Lassan kúsztam a szűk szellőzőben. Halkan zokogtam. Nem akarom hogy bárkinek ártsanak..miattam. Miattunk. 

Fém és földszag csapta meg az orrom. Szóval már nem messze vagyok a kijárattól. Hallottam a munka zaját. Ahogy ásnak, emelnek. Éreztem a képességek kisugárzását. Az őrök ordibálását. A félelem és a düh mérge tovább terjedt bennem, és kicsi, kemény golyóvá vált a torkomban. 

Megtorpantam. A cső egy darabon hiányzott. Le fogok bukni. Lassan csúsztam előre. Tovább. Fussak? Nem, nem tudok. Tovább kell mennem, lassan, óvatosan. Éppen hogy csak kiértem, mikor valaki rámnézett. Alig egy méterre tőlem. Az a magas fiú volt, akit a vonatból láttam. A haja olyan volt mintha drótokból lenne, és szanaszét állt. 

Lassan odajött, és elkezdte mellettem pakolászni a köveket. 

-Siess már.- a hangja karcos volt és rekedt. Idegesen rámmeredt, és elkezdett bökdösni a bakancsa orrával. Gyorsan továbbkúsztam. Biztonságban-vagy legalábbis lebukás nélkül-átcsúsztam. 

A fiú megérintette a lábam.

-Siessetek. A Kísértet nemsokára végez. A kis szőkét majdnem elkapták már. 

Felegyenesedett, és mintha észre sem vett volna, folytatta a munkát.