Mercurio Weasel szemszöge

Unatkozom. Fura, de igaz. A mi környékünk egy lerobbant hely, az aljanépnek. Mindennaposak a balhék. És én unatkozom.
Amikor jöttek a gépek, nem szóltak a riasztók. Ha tényleg bombázók lettek volna, a mi városrészünk egyenlő lenne a földdel. Bezzeg a belvárosba még katonai alakulatok is mentek.
A lány jutott az eszembe. Az "Angyal". Egy álomvilágban él. Láttam rajta a megdöbbenést mikor megmondtam neki az igazat. Nagyon dühös voltam rá.
Olyan naiv. Olyan ostoba. Minden bizonnyal sosem volt nagyobb gondja annál hogy nem volt meg a kedvenc ruhája.
Régen én is ilyen voltam. Csak aztán a bátyámnak balesete lett és meghalt, a nővérem pedig súlyos beteg lett. Az apám ivott, az anyám pedig sosem lett olyan mint volt.
Én senkit sem érdeklek. Csak a nővérem szeret. Az anyám a bátyámat látja bennem, az apám pedig csak a képességem.
  Tolvaj. Hasznos dolog. De az emberek gyűlölnek érte. De hogy mondjam meg hogy nem én választottam?! Én sem járókelőket akarok kifosztani hogy legyen kajám.
  Valaki nekem jött. Azonnal felébredtem a gondolat menetemből. Barmok. Folyton verekedni akarnak. Amint nekem jött azonnal lenyúltam a bicskáját az övéről. Sosem tanulja meg hogy ha nekem jön, és kint hagyja a fegyverét, elveszem. Gyorsan bedugtam a pulcsim ujjába, és hátra ugrottam.
-Mi van Weasel? Most nem futkosol? Nem lopsz?
-De. Nézd csak mit vadásztam! - majd felemeltem a bicskát, és elvigyorodtam. A srác dühösen rámmeredt.  Az arcomról nem tűnt el a vigyor, de féltem. Sokkal erősebbek nálam. Figyelnem kell, mert a srác már felvette a támadó állását, és nekem rontott.
Elugrottam a rúgás elől, de elkéstem egy másodperccel. A lába pontosan a gyomromnál talált el, mire a lábaim felemelkedtek a földről. Majdnem másfél méter repülés után keményen a betonhoz csapódtam. Felhorzsolódott az oldalam, és elszakadt a felsőm, és majdnem elhánytam magam.
Éreztem ahogy valami kiesik a zsebemből. A csaj kulcstartója.
Szép díszek voltak rajta, többek között egy ezüst szív és egy világosbarna nagyszerű kutyus amire nagybetűkkel azt hírták hogy Cappuccino.
Fura mód kötődtem hozzá, pedig jó pénzt kaptam volna érte.
A srác felvette, és elégedetten nézte.
-Na mi van Weasel? Hogyhogy ezt nem adtad el? Mostmár mindegy.
Elöntött a düh. Bemocskolja, pedig olyan tiszta volt. A csaj gondolom tisztogatta. Felpattantam, elővettem a bicskát, és neki rontok,a düh elködösítette az elmém.

Mindig ez van. Egyszerűen bepöccenek, elveszítem az irányítást és tombolok. Gyűlölöm magam miatta, mert ilyenkor úgy viselkedek mint az apám, és én nem akarok olyan lenni. De most mégis bicskával esek neki ennek az idiótának, megvágom a kezét, ütöm és rúgom. 

Elveszem a kulcsokat, és az előttem heverő, nyögdöső fiút nézem. Nem akarom megtenni, de példát kell statuálnom. Keményen rátaposok a testére, rudgosom. Ellépek, és a cinkosaira nézek.

-Egyéb probléma?

Megrázzák a fejüket, és elhúznak, nagy nehezn támogatva a szétvert főnöküket. Lenéztem a kezemben lévő díszekre. Véresek lettek, majd meg kell takarítani. Megnéztem a kis, piros névkártyát.

Chaterina Hearthwing

A betűk aprók és szépen hurkolt gyöngybetűk voltak. Otthon összehasonlítottam a saját írásommal. Mintha egy olajfestményt hasonlítanánk egy firkához amit órán csinálunk. Az én írásom szálkás és kusza, nagyjából én vagyok az egyetlen aki el tudja olvasni. 

Sóhajtok. Le kell majd szednem és el kell adnom.

De bár visszaadhatnám neki.

És bocsánatot kérhetnék tőle.