Azóta, hogy összevesztünk, csupán csak egy nap telt el, de nekem ez olyan volt, mint egy év. Egy, hosszú, kietlen és szürke év. Azon gondolkodtam, hogyan kellene elé állnom, és bocsánatot kérnem, hiszen én voltam a hibás, ezt beismerem, de megint csak rosszkor volt rossz helyen, és rossz időben kezdett el kötekedni, még ha az a saját igaza is volt.

Mivel TaeJon nem mutatott túl nagy aktivitást az ittléte alatt, így reggel, amíg V a teheneket rendezte, addig én ismét a másik két istállóban foglaltam el magam, ezzel is segítve neki, bár tudtam, hogy nem fogom tudni lemosni magamról a bűnömet.

Biztos feltéptem ezzel a kijelentésemmel a lelkén egy már beforrtnak vélt sebét, ami miatt a bűntudat majdhogynem felemészti a testemet, hiszen minden másodpercben őt figyelem, ha épp a szemem előtt tevékenykedik, ha pedig nem, akkor nem bírok másra gondolni, csakis rá.

Wonder is észrevette, hogy valami nincs rendben nálam, hiszen mikor kimentem, hogy kicsit foglalkozzak vele megálltam előtte, és olyan szinten elkalandoztak ismét a gondolataim, hogy észre se vettem, ahogy elém lépdel, és fejével a hasamat kezdi böködni, egy kis simogatást kérve.

Rettentően meglepett, hogy hagyta, így kihasználtam minden pillanatát annak, hogy ilyen nyugodt, és engedékeny. A napi alma után fogtam egy kötőféket, és bár belement pár órám, amíg megmutattam neki, hogy ez ugyan olyan, mint ami rajta volt, csak valamivel jobb állagú és nem veszélyes, mégis megérte vesződnöm vele.

Szerencsére a többi lovat sikeresen be tudtam vinni, elvégre az égre tekintve megláttam a viharfelhőket, amik most olyan feketék voltak, mintha tornádó jönne, így nem kockáztathattam, inkább behoztam mindet a bokszokba.

Mire becsuktam az utolsó ajtót is, a szél már javában fújt, alig tudtam egyenesen átfutni a tehénistállóba, hogy ott becsukjam az ablakokat, valamint a hátsó ajtót, nehogy az erős lökések kárt tegyenek. A tyúkudvarnál is, és a disznó istállónál is ellenőriztem a nyílászárókat, majd visszamentem abba az istállóba, ahol Wonder is volt.

Lehet a mai napra jobbszerű lett volna a házat választanom, de ott akartam lenni, ahol ő, hogy ha történne valamik, akkor én ott legyek. Magamra zártam az ajtót, és akkor csapott be az első villám, magával hozva az égi morajokat, amiktől bár nem félek, de mindig összerezzenek, hiszen hangos, és ijesztő hatást keltenek bennem. Mintha lenne mögöttem valaki, aki engem figyel nagy, fekete szemeivel, vicsorogtatva rám éles fogait.

Megráztam a fejem, és megfordultam, ekkor láttam csak meg egy eddig észrevehetetlen dolgot, egy létrát, ami a felettünk levő szintre nyílott, ahol eddig azt hittem, nincs semmi. Nem tudom, hogyan nyitódott le, ezért hát felmásztam, és kicsit körülnéztem a padlásnak tűnő helyen.

Elmosolyodtam, amint a sötét sarokba pillantva, megláttam egy ismerős arcot, ahogy egy rozoga és itt-ott kissé viseltes kanapén heverészik. Odaballagtam hozzá, majd csípőre tett kézzel megráztam a fejem, miközben végigmértem az alvó férfit.

Ha ez eddig is itt volt, akkor miért nem tudott szólni? Miért nézte el, ahogy én lent alszok a szalmában? Nincs ellene kifogásom, hiszen kényelmesnek mondható, de ez mégiscsak emberibb! Sóhajtottam egyet, és a lábáról lelógó plédet megfogva felvettem azt a földről, majd óvatosan betakartam vele a férfit, hiszen közvetlenül az ablak mellett feküdt, és nem akartam, hogy megfázzon.

Megfordultam, és a létra felé akartam venni az irányomat, mikor ráfogott a csuklómra, én pedig mivel túlságosan lent volt, így törökülésbe vágtam magam, hogy tompítsam az esésemet. A férfi még mindig csukott szemmel feküdt, de a kezem úgy szorította, mint aki ébren van.

- Maradj. Lent hideg van. - motyogta orra alatt, én pedig azt hittem, hogy félálomban van, ezért ráfogtam kezére, hogy ki tudjam onnan húzni az enyémet, de ő ezt piszok módon kihasználta, és behúzott maga mellé a kanapéra, ahol érdekes módon oldalt fekve kényelmesen elfértünk egymás mellett. Egy gond volt vele, az arcunk veszélyesen közel került egymáshoz, így éreztem, ahogy kifújja a levegőjét, és az orra hegye csiklandozza az enyémet, ahogy majdnem összeérnek.

- Ébren vagy? - suttogtam magam elé, mire végre kinyitotta szemeit, és kómás fejjel rám nézett. Így még kínosabb volt ez az egész helyzet, ezért megpróbáltam hátrébb araszolni, de keze a pléd alatt határozottan tartotta csípőmet, hogy ne essek le.

- Kérlek vigyázz TaeJon-nal. - váltott témát.

- Miért? - teszteltem, hátha elmondja, amit beszéltek, bár kevés esélyt láttam rá.

- Nem mondhatom el. Most az egyszer csináld azt, amit mondok, kérlek. - mivel már másodjára használta a ,,kérlek" szót, így rögtön felfogtam, hogy komolyan beszél, ezért hát én is elkomolyodtam.

- Azért, mert nemes?

- Mi a.. - pattantak ki szemei. - Ezt meg honnan?!

- Ugyan már. Minden Kim nemes. Ezt az egyet sosem felejtem el.. - hiszen egy ember nem felejti el a saját nevét.

- Miért? - kérdezett most ő vissza, én azonban mintha nem is mondtam volna semmit megráztam a fejem, és kihasználva az alkalmat belekezdtem egy másik témába.

- Sajnálom, hogy megbántottalak.

- Nem tudhattad. Ez senkinek sem hibája, ezért ne is törődj vele. - igazából, mikor először beszélgettem az öregekkel ők is, valamint még maga V is mondta, hogy nincs neve, hiszen talált gyerek, így következtethettem volna ebből arra, hogy nyilván halottak a szülei.

- Én.. Nem tudom, hol van az anyám. - valamiért azt éreztem, ezt az egyet elmondhatom neki, mert így talán törleszthetek, hiszen bár azt mondta, nem haragszik, a lelkem mégsem szabadult fel a bűntudat alól. - Kiskoromban elhagyott minket.

- És apád? - kérdezett rögtön az érzékeny témára, ami ebből következett. - Vele élsz otthon?

- Nem. A nagyszüleim neveltek fel. Apámat.. - megölték. A király ölette meg, miattam. De ezt nem mondhatom el neked. - Elveszítettem.

- Akkor hanyagoljuk ezt a témát, és aludjunk.