Ma furcsa hirdetést mondtak be. Elmegyünk, és körbe járjuk a telepet. Itt csak az a kérdés hogy gyalog-e. Felsorakoztunk a kijárat előtt, és vártunk. Egy pillanatra észrevettem a tisztet aki beszélt velem a szüleimről. Vajon mi lehet a neve? És hogy lehet ilyen fiatalon ilyen magas beosztásban? Megráztam a fejem. Nem szabad hogy ez érdekeljen. Ő az ellenségnek dolgozik, nem akar nekem semmi jót. De valami annyira zavar vele kapcsolatban! Mintha valamit nem vennék észre. És van egy olyan érzésem, hogy ez a valami fontos. 

Betereltek minket egy vonatba. Lassan nekiindultunk. Ijesztően üres volt..minden. Bányák. Kipusztult fák és növényzet.

Fiatal munkások, és katonák, akik "vigyáznak" rájuk. Büdös volt, kén és füst szag. Az út mentén szögesdrót, valószínűleg árammal volt vezetve. Ahogy áthaladtunk egy táboron... barakkok. Katonás rendben. Hófehér, természetesen, de poros. Nálunk alig idősebb emberek dolgoztak. Tőlem nem messze egy fiú egy nagy talicskát tolt. 17 éves lehetett. A haja minden felé állt, mindha elektromos áramot vezettek volna belé. Ez mulatságos is lett volna, ha az arca nem lett volna dühös és meggyötört. Szürke szeme keserű és reménytelen tekintettel nézett a világra.  Ahogy mindenkié. 

Néztem az embereket. Láttam egy fiút akibe régen szerelmes voltam- négy évvel volt nálam idősebb, és itt gürcölt. Nem úgy volt hogy 18 éves korig tanulás van? Bár ha belegondolok az Intézetben a legidősebb 16 éves lehet. Tehát ha valaki elég idős itt köt ki? Ez borzalmas. Borzalmasabb mint az Intézet. 

Mindenki sápadt volt, fáradt. Szemük beesett, homlokukon és csuklóikon az Áldóhely vörös nyoma. Mintha mindenki feladta volna. Csak  tették amit mondtak nekik. 

Ekkor értünk be a központba. Ahol egy hatalmas Áldószék állt. Katonák álltak körülötte, és egy fiatal lány ült benne, szája hangatalan sikolyra nyílt, a szeméből könny folyt. A katonák csak álltak és nem is néztek rá. Mintha nem is lenne ott. Mintha nem is szenvedne. 

Mintha nem is létezne.