Aznap éjjel nehezen aludtam akár egy percnyit is. Hol a plafont bámultam mosolyogva, hol pedig a párnámat ölelgettem, és aggodalmaskodtam az életen, ami mindeddig csak játszadozott velem, azonban most úgy döntöttem, én leszek a bíró, és én fogom a szabályokat szabni.

Egyszerűen nem tudtam, hogy hitegessem magam, vagy inkább engedjem el a témát. Yoora-t egy kiszámíthatatlan lánynak ismertem meg, éppen ezért nem tudom, hogy visszajön e, vagy sem. Szeretném, ha itt lenne mellettem, mert a közelsége megnyugtat, és ha velem van, képes vagyok ész érvekkel gondolkodni, nem pedig futni a vak világba, hogy aztán a saját hibámból tanulva megpróbáljam elegyengetni azt a hatalmas galibát, amit okoztam.

Mindig is így ment, amióta megszülettem. Egy lépés előre, majd kettő hátra, aztán jöhet a megbánás. Éppen ezért akartam megszabadulni a palota fojtogató légkörétől. Nem én kértem magamnak ezt a sorsot, mégis el kell fogadnom, hogy egy olyan lesz belőlem, akivé sosem akartam válni.

Azonban mikor megismertem őt, arra gondoltam, képes lennék uralkodni, és döntéseket hozni egy nép életéről, ha ő velem van. Érte, még a trónról is lemondanék, ugyanakkor el is fogadnám a koronát. Most viszont, nincs menekvésem. Holnap a fejemre helyezik, és eldől, hogy egyedül fogok uralkodni, vagy sem.

Képtelen vagyok belegondolni a ténybe, hogy valószínűleg nem fog visszajönni. Mikor kiderült, hogy én vagyok a király, egy olyan oldalát láttam meg, amit soha nem akartam látni, főleg nem úgy, hogy én hoztam ki belőle. Rettegett tőlem, féltette az életét, és képes volt megkérdezni tőlem azt, hogy meg akarom e ölni. Akkor és ott úgy éreztem, mintha ezer kést döftek volna a szívembe, mégis meg kellett őriznem a hidegvéremet, hogy megmutassam neki, nincs mitől tartania.

Hihetetlenül boldog voltam az utolsó mondatától, mikor kifejtette, miért gondolja azt, hogy jó uralkodó lennék. Még ha az egy hazugság is volt, a szívemnek nagyon jól esett, így egy kicsit könnyebben engedtem útjára a lányt azzal a tudattal, hogy vissza fog térni.

Reggel, mielőtt bejöhetett volna a szobalány, már rég el voltam készülve. A ruhámat eligazítottam magamon, elvégre rühellem, ha idegenek nyúlnak hozzám, és próbálnak babának öltöztetni, aki egy kiállítási versenyre megy.

Nem akartam beállni a sorba, ezért is híreszteltem az emberek között a reményt, miszerint az új királlyal, minden meg fog változni. Volt előnye annak, hogy a tanyán nőttem fel, elvégre mindent, amit a parasztok szenvednek el, az kihatott rám is. Láttam, min kell változtatni és, hogy mire kell majd figyelnem, ha én fogok azon a trónon ülni.

A kivégeztetés sosem volt elfogadott az én szememben. Ha valaki halálos bűnt követett el, akkor inkább haljon meg a cellában, természetes úton, de még mindig nem tudom, mi lehet akkora bűn. Felségárulás? Kinek mit jelent ez.. Hiszen mindennek van oka, és következménye. Mindenki azért tesz valamit, mert védeni akarja azt, ami az övé. Ez lenne annyira rossz? Azáltal, hogy az apuka védeni akarta a lányát, ő már áruló?

Ha ilyen értelemben vesszük ezt az egészet, túl tapasztalatlan vagyok még az uralkodáshoz, azonban nem tudom tétlenül nézni apám zsarnokságát.

Mikor a szobalány bejött ébreszteni, nem győzött elnézést kérni, amiért én már teljes felszerelésben fogadtam őt. Intettem neki, hogy sajnálkozás helyett inkább menjünk le, és reggelizzünk, elvégre a ceremónia hamarosan kezdetét veszi, engem pedig megöl a kíváncsiság, hiszen lényegében az életemről van szó. Magányos leszek, vagy házas? Mondjuk ez elég könnyelmű felfogás, még tőlem is.

Ahogy közeledtünk az étkező felé, apám, hatalmas mosollyal az arcán, valamint egy idegen nővel az oldalán közelített meg, és túlságosan is szemmel tartott tekintetével ahhoz, hogy ne hozzám jöjjön, ezért megálltam, és kivártam, hogy ő érjen ide.

Meghajoltam, elvégre így illik, ő pedig rögtön oldalra lépett, és közelebb húzta az esetlen, megszeppent leányt.

- Ő itt Kim JeHwa. A mennyasszonyod. - a szó hallatán elfordítottam a fejem, és felvontam a szemöldököm. A lány csak rám pillantott, majd elnyílt ajkakkal továbbra is a földet pásztázta.

- Én már választottam. - húztam ki magam, és néztem apám szemébe büszkén, hátha lerombolhatom azt a falat, amit maga köré húzott, azonban győzelemittas mosolya félelmet csepegtetett ingatag szívembe, ami most valamiért a veszély jelét érezve hevesebben vert, mint eddig bármikor.

- Ő soha többé nem fog visszajönni. - rázta meg fejét, én pedig éreztem, ahogy a vérem egyre jobban száguldozik az ereimben, egyenesen a fejembe. A düh forrni kezdett bennem, és tudtam, hogy bármikor robbanhatok, ha illendő, ha nem.

- Mit tettél? - böktem ki végül, mély, és elfojtott hangon.

- Amit kell. Nem hagyom, hogy ő legyen a párod. A múlt megismétli önmagát, csak ezúttal elemészt mindenkit, aki arra hivatott. - ökölbe szorítottam kezem, ujjaimat pedig valósággal belevájtam tenyerembe, olyan ideges lettem. Kikerültem a bosszantó férfit, és elindultam a folyosón, azonban utánam szólt, ami miatt meg kellett, hogy álljak. - Ma a te koronázásod napja van. Meg kell jelenned, ha tetszik, ha nem.

- Miután én leszek a király. - jelentettem ki, kissé a mondatába vágva, elvégre rögtön azután kezdtem el, mikor ő befejezte. - Visszahozom őt. Ugyanis tudom, hogy túlélte. - hátra fordultam, hogy a következőket a szemébe mondhassam, hátha felfogja, azonban kétlem, hogy bűntudatot tudnék benne ébreszteni. Egy érzéketlen emberrel, nem érdemes vitatkozni. - Ő az enyém, én pedig nem engedem el azt, amihez ragaszkodom, még akkor sem, ha ez a parancsod.

Hibákért elnézést ~ 😋