Mindig egyedül éreztem magam, ebben a világban, ahol senki sem az, aminek mutatja magát. A szórakoztatóipar mindig is álarc mögé bujtatta az embereket, hogy sose lássák meg a fájdalmat, nyomort, kinkeserves szenvedést, amit nap mint nap megélnek. Az ejjelek borzalmasak voltak. Kínoztak a gondolatok, hogy soha életemben nem lehetek boldog. Nagy-nagy ritkán, egy-egy éjjel nem volt vészes; az álom miatt. Egyedül az alomvilag volt, ahova menekülhettem és pár pillanatnak tűnő órára boldog lehettem. Sose volt gondom, minden kellemes volt, melengető és frissítő; mintha valóban éltem volna. Talán amíg lélegzem, amíg a szivem veri az ütemet, a lábam jár, a szám beszél, a szemem lát, sose lehetek ebben a valóságnak nevezett pokolban igazán boldog.
Ez az álombeliség mindig is fura volt számomra. Soha nem kérdőjeleztem meg a környezetem, miért vagyok egy mezőn, a fehér ingemben és az ünnepi nadragomban, cipő nélkül. A levegő friss volt, akárcsak az Alpokban, a nap sütött, a fű mindig zöld volt, tele színesebbnél szinesebb virágokkal. A legjobb az egészben, hogy ott volt Ő, aki miatt igazán boldog voltam. A nevét nem kérdeztem meg, jelzők nélkül szerettük egymást, Ő volt a múzsám. Nem bélyegeztük meg egymást, csak egy árva becenév is elég volt, hogy mindketten teljes mámorban ússzunk azokban az órákban. Mellette nem én, akit mindenki WinWin-nek ismer, hanem az ő Hercege voltam, Ő meg a Rózsám. Olykor csak néztem gyenge arcvonásait, az ölében feküdve, a szél játszott tincseivel. Magamba ittam a látványát, ahogy néz rám és azokkal a gyönyörű- de Istenemre milyen gyönyörű!- mély barna szemeivel nézett vissza rám, halvány mosollyal az arcán. Az első dolog, ami feltűnt nekem, hogy ő félvér. Mesélte, hogy édesanyja koreai, apja pedig dán állampolgár, ezért is, hiába vannak ázsiai vonásai, szeplős, ajkai teltebbek, haja pedig világos barna. Imádtam így is minden négyzet centit rajta, a selymes hangjával minden létező porcikám megfeszítette, szivem hevesebben vert- néha leizzadva ébredtem- de megérte.
A hangulatunk befolyásolta a környezetet. Míg nagy általánosságban sütött a nap, meleg volt és zöldelt minden, néha előfordult éjszaka, zápor vagy rémisztő ősz. Ő folyasolta be a bennem tomboló vihart, Ő állította le. Hallhattam szívverését, amitől, mint egy nagy gyerek az anyjáé miatt, lenyugodtam. Iszonyatosan fontossá vált számomra, pedig nem is ismertem igazán, mégis, vele beszélgettem a legjobbakat. Nappal is olykor még éreztem, ahogy a fejem simogatja vagy incselkedve ad pillangó csókot arcomra, lelkem pedig sikít, hogy „Adj többet a tiltott gyümölcsből!"
Mind hiába.
Hisz, Ő csak az álmomban él, lélegzik, létezik.
Ahogy én is az övében.
~~
Zavart a körülöttem levő zaj, ami magába nyelt teljesen, mintha mindenki pont velem kiabálna. A többiek nem érzékeltek ebből semmit, csak meredtem magam elé és azok a nyugodt, halk percek jutottak eszembe alvás közben. Bármennyire is zavart Lucas horkolása vagy Johnny mozgása, eltompultak,  mikor Rózsa hangját hallgattam. Nem tudtam sokszor megkülönböztetni, hogy ez most az agyam szüleménye, ami segít boldoggá válni vagy tényleg valaki létezik számomra, csak sose láttam.. Egy biztos; egy hónapban háromszor találkozok vele az álmaimban. Nagy általánosságban nem álmodok semmit, csak akkor, ha vele vagyok. Mindig változó időpontokban találkozok vele, hol hajnali háromkor, hol pedig este tízkor, mikor bealudtam  utazás közben. Pár szót tudtunk váltani, amíg fel nem keltett valamelyik jómadár- általában ez Taeyong vagy pedig Kun volt- aztán mehettünk is tovább. Borzalmas volt elszakadni tőle, alig pár pillanat után, de azon járt a fejem, hogy ha valóságos volt, akkor Ő is felébredt vajon? Vajon őt is leverte a víz, miközben az utolsó szavak visszhangoztak a fejében? Vajon imádkozott azért, hogy újra találkozzunk azon a réten, a százszorszépek közt és édes kis semmiségeket suttogjon a szél?
De miután magamhoz térek, minden olyan idegen. Mintha senkit se ismernék egy megismert helyen. Fájt minden szó, amit kiejtettem ébredés után, minden mozdulatom egyre nehezebb lett, a levegővételem lelassult és a fejembe nem jutott oxigén. Csalogatott magához az ájulás, hogy ha akár megnyílik alattam a föld, muszáj kiszabadulnom a folyamatos nyomás alól. Mindig is különleges volt számomra a tél, mikor mindent hó borított. Minden tiszta volt, ártatlan, hűvös, titokzatos. Akárcsak Rózsa. A kis vékony pántos fehér ruhájában, vállaira könnyen esett a haja, mindig mosollyal köszöntött és ujjainkat összekulcsolva futottunk az örök tavaszias mezőn, nevetve. A kifulladástól kimerülten elterültünk a füvön, ugyanúgy fogva egymás kezét, nem álltunk meg a nevetésben.. Őszintén, csak ott nevettem olyanokat, amikre öröm lenne emlékezni is, a valóságban. Elakartam vinni őt a kedvenc kínai vásáraimra, mikor hazalátogatok. A hó fedte parkokon átvágva, oldalt árusok, mindenféle hagyományt őrző ételekkel, italokkal. Beülni egy jó forró teára, miközben Ő arról beszél, milyen Dániában a tél, a karácsony, az ünnepek és én, ahogy a kínai ünnepeket regélem el neki. Semmi extra, mégis egy lelkileg igenis fontos, nagy lépés, amifelé talán a Rózsám jobban megnyílik. Egy nagyon fontos dolgot megfigyeltem rajta; nem szeret magáról mesélni. Mindig tereli a témát és csak akkor vall be valamit, mikor nagyon muszáj. Előtérbe helyez másokat, ami miatt sokat szenvedhetett. Mintha magamat látnám benne.. Ilyenkor örülnék, ha nem lennék közmédiai szereplő, csak egy egyszerű srác, aki- valljuk be- plátói, elérhetetlen, könyörtelen vonzalmat folytat egy olyan lány felé, akivel soha az életben nem találkozott és lehet nem is létezik. 
Baromira fáj.
Nem akarom feladni..
~~
2017 tavaszát írjuk. Megy az élet, ahogy eddig, minden szürke és az egyedüli színes dolog még mindig az álmaim. Lassan másfél éve találkoztam vele. Máshoz nem húz annyira a szívem, mint hozzá. Próbán is párszor csak azért rontottam el a lépést vagy estem el, mert nem voltam képes másra koncentrálni, csak Rá. Betért hozzánk egyik gyakorló óránk közben az igazgató, azzal az indítatással, hogy azonnal le kell mennünk a közös társalgóba. Mind összenéztünk és nem értettünk semmit az egészből. Megtöröltük a homlokunkat, valaki törülközőt dobott a vállára, aztán követtük az igazgatóurat. Nagyot sóhajtottam, elképzelésem sem volt, hogy miért hívott ide mindenkit, úgy, hogy valaki épp pihent vagy éppenséggel próbált- mint mi, a 127-tel. 
- Fiúk, tudom, hogy rengeteg dolgotok van a comeback miatt, de beszeretném nektek mutatni az új gyógytornászotokat.- maga mögé nézett, kilépett onnan egy alacsony termetű, vékony lány. Először hinni sem akartam a szemeimnek, el kellett egy fél pillanatra fordulnom, szerencse, hogy Johnny félig betakart a nagy vállai miatt, de egyszerűen nem tudtam róla levenni a szemeimet. Nagy darabokban nyeltem vissza a gombócokat a torkomból, szemeim cikáztak az arcá, felmérve az egész területet. Vékony arc, fehér bőr, mélybarna szemek, világosbarna haj, kevés smink, pici orr, telt ajkak, alapozója eltakarja szeplőit, de mégis látszódik. Mindent felismertem rajta; minden anyajegy a nyakán, a kissé beesett kulcscsont gödör, hűvösséget sugárzó ajkai, nem sokat kifejező szemei, ami most komolyság fényében csillog. Tudtam ki Ő, Ő volt az.. Rózsa. Hirtelen bedugult a fülem, sípolt az egész, félig lehorgasztott állal bámultam magam elé, belül a számat kezdtem rágni. 
- A neve Luna Johennesen. Volt versenytáncos, nemrég diplomázott fiatalhölgy- mosolyogva folytatja az igazgató a bemutatását, Ő szerencse- vagy nem, nem tudom- nem látott meg. Ha megnyílt volna a stúdió alatt a föld, én lettem volna az első, aki belezuhan, azzal a gondolattal, hogy 

'Az én Rózsám valóban létezik és itt van előttem, mégis olyan elérhetetlen.'