Idegesen figyeltem a felettem gomolygó felhőket, amik nagyon esőre álltak, én azonban nem akartam, hogy eleredjen, hiszen még csak délután van, és hamarosan almaidő. A fa kezd lepusztulni, amit tegnap szóvá is tettem, mikor ápoltuk a lovakat, valamint a felszereléseket is. V azt mondta, hogy a pince rogyásig van almával, ahonnan bármikor bármennyit vehetek, hiszen minden évben több rekesszel is kidobnak, mivel megrohad. Amint elfogy a fáról, vinni fogok neki, hogy ezzel is a közelemben tartsam őt. Bár nem tetszik, hogy kizárólag a gyümölcs miatt, de az is valami, hogy függ tőlem.

Ma azonban máshogy közelítettem meg az állatot. Nem ugrottam le a földre, az ő szintjére, hanem azt akartam, hogy emelje fel a fejét, és amíg én az ágon ülök, ő úgy vegye el tőlem az almát. Nem volt jelentősége, csak kíváncsi voltam, hogy ha én alkalmazkodom hozzá, vajon ő is megteszi e ezt a kedvemért.

Legnagyobb meglepetésemre elég volt kétszer meglengetnem a kezemet, amiben a vörös gyümölcs lapult, ő pedig rögtön felhajolt érte, hogy elvegye azt. Érdekesnek találtam, hogy most kivételesen, valami miatt, amit nem tudtam kitalálni, nem vissza a többiekhez, hanem a fa alatt maradt, amíg el nem majszolta az almát, utána pedig jobbra-balra nézelődött, mintha azt keresné, hova mehetne.

Egy kósza ötlettől vezérelve, megfogtam az alattam levő ágat, és csendben elmondva egy imát megjegyeztem magamnak, hogy ha most nem halok meg, akkor soha, ugyanis azt terveztem el, hogy leugrok a ló hátára. Nagy valószínűséggel fel fog ágaskodni, hogy ledobjon, majd elfut, vagy rosszabb esetben még meg is tapos, de vállaltam a tetteim következményét, így csípőmet letoltam az ágról, majd a kezemmel tompítottam az esésemet, hogy se nekem, se a lónak ne essen bántódása.

Szorosan lehunyva tartottam szemeimet, és összeszorítottam a fogaimat, nehogy kitörjenek a becsapódás miatt, azonban csak annyit vettem észre, hogy az erőlködés miatt megszédültem. Kinyitottam szemeimet, és még mindig a ló hátán ültem, egy magasságban az almafa ágaival, ő pedig meg sem moccant, csak oldalra fordította fejét, és megszagolta a lábamat, amit elért belőlem.

- Nem akarsz.. Elfutni? - hajoltam előre, de természetesen nem vártam választ. Kicsit felbátorodva, elkezdtem simogatni ott, ahol csak értem, mire a kezem a ráragadt por mennyiségtől csupa piszok lett, de nem bántam. A nadrágom amúgy is megy a mosásba, a fekete folt pedig ízlésesen emeli ki, hogy lovagoltam.

Rettentő büszkeséggel töltött el, ez a mesébe illő helyzet, és nem akartam, hogy vége legyen, mert tudtam, hogy amint leszállok, ő elmegy, és valószínűleg holnap már nem fogja ismét megengedni ezt. Egyszerűen nem tudok ezen a lovon kiigazodni, bármit tesz, azt másnap megmakacsolja, mintha nem is ő lenne. Mintha V tökéletes mása lenne.

Mivel a fejem búbjára érkezett az első csepp, ami szerintem jelzés volt számomra, így muszáj voltam elengedni a lovat, és leszállni róla, hogy még a nagy zuhé előtt beérjek. Rögtön a házba mentem, és mivel az öregek már vagy hússzor a számba rágták, hogy a házban illetve a birtokon oda megyek, ahová csak akarok, így amint meggyőződtem róla, hogy a fürdő üres, rögtön birtokba vettem, és kimostam a ruháimat, valamint lemostam magamról a temérdek koszt.

- HaNeul? - kopogott be SoAh, mire kiszóltam, hogy egy pillanat és végzek, de nem úgy tűnt, mint aki sürgetni akart volna. - Csak mondani akartam, hogy ha végeztél, gyere vacsorázni. - mondta, majd hallottam, hogy el is ment.

Siettem, nehogy rám kelljen várni, de megnyugvással töltött el, hogy V még nem érkezett meg, így komótosan leültem a székre, és hátra nyúlva elkezdtem befonni a hajam, hogy ne lógjon se az ételbe, se a szemembe, az asszony azonban némán a merőkanálért nyúlt, és szedett nekem egy adagot.

- Nem várjuk meg V-t? - kérdeztem tőlük, mikor jóétvágyat kívánva nekiláttak az első fogásnak.

- Ma nem fog velünk enni. - jelentette be SeokBin, mire én kíváncsian visszakérdeztem, hogy miért nem, ők azonban nem adtak konkrét választ. - Dolga akadt. - ennyit voltam csak hajlandóak mondani, és ezek után is terelni kezdték a témát a politika felé.

- Már csak pár hónap, apjuk. - sóhajtott fel SoAh.

- Tudom. De minden rendben lesz.

- Tudod, hogy nem magunk miatt aggódok. - hangja eltorzult, és félelem keveredett a tekintetébe, a férfi azonban közömbös maradt, nem mutatott semmilyen érzelmet.

- Elnézést, megkérdezhetem, hogy miről van szó?

- A rendszerváltásról. - nézett rám komoly tekintettel. - A király hamarosan át fogja adni a fiának az ország trónját, aki minden bizonnyal meg fogja újítani az ősi törvényeket, kicsit emberibbre.

- Vigyázz, mit beszélsz. - mordult fel SeokBin. - Itt még a falnak is füle van. - nézett körbe, mintha felmerülne az a veszély, hogy kihallgatják, amit beszélünk.

- Túl öreg vagyok én már ahhoz, hogy a halálon aggódjak. - legyintett az asszony, a szerepek pedig egy pillanat alatt cserélődtek meg náluk. Most a férfi volt feldúlt állapotban, és a nő pedig semmilyen. Az egész család ilyen bonyolult szerkezetű? - Jut eszembe, hogy haladsz a lóval? - fordult ismét felém.

- Az lett a neve, hogy Wonder. - kezdtem el az elejétől, majd hosszasan beavattam őket, hogyan is született ez az elhatározásom, illetve miket értem el nála, ami igazából egyenlő a nullával, de én úgy be tudtam nekik adni, mintha tényleg csodát művelnék. Bárcsak így is lenne. Azonban én sem vagyok több egyszerű embernél, akin kifogott egy állat.