HaNeul pov's

Fogalmam sem volt, mi történt. Ahogy felkeltem néhány percig nem jutott eszembe semmi, csak esetlenül feküdtem egy ágyban, miközben a halvány barna plafont bámultam a még homályos látásommal. 

Az ablak felé pillantva megláttam a lenyugvó nap narancsos színét, ami azt jelezte, hogy jócskán délután fele jár az idő, én azonban még mindig ugyan olyan álmos vagyok, mint eddig. 

Remegő kezeimmel nagy nehezen leszedtem a fejemen levő száraz anyagot, és a mellettem levő asztalra helyeztem. Amint megmozdultam, lábamba azonnal belenyilallt a fájdalom, nekem pedig eszembe jutott minden, ami történt.

Az ajtó kinyílt, és V lépett be rajta egy tállal, majd amint meglátott elmosolyodott és letette a rongy mellé.

- Örülök, hogy felkeltél.

- V! Wonder! Wonder megsérült! A... A farkasok.. - kezdtem bele értelmetlen mondatokkal, mivel azt se tudtam, hol kezdjem. 

- Shh... - ült le mellém, és nyomott vissza az ágyba, majd belemártotta a vízbe az anyagot, és miután kicsavarta, a homlokomra rakta. - Ne aggódj. Az orvos már ellátta. Nincs semmi baja.

- De a sebei...

- Nem voltak mélyek. Te rosszabb állapotban vagy. - nézett végig a  takaró alá bújtatott lényemen.

- Az nem számít.. - fordultam el tőle, majd kicsit feljebb húztam a takarót magamon, mivel nagyon fáztam, de egyben lángolt a testem.

- Nekem igenis számít! - kezét átette a másik oldalra a derekam mellé, így félig felettem volt, és a tekintetemet próbálta elkapni övével. - Nem hagyhatom, hogy egy úri kisasszony szenvedjen, most mégis, nézz magadra. - fújtattam egyet, azonban amint eljutottak hozzám szavainak jelentése, kikerekedett szemekkel néztem a nyugodt férfire, aki továbbra is megnyugtatóan mosolygott rám. - Tudok a pecsétről, ne tagadd. Nem is értem, miért nem mondtad még.

- Nem fontos.. - suttogtam magam elé, még mindig az enyhe sokk hatása miatt. Rájött arra, amit mindenki elől titkolni akartam. - SoAh-ék is... - kérdeztem, de a nézéséből már rögtön tudtam a választ.

- Nem én vetkőztettelek le és adtam rád száraz ruhát. - jelentette be. A takaró alá pillantottam, majd megjegyeztem magamnak, hogy jelenleg egy szál ingben fekszek V szobájában, az ágyán, ő pedig épp felettem terpeszkedik. Remélem vagyok olyan beteg, hogy az arcom nem lesz vörösebb a zavaromtól.

- Kérlek.. Nem lehetne, hogy úgy marad minden, mint előtte? Mintha nem tudnátok semmit? - kérdeztem tőle, enyhe reménytelenséggel a hangomban, ami tisztán hallható volt a remegésemből.

- Sajnos nem. - sóhajtott fel, majd felállt, de azzal a lendülettel rögtön le is térdelt az ágy mellé, majd magához húzta a kezemet, és a kézfejemre csókolt. - Hisz a Kisasszonyom vagy. - kacsintott felém, majd felemelve a takarót visszadugta alá a kezem, és bejelentette, hogy pihenjek, majd kiment. Nem igazán értettem ezt az egészet, de rettenetesen éreztem magam az miatt, hogy ez kitudódott. 

Minél előbb látni szeretném Wonder-t, hogy tényleg nincs e baja, de jelenleg még az is fáj, ha a lábamra gondolok, valamint a végtagjaimat olyan nehéznek érzem megmozdítani is, mintha fémek lógnának rajta.

Iszonyatos volt átélni, az ezt követő napok perceit. Nem sokra emlékszem, és azok is szörnyűek voltak, hiszen a fejem úgy lüktetett, mintha ki akarna szakadni, de eközben össze akarna préselődni. Nem bírtam megmoccanni, a fürdőig is kísérettel mentem, olyan szinten legyengült a testem. Minden éjjel, mikor épp fent voltam, álomba sírtam magam az elviselhetetlen fájdalomtól, amit még az orvos által felírt gyógyszerek sem semlegesítettek.

Életemben nem voltam még ilyen beteg, és nem is értettem, hogyan tudtam pont egy ilyet kifogni. Nagyon rosszul tűröm a fájdalmat, éppen ezért kértem meg V-t még az elején, hogy ha lehet ne beszéljen hozzám, mert ilyenkor minden idegesít, még az is, hogy levegőt veszek, és féltem, hogy tudat alatt megbántom, én pedig nem fogok rá emlékezni.

Ettől függetlenül ő ezt semmibe vette, és igyekezett segíteni nekem mindenben. Általában ő kísért el a fürdőig, ő hozta be az ételt, természetesen feleslegesen, ugyanis ami bement, az nyomban ki is jött, éppen ezért nem is erőltettem.

Egyetlen egyszer sikerült elkapnom egy beszélgetést, amit az orvos és SoAh folytattak, de az sem volt biztató. A szakember szerint a testem már előtte is gyengélkedett, és erre csak még egy lapát volt a megfázásom, azért is vagyok ennyire rosszul.

A hét második felébe V olyan szinten nem tudott mit kezdeni az állapotommal, hogy szemmel láthatóan ő is süllyedt velem a mélybe, hiszen volt egy olyan nap, mikor bemászott mellém az ágyba, és amíg el nem aludtam azt hajtogatta, hogy ,,sajnálom, hogy nem tudok segíteni".

Persze nem is vártam el, óriási kitartást és erőt adott már az is, hogy ott volt velem, elvégre még mindig az ő szobájában tanyáztam, és vigyáz rám. A sebem szépen gyógyult, bár az volt a legkisebb gondom, hiszen nem éreztem külön a fájdalmát, elvégre az egész végtagom sajgott.

El sem akartam hinni a napot, mikor reggel fele felébredtem, és önerőből fel tudtam ülni. Az összes fájdalmam aláhagyott, és kicsit jobban is éreztem magam, hiszen nem fájt a gondolkozás, és magamtól el tudtam jutni a fürdőig, hogy lezuhanyozhassak. V valószínűleg a szokásos munkáját végezte, hiszen nem volt bent a házban, ahogy az öregek sem, így nyugodtan tudtam átöltözni abba a ruhába, amit még a betegségem alatt hozott át a cuccaim közül, majd kimentem a szabad levegőre, és a megszokott rutint követve, egy almával indultam meg a legelő felé.

Mikor átléptem a kerítést, Wonder már messziről kiszúrta, hogy jövök, ezért nagy iramban indult meg felém és állt meg közvetlen előttem. Elmosolyodtam, hogy végre láthatom, majd átnyújtottam neki az almát, és megsimogattam, ő azonban miután megette, lehajolt, majd a lábamhoz vitte fejét, hogy megszagolhassa azt a helyet, ahol a nadrág alatt még mindig a kötés húzódik.

- Én jól vagyok. - mondtam neki, megpaskolva nyakát, majd körbe jártam az egész lovat, sérüléseket keresve, de ahogy én is, neki is begyógyultak annyira, hogy ne vegyem észre őket. Remélem ezek után már nem fog semmi se történni, ami ennyire megviselne.