(Mondjuk úgy, hogy ez egy amolyan bevezető, prológus, ki hogy nevezi. 😊)

Kicsiként nem értettem miért féltenek úgy a szüleim az ismeretlentől. Aztán ahogy nőttem rájöttem, ám mégsem kerültem el a veszélyt. Túlságosan kíváncsi voltam, s vagyok mind a mai napig. Okulhattam volna az engem ért sérelmekből, de valahogy nem így történt. Mindig odamentem, mindig megtettem amit más nem. Ezért lettem egy amolyan kívülálló. Bár ez másodlagos volt ahhoz képest, hogy nem voltam, nem vagyok tiszta vérű farkas. Korcsnak neveznek mert az anyám egy macskaféle volt. Persze mikor tüzelési időszak van, néha máskor is, megkörnyékeznek engem is. S mikor nem engedek jól ellátják a bajom.
Jelen helyzetemben is egy ilyen elverés után igyekszem rendbeszedni magam. Mondanom sem kellene, de megteszem mert iszonyatosan fájnak sebeim. Próbáltam elvonulni, elrejtőzni, de nem ment ez sem mert újra megtaláltak. Menekülőre is fogtam. Futottam ahogy lábaim bírták s ahogy sebeim engedték. Egy ponton a kis vízesésnél aztán olyan szerencsétlenül ugrottam, hogy lezuhantam. Nagyot nyekkenve értem földet ami után már nem is mozdultam. Isteni szerencse volt, hogy üldözőim tovább mentek. Egy pillanatra fújtam ki magam, csak míg emberi alakot öltöttem. De azt hiszem rossz ötlet volt megmozdulnom. Szédülni kezdtem, aztán elhomályosult a világ....
Mikor magamhoz tértem már nem a kis vízesés aljánál voltam hanem egy szőrmével leterített ágyon, teljesen pucéran s bekötözött sebekkel. Féltem mozdulni, féltem bármit is tenni mert úgy éreztem veszélyes helyen vagyok, mégis felültem lassan, hogy közben magamhoz fogtam a rám terített ugyancsak prémet.
Azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon hol lehetek. Egy illat sem volt ismerős ami elért érzékeny orromig. A hangok sem hasonlítottak egy általam ismert falkabeli hangjára. Viszont volt egy illat mely mindennél erőteljesebb volt és ami belengte a szobát is. Szívem furcsa dobogásra késztette. Nem értettem miért van ez. Sosem éreztem ilyet még.
Fel szerettem volna kelni, de eme tettem megakadályozta a szoba kinyíló ajtaja s a rajta bejövő idegen, kinek illata oly erős volt, hogy ijedtemben dorombolni kezdtem s igyekeztem is minél távolabb kerülni az idegentől.
- Látom felébredtél. - hangja nyomán borzongás futott végig gerincem mentén. Hogy jó volt e vagy rossz, nem tudtam volna eldönteni - Azt hittem már elpusztultál. De erősebb vagy mint hittem. - csak beszélt és beszélt, közben jött közelebb hozzám - Mondd csak, mit kerestél a vízesésnél? Nem tudtad, hogy ha más területére tévedsz végezhetnek veled? - de tudtam, nagyon is tudtam. Mégsem ezt mondtam.
- Te is... akkor most végezni fogsz velem? - ijesztő alak, én mégis rá nézek. De a fenébe is már, miért nem tudom abbahagyni a dorombolást? Elég szégyen hogy úgy vagyok ahogy vagyok, pucéran, emberi alakban, macska fülekkel és farkincával. Szánalmas ugye? Farkas létemre így nézek ki.
- Őszintén? - bólintottam neki - Azt sem értem miért hoztalak ide ahelyett, hogy hagytalak volna ott a mocsokban elpusztulni. - eddig csak állt az ágy mellett, ám most leült rá - Egyenlőre itt maradsz míg nem döntök a sorsod felől.
- És... és ha keresni fognak? - nem hiszem hogy ez megesne, de ha mégis...
- A szagból ítélve amit árasztasz nem csodálnám ha keresnének. - összébb húztam magam szavai nyomán - Jobb ha nem mozdulsz ki innen míg el nem múlik ez az időszakod.
- Megértettem. - akkor most mi is van? Ő miért nem bánt? Nem értem. - Kaphatnék esetleg valami ruhát? - azt hittem majd nemet mond vagy csak leteper mint más és elveszi ami kell neki. De nem, ehelyett csak fújt egyet, majd felkelt és hozott nekem ruhát. Csak egy lenge ing féle volt, mégis előre láttam, hogy le fog érni a térdemig.
- Vedd fel. Addig hozatok neked enni. - meglepett, nem is kicsit. Biztos észre is vette és ezért nézett olyan furán. Ott is hagyott engem.
Most... most akkor fogoly vagyok itt vagy mi? És miért volt olyan kedves velem mikor úgy tűnt hogy csak egy betolakodó vagyok akit el kellett volna kergetnie nem marasztalni. Elmélkedésem közepette takaróztam ki, keltem fel és húztam is fel a kapott holmit. Valóban leért a térdemig, sőt, picit tovább is. Farkincámnak is volt egy kis hely, ezért aztán újból dorombolni kezdtem. Magamról s a külvilágról megfeledkezve másztam az ágyra s dörgölőztem a szőrméhez, bújtam el alá kicsit. Olyan nagyon kényelmes volt ott, és igazán jó érzés is. Még mintha csak álmaimban lennék ahol semmi baj nem érhet.
Sajnos ez a valóság volt, melyben a szoba tulajdonosa visszatért hozzám, furcsa morgással jelezve ottlétét.