Megdöbbenve néztem Mercuriora. Sírva-üvöltve szólongatta a nővérét. Majd ráüvöltött a meghökkent őrre.

-Egy gép működtette a szívét! Megölte.. MEGÖLTE!

Üvölve ráugrott a katonára, de pár másodperc múlva már rajtam feküdt. Nem bírtam moccanni, a háló teljesen megkötött. Lassan rám nézett, majd megfogta a kezem, és elővett egy kést. Áramvonalas, steril és kegyetlen pengéjű darab volt, biztos a katonától szedte el. Megijedtem. Mercurio tekintete zavaros volt, azt hittem meg fog ölni. De helyette elvágta a kötelékeimet. Zihálva felkelt.

Felültem. Mercurio azonnal ugrott volna vissza az őrre, gondolom azt hitte hogy segíteni fogok. Majdnem meg is tettem, de akkor eszembe jutott, hogy lehet hogy megölnek minket miatta. Gyorsan elkaptam a karját, és igyekesztem lefogni.

-ERESSZ EL!- üvöltötte.

-Nem..Mercurio, ne ölj meg minket! Kérlek!-megállt, és megdöbbenve meredt rám. Ebben a másodpercben mindketten egy egy hatalmas pofont kaptunk. Mercurio orra vérezni kezdett, nekem meg felhasadt a szám.

-ROHADT KÖLYKÖK! REMÉLEM MEG..

-Elég legyen!-szakította félbe egy dühös hang. Mindenki odakapta a fejét. A tiszt állt ott. Alig lehetett huszonöt éves, fekete haj, olíva szín bőr. Borostyánszínű szeme villámokat szórt. Magas volt, sötétkék köpeny volt rajta, de a haja nem volt leborotválva ahogy a többinek, hanem hullámosan esett a homlokába.

-Mi történik itt? -hangja kemény, pattogós. Szigorúan végigmért mindent, a tekintete megakadt egy pillanatra Jane-en. Furcsamód hiányzott a Phanyakra jellemző akcentusa.

-Lázadás, Uram! 

-És mit keres itt egy halott lány?-hangja ha lehet még dühösebb lett.

-Baleset, uram! - az őr homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek.

-HAZUDIK! MEGÖLTE!-üvöltött fel Mercurio. A katona arca megrándult, a tisztté eltorzult.

-Vigyék a 058-as őrt a cellába.-mutatott az ellenlábasunkra. Majd ránk nézett. A tekintete mintha szomorú lett volna -A rend és fegyelem megtartása végett őket pedig az Áldó helyre. 

Két őr megfogott minket, és egy steril, üres szobába vittek minket. Mercurio egyszer sem ellenkezett, csak leült mellém a padra és gubbasztott. A tekintete elveszítette a fényét, az arca üres volt. 

-Én..sajnálom a nővéred. Miattam..miattam halt meg. -a hangom megremegett. De legnagyobb megdöbbenésemre Mercurio elmosolyodott. Szomorú-gúnyos mosoly volt, de jobb mint a harag.

-Jane látta a jövőt. Szóval hogyha meghalt érted, biztos nagyon fontos leszel később. Vagy legalábbis úgy gondolom.

-É..Értem. Nagyon szép lány.

Mercurio rámnézett. A szemébe könnyek gyűltek.

-Igen. Az volt. 

Ekkor jött be két őr, és pár orvos kinézetű fazon.

-Catherine Heartwing! Jöjjön velünk. 

Felálltam. Mercurio idegesen rám nézett, majd nyelt egyet. És lehajtotta a fejét. Idegesen követtem az orvosokat. Miért ilyen halk itt minden? És miért ilyen tiszta fehér? Ez olyan abnormális. 

Bevittek egy szobába, ahol egy fura szék állt. Úgy nézett ki mint egy villamosszék amit a filmekben láttam. Beleültettek, és ráraktak a kezeimre egy fura pántot, és a fejemre egy túl szoros fém kört. Megnyomtak néhány gombot. 

Olyan fájdalom járt át, hogy üvölteni sem tudtam.