előbb a mutatóujját. Ahogy pislogott, szempillái csiklandozták nyakamat. Közel volt. Éreztem minden egyes szívverését.
A szám vége felé haladtával megemelte fejét és a szemembe nézett. Mondani akart valamit, már mozdult a vörösen izzó ajka, de aztán mégsem tette. Én viszont hatalmas késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam. Lassan közelítettem arca felé az enyémmel és amikor rájött, hogy mire is készülök, elfordult és újra mellkasomra dőlt.
Államat a fejére tettem és így mozogtunk tovább.

Néha van egy olyan érzésem, hogy egy macska-egér játszmában vagyunk. Csak azt nem tudom eldönteni, hogy én lennék a macska, aki próbálja levadászni áldozatát, aki jelen esetben Hope, vagy pont fordítva, Hope a macska és én csak egy játékszer lennék neki?! Bárhogyan is legyen, a Tom és Jerry-ből mindenki megtanulhatta, hogy olykor-olykor az egér is lehet győztes, és hogy a folytonos "harc" ellenére képtelenek egymás nélkül élni.