Reggel nem akartam észrevenni, hogy máris feljött a nap. Inkább visszafeküdtem, és a férfi felé fordulva hozzá bújtam, de tudtam, hogy ő is ébren van, elvégre keze lassan a hátamat kezdte simogatni.

Sokkal kényelmesebb úgy a másik mellett aludnunk, hogy van is helyünk, és nem csak egy vékony kanapén fekszünk attól félve, hogy mikor esik le a másik. Alig aludtunk valamit, hiszen neki túl sok mesélnivalója volt, amit én élvezettel hallgattam, elvégre olyan beleéléssel mondta, mintha én is ott lettem volna. Teljesen el tudtam képzelni, mi, hogy történt, és az érzései, amiket leírt olyan szinten átjöttek, hogy volt egy pillanat, mikor még a könnyem is kifolyt, de azt csak a porosodó polcokra szállingózó porcicáira fogtam.

Egy gyors reggeli után, amit anya csinált nekünk, elvégre csak ő maradt a házban, rögtön felültünk a lovas kocsira, hogy tényleg minél előbb elindulhassunk. Sajnos nem számoltam azzal, hogy reggel nem fogok tudni találkozni a nagyiékkal, így írtam nekik egy levelet, ahol bocsánatot kértem ezért tőlük.

Nem tudom, meddig leszek ott, és azt se, hogy hogyan fogom megoldani a látogatást, de most ez a legkisebb problémám. Próbálok úgy élni, ahogy azt anyám i s mondta, hogy előtértbe hozom az én dolgaimat, így csak azokra koncentrálva megkönnyítem a lelkem.

Taehyung egész úton fogta a kezem, és a vállaimra hajtotta fejét, miközben az elhaladó tájat figyelte. Kicsit emlékeztet rám, mikor először utaztam, elvégre én is pont ugyan ezt tettem, azonban az egy nagyon hosszú, unalmas, és magányos út volt.

Mindenekelőtt Wonder-t kellett biztonságos helyre vinni, és nem akartuk a két idegenre bízni, ezért először a birtokra mentünk, hogy ott ismét elengedhessem a jól ismert legelőn. Nem rég váltam meg ettől a helytől, most mégis úgy érzem, mintha hónapok teltek volna el.

SoAh rögtön letámadott egy gyors öleléssel, SeokBin pedig csak elismerően bólogatni kezdett, egy megnyugtató mosollyal az arcán. Biztos vagyok benne, hogy ő jól kijönne a papámmal, elvégre kicsit hasonlítanak természetileg egymásra.

- Most jut eszembe! - fogtam rá V kezére, még mielőtt megállhattunk volna a palota előtt. - Nekem engedélyt kellett volna kérnem a tartomány királyától, hogy eljöhessek.

- Az nem volt elég, hogy jelen voltam? - forgatta meg szemeit, mire sejtelmes fejjel rá néztem.

- Nem tőled! Nekünk is vannak szabályaink.

- Itt már többé nincs. Mindenki szabadon mehet oda, ahova akar, és akkor, amikor kedve tartja. Ez volt az első törvény, amit eltöröltem, még a koronázásom napján. Hamarosan elkészítik a listát, ahol leírják a régi törvényeket, és rögtön mellé részletesen az újat, hogy miben más. Volt, amit úgy, ahogy volt kitöröltem, mert feleslegesnek, vagy kegyetlennek ítéltem.

- Wow. Máris felnőttél. - képedtem el, ami nagyon tetszett neki, hiszen büszkén kihúzta magát, majd mégis visszaszállva a magas lóról egy csókkal zárta le a beszélgetést, elvégre megérkeztünk.

- Kérlek, ne utálj meg azért, amit tenni fogok.

- V, ha ezek után nem neheztelek rád, akkor gondolod, hogy tudsz olyat tenni? - vontam fel szemöldököm, de nem azt a hatást értem el a férfinél, amit vártam. Pár percre tűnt el a szobájában egyedül, majd teljes felszereltségben lépett ki az ajtón, ahogy még sosem láttam. Fején ott virított a korona, ami becses ékszernek tűnt rajta, kifejezve a hatalmát és a rangját. A bő ruha, ami arany díszekkel volt szegélyezve a földig ért rajta, szinte csak a fejét lehetett látni a férfinek, azon kívül semmi mást.  Hogy lehet ebben a ruhában egész nap megmaradni?

- Ne nézz így rám, én sem szeretem, de hozzá kell szoknom. - fintorodott el, majd amíg csak ketten voltunk, megfogta a kezem, és úgy indultunk el valahova. Azonban amint szembejöttek velünk az őrök, vagy akárcsak egy szolga, rögtön elengedett, és kihúzva magát elém lépett, hogy ne egy síkba jöjjön velem. Fogalmam sem volt, miért van erre szükség, és nem is akartam arra gondolni, hogy letagadna a többiek előtt. Biztos van más magyarázata a viselkedésének.

A nagy terembe érve rögtön elfoglalta a trónt, amin egykoron az apja ült, nekem pedig kezével intett a maga mellett heverő helyre, hogy oda üljek le. Elhúztam ajkam, ahogy helyet foglaltam, elvégre itt ülök a király mellett, mint a jövendőbeli mennyasszonya, egyszerű paraszti ruhában. Cseppet sem festek jól mellette, és rontom az ő imidzsét is a megjelenésemmel.

- Hozzátok be Kim JiSoo kisasszonyt. - utasította az előtte álló udvari hölgyeknek, akik mélyen meghajolva rohantak ki az ajtón.

- Mire készülsz? - suttogtam neki előre hajolva, attól félve, hogy bárki is meghallaná, de ő mintha nem is lennék itt, csak sóhajtott egyet, és szemeit le sem vette az ajtóról, ahol rövides időn belül megjelentek a lánnyal.

- Mond el, ki vagy te. - hangja mély volt, lassan és artikuláltan beszélt, mintha tökéletes pontossággal mérte volna ki a szavai között levő szüneteket, hogy még fenségesebben hassanak a szájából. Hol tanult meg ekkora tekintélyt parancsolni már a megszólalásával?

A lány megrázta a fejét, és idegességében egy helyben topogott, valamint ajkait harapdálta, ami egy bevett emberi szokás volt. Taehyung nem volt ideges, nem látszott rajta, és a hangjából sem lehetett kivenni, inkább csak ki akarta deríteni az igazságot.

- Nem vagy nemes, ezt mindenki tudja. Mond el, hogy ki vagy, JiSoo. - a lány kitartóan hallgatott, szemei azonban vörösödni kezdtek, ajkai pedig lefelé görbülve remegtek meg, mikor elnyitotta őket egymástól.

- Én... Én az vagyok. - dadogta halk, és vékony hangon, mire Taehyung egy lemondó sóhajt hallatva a szolgái felé fordult, majd intett nekik.

- Vegyétek le a szoknyáját. - szemeim kikerekedtek, és felálltam a helyemről, mikor meghallottam, mit parancsolt. A lány a tőle telhető legmélyebb tisztelettel kért kegyelmet, én pedig léptem egyet felé, azonban V kitárta a kezét, és megállított a további közeledésben.

Tehetetlenül néztem végig, ahogy megszégyenítik szerencsétlen lányt, azonban mivel a parancs csak a szoknyára utalt, ezért nem mentek tovább, a főkötő rajta maradt, takarva ezzel a lényeget.

- Nincs a lapockádon jel. - állapította meg a férfi, majd felállt, és a lány elé lépdelt. - Nem tudom, apám mivel volt képes annyira megfenyegetni téged, hogy még nekem sem árulod el parancsra az igazat, de annak vége van. Nem vagy kényszerítve, szabadon elmehetsz, haza. - felnézett a lány kezét lefogó fiúra, aki bólintva hajolt meg királya előtt, majd egy sokkal szebb és emberibb kézfogással kivitte a lányt a szobából, egyedül hagyva minket.

- Ha tudtad, hogy nem nemes, miért volt erre szükség? Halálra rémítetted szerencsétlent. - mutattam a zárt ajtóra, ahol az imént vitték ki, utalva ezzel JiSoo-ra.

- Magam akartam hallani tőle az igazságot. Azonban ha ez nem megy, kiderítem én magam. Így fog ez menni az én uralkodásom alatt. Megadom a lehetőséget arra, hogy tisztázd magad, azonban ha nem élsz vele, a saját eszközeimmel fogom kideríteni. Talán nem korrekt? - lépett elém, én azonban csak megráztam a fejem. Nem tudtam beleszólni ebbe, ugyanis igaza volt.

Merőben eltért az apja eszméjétől, aki minden háttér információ nélkül tömlöcbe záratta az alattvalóit, vagy rögtön kivégeztette.

- Most inkább aggódjunk azon - kezeit a derekamra simította, és magához vont. Tekintetével rögtön csapdába ejtette enyémet, hogy ne tudjak menekülni a közelsége miatt, ami azonban már egyáltalán nem zavart.  - Hogy mikor tartsuk az esküvőt.

- Nem tudom, de én Wonder hátán akarok kivonulni a tömegből, mikor kimondtam az igent. - pimaszkodtam vele, és mielőtt visszavághatott volna valamit, felemelkedtem lábujjhegyre, és megcsókoltam.