A sértett lovászfiú visszaballagott a házukba, nekem azonban egyelőre még semmi jogom nem volt oda bemenni. Átmásztam a villanypásztoron, és leültem a fűbe, jó messze a lótól. Nem féltem tőle, de nem akartam odamenni. Volt egy olyan érzésem, hogy egyszerűen fogná magát, és elmenne.

Vártam, hogy történjen valami, miközben az épp felém közeledő lovakat elemeztem ki. Mind nagyon barátságosnak tűntek, volt olyan is, aki megengedte, hogy a közelébe férkőzzek idegenként. Bár a többség még bizalmatlan volt felém.

Legnagyobb szórakozásom a hosszabb fűszálak tépkedése volt, amiket összefontam egymással, aztán mikor elém jött egy jószág, felemeltem neki. A mi kis falunkhoz képest, ez a hely nagyon nagynak számít. Van elég mozgástere az állatoknak, ami ezen a tanyán nem hátrány. Már most ki tudom szagolni, hogy nem csak lovakkal foglalkoznak.

A napot már alig lehetett látni, mikor az úton porfelhő kavargott a közeledő szekér kiatt. Elől egy öregebb ember hajtotta a lovakat, de már jó ponttal indított, hogy nem volt a kezében ostor. Hátul nagy valószínűséggel a felesége fogta a piacon szerzett árukat, amiket odaadott a férfinek, mikor megálltak.

Összeszedtem magam, és odarohantam mögéjük. Amint megláttak, a nő eldobta a kezében levő szatyrot, annyira megijedt, hogy egy idegen van a birtokukon.

- Elnézést.. - guggoltam le és kezdtem el reflexszerűen szedni a földre ejtett zöldségeket. Az asszony is így tett, majd intett, hogy hagyjam. Felálltam és a kezembe vettem a szatyrot úgy, hogy tenyeremmel alul megtámasztottam, nehogy legközelebb ott szakadjon ki.

- Te meg ki vagy? - kérdezte kíváncsian.

- Ezt inkább beszéljük meg bent - nyitott ajtót a férfi. Előre engedett, és megmutatta a konyhát, ahova le tudtam pakolni. A nő azonnal elkezdett rendet rakni, én pedig leültem a székre, hogy ne legyek útban. Mivel azt se tudtam, hol kezdjem, inkább elővettem a levelet, és nekik is megmutattam csak úgy, mint a lovász fiúnak. Akit azóta se láttam.

A nő ahogy elkészült, odaállt az olvasó férfi mögé, hogy ő is megszemlélhesse.  Kikerekedett a szemük a sorok végére érve.

- Ezek szerint most egy darabig nálunk leszel.

- Igazán sajnálom, nem tudtam, hogy a király ezt nem jelentette be előre. - Hiszen én is csak akkor tudtam meg, mikor először találkoztam vele.

- Nem, nem, semmi gond - szabadkozott a nő. - Csak.. Nem vagyunk felkészülve vendégekre - nézett le, majd nagyot sóhajtott, és ismét rám emelte barna tekintetét. - De V szobája elég nagy két embernek.

- V? - kérdeztem vissza felhúzott szemöldökkel.

- Nem találkoztatok? - kérdezte a férfi. A konyhaajtóból egy ismerős hang csendült fel, akinek a tulajdonosa épp most lépett be hozzánk.

- De. Már találkoztunk - szóval a lovászfiú V. Nincs az az isten, hogy én egy szobában aludjak valakivel, még ha muszáj is.

- Nincs rá szükség, köszönöm - hajoltam meg az idős pár előtt. - A hatékonyabb munka érdekében, az istállóban fogok aludni. Persze, ha megengedik - tettem hozzá halkan. Nem dönthetem el én, hogy a birtok melyik részét akarom igénybe venni a beleegyezésük nélkül.

- Csak nem engedhetem meg, hogy ott aludj!

- Nagypapa, hagyjad. Ha ott akar, akkor ott fog - zárta rövidre a témát V. Sóhajtott egyet és kiment a folyosóra.

- Nem vagy éhes? - kérdezte ismét élénk életkedvvel a hölgy, én azonban megráztam a fejem, és felálltam az asztaltól.

- Hosszú napom volt és szeretnék lefeküdni.

- Oh, hát persze - bólintott zavartan. Ide-oda iapkodott, fejvesztve kiosont az ajtón, és pár másodperc múlva egy pléddel tért vissza. - Gondolom, nem akarsz a szalmán aludni. - nyújtotta át. Puha volt, jó anyagú, ami igencsak meglepett. .egköszöntem, és mielőtt még kitalálhattak volna még valamit, kimentem az istállóba.

Egy üres bokszba tértem be, elterítettem a bepakolt szalmát, és letettem rá a pokrócot. Ha útban leszek, fogok egy vasvillát, és visszadobálom, de nem hiszem, hogy ez a hely használatban lenne. Ahhoz túl tiszta.

Amint rendesen elrendeztem mindent, épp a törött ablakkeretet szemléltem, mikor valami nagy puffanás jött a hátam mögül.

- Itt a cuccod - mutatott le a férfi az előtte levő bőröndre.

- Köszönöm - tekintetemmel nem tudtam elengedni őt, és ezt észre is vette. Nem igazán tolerálta, ezért letámaszkodott a kapura, és szúrós szemekkel nézett rám.

- Mi van?

- V? - böktem ki a fejemben kavargó gondolatok egyikét, a legegyszerűbb formában. Igazából az érdekelt, hogy mégis honnan jöhetett ez a becenév, mert biztos voltam benne, hogy ez csakis az lehet. Ám a válasz meglepett.

- Talált gyerek vagyok, nincs nevem. Gondod van vele? - úgy kérdezte, mintha egy utolsó szemét alak lennék, aki most tiporta a semmibe az önbecsülését. Ezt remekül át is adta, ami miatt bűntudatom lett, és lehajtottam a fejem.

- Sajnálom - mondtam enyhe megbánással. Látszólag nem hitt nekem, fújtatva sóhajtott egyet, gúnyos arckifejezéssel. Kihajolt, és ledobott a bőröndre egy takarót, valamint egy nagyobb párnát, mielőtt távozott volna. Azt még hallottam, ahogy becsapja az istálló ajtaját, én pedig lerogytam a földre.
Miért nem tudok közös nevezőre jutni vele?