Szerettem volna azt hinni, hogy nem én vagyok az egyetlen ilyen szerencsétlen, aki így járt. Mármint, hogy a randipartnerével összekaptak a semmin, ezért az kidobta a semmi közepén. Mással ez nem fordult elő? Nem? Hát oké.

A cipőm miatt úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban leeshet a lábam a helyéről, sajgott a derekam, fáztam, és még az eső is szemerkélni kezdett. A pára miatt a hajam teljesen tönkrement a vasalt állapotából, és simán helyt állt volna az Oroszlánkirályban, és úgy éreztem, ha nem repül le hozzám maga Jézus, felkötöm magamat a cipőm pántjával. Kezdetben hiába fűtött a dühöm, mostanra csak szánalmasnak éreztem magamat, amiért addig sem tudtam várni, hogy a városba érjünk. Többek között ezért nem mentem idegenekkel másik városba.

A retikülömben matatva előbányásztam a telefonomat, amin már csak négy százalék töltöttség volt. Tele volt a hangpostám Sam és Lyla üzeneteivel, valamint még Deantől is kaptam egy pár SMS-t. Végig görgettem az üzeneteim között, és gyorsan megnyitottam a Samtől kapottakat. Azért adtam meg neki a számomat, hogy ha valami fontosról van szó, például az üggyel kapcsolatban jutottak valamire vagy ilyesmi, akkor tudjon értesíteni. Néha támadt egy erős késztetésem, hogy áthívjam magunkhoz, egy film erejéig vagy valami, hogy találkozhasson a lányával, akit valószínűleg sosem akart, de elég volt csak megemlítenem, és a szeme mindig vidáman csillogott. Az utcán rohangálva baromi ritkán, de összefutottam Deannel is, és mindig vigyorogva köszönt. Jobban belegondolva, akár Deannel is elmehettem volna randizni Stan helyett – kit áltatok? Egy Sammel töltött hétvége is sokkal jobban hangzik, mint további öt perc azzal a barommal.

Megnyitottam az üzenetet, és megkíséreltem úgy elolvasni, hogy nem állok meg, mert akkor biztosan leülök egy szép odú mellé, és napfelkeltéig meg sem mozdulok.

Sam: Ha megkapod ezt az üzenetet, ne mozdulj és hívj fel. ASAP

Vissza akartam neki írni, hogy kérdőre vonjam, ugyan honnan jött ez a fene nagy atyáskodása, míg eddig nagyon az sem zavarta, hogy maga mögött hagyott egy kislányt, de a telefonom úgy döntött, hogy épp ebben a pillanatban akarja bemondani az unalmast.

– Most komolyan? – kiáltottam fel dühösen. Legszívesebben a legközelebbi bokorba dobtam volna, hogy valami veszett mókus vigye a pokolba.

Tehetetlenül dobtam vissza a táskám oldalába a haszontalan kütyüt, és magamban a csillagokat is leszidtam az égről, leginkább Stant, és magamat, amiért ilyen forróvérű természetet örököltem az anyámtól. Másodkézben a telefongyártó céget lőttem volna fejbe, rögtön utána magammal is leszámoltam volna, hogy Samet kísértsem a hátralévő életében. Izgalmasabb tervnek tűnt, mint valójában az egész életem volt, de ez mind semmin nem változtatott, mikor egy sötét, elhagyatott útszakaszon sétálgattam, és leszámolásokat tervezettem, mint egy vérbeli pszichopata. Azon kezdtem el agyalni, hogy vajon bárkinek is feltűnik-e, hogy nem érek haza időben: Lyla-nak azt ígértem, hogy éjfélre biztosan hazaérek, már csak Maddie miatt is, de ötletem sem volt, vajon hány óra lehetett, mikor halk motorzúgásra kaptam fel a fejemet. Először azt hittem, csak képzelődtem, de mikor egyre közelebbről hallottam, elvetettem annak az esélyét, hogy esetleg teljesen megőrültem volna.

Megfordultam, és a sötétségbe hunyorogva próbáltam kivenni, hogy vajon arról jön-e egy autó. Az ajkamat rágva vettem tudomásul, hogy egyre közeledik a jármű, aminek abban a pillanatban hálásabb voltam, mint a jégkrémkuponoknak, amik a hűtőmre tűzve élték mindennapjaikat abban a szomorú tudatban, hogy ha Maddie nem emlékeztet, lejárnak, és semmi hasznuk nem lesz. A hajamat simítgatva próbáltam rendbe szedni az önálló életre kelt tincseimet, hogy legyen esélyem stoppolni, közben a másik kezemmel lejjebb rántottam a combomon és feljebb a mellemen a ruhámat, lehetőleg minél többet takarva magamból, de nem voltam olyan naiv: még magamat is utcai kéjszolgának láttam, elképzelni sem tudtam, hogy a sofőr mit fog szólni hozzám.

Lélekben már felkészültem mindenre: öreg pedofilra, fiatal szociopatára, őrült exre, mikor a fényszórók alig hatvan méterre voltak tőlem, és fokozatosan lassítani kezdett a jármű. A szívem olyan hevesen vert a bordáim között, hogy félő volt, kiugrik a helyéről, de idegesen nyelve egyet, bizonytalan léptekkel megközelítettem a most már álló autót. Az egyik kezemet a szemem elé emelve kitakartam a lámpákat, mert annyira elvakítottak, hogy már azt sem tudtam merre megyek éppen, amikor kinyílt az egyik ajtó. Csak a magas alak sziluettjét láttam, de az is épp elég indokot adott arra, hogy megtorpanjak az út közepén. Fél karral átkaroltam magamat, de ez sem akadályozott meg a hidegrázásban, ami végigsöpört a testemen. Talán addig kellett volna futnom, amíg csak tehettem, de hamarabb ütöttek volna el, minthogy 10 métert mozdultam volna ebben a kínzóeszközben.

– Üdv! – intettem hanyagul, ahogy próbáltam minél magabiztosabbnak hallatszani. Kissé megbillent a bokám, és csak reménykedtem benne, hogy ez nekik nem tűnt fel.

Az utasülés felől kiszállt alak ellépett az ajtótól, és felém indult. A szívem nagyot dobbant, és mérlegeltem a lehetőségeimet, vajon mennyi esélyem lenne leütni és elmenekülni, ha rám támadna, mikor ismerős hang ütötte meg a fülemet.

– Jól van? – kérdezte a férfi. Mély hangja hallatán megborzongtam, és a megkönnyebbüléstől kedvem lett volna leheveredni valahová és elsírni magamat.

– Sam? – léptem felé bizonytalanul, hogy jobban megnézhessem az arcát.

Mosolyra görbült a szám széle, és a kocsihoz tipegtem. Ahogy ott állt a kocsijuk előtt, a reflektor fényében gomolygott a köd és esőcseppek gördültek le a csupasz vállamon, volt valami fura meghittség az egészben. Olyan természetesnek tűnt a mozdulat, ahogy odaléptem elé, és a derekát átkarolva bújtam oda hozzá. Az ismerős illata az orromba kúszott és úgy hatott rám, mint egy régen használt drog. Olykor el is felejtettem, milyen jó érzés odabújni valakihez, akit nem nekem kell védenem.

Olyan régóta kellett az elpusztíthatatlan anyatigrist játszanom Maddie előtt, hogy lassan úgy éreztem magamat, mint a Terminátor. Lyla szeretett is ezzel viccelődni, mert semmilyen más érzelmet nem mutattam ki a kislányom előtt, mint öröm és meghittség: azt akartam, hogy sose kelljen megtapasztalnia azt a szenvedést, amit nekem, és ez ellen tettem is. Arra valahogy mégsem voltam felkészülve, hogy mi lesz akkor, mikor a fájdalmam többségét okozó személy feltűnik egy random úton, ahol egész véletlenül úgy tűnhetett, mintha strihelnék.

– Tamica? – szólt ki Dean a kocsiból, és hallottam, ahogy nyikorogva kitárult a másik ajtó is. Nem akartam, hogy így lásson, és ahogy az előtörekedni készülő könnyek szúrták a szememet, csak még inkább el akartam bújni.

– Mi történt? Jól vagy? – kérdezte halkan Sam, ahogy lágy mozdulatokkal megdörzsölte a hátamat. Anyukám is mindig így nyugtatott meg, és akarom ellenére is közelebb húzódtam hozzá. A teste melege elkezdte felolvasztani a fagyott tagjaimat, de ölni tudtam volna azért a gyapjúkabátért, ami a szekrényem mélyén lapult.

– Mit csinálsz itt kint? – érkezett a következő kérdés Deantől. A hangja közelről jött, tudtam, hogy ott áll mellettünk, és fel sem kellett néznem, hogy tudjam, épp olyan arcot vág, mintha felrúgták volna a kiskutyáját. Felé fordítottam az arcomat, és valójában igazam volt: csak mintha amiatt a bizonyos kiskutya miatt még bosszúra is szomjazna.

Nem tetszik ez nekem.

Tétován elléptem Sam mellől, aki egy szempillantás alatt levarázsolta magáról a dzsekijét és a vállamra terítette. Egy hálás pillantást küldtem felé, ahogy összefogtam magamon a kabátot, és meg mertem kockáztatni, hogy választ adjak a kérdéseikre, bármennyire is nem akartam. A helyzetek többségében mindig én kérdeztem, és mindig meg is kaptam a számomra szükséges válaszokat: nem hiába mentem újságírónak. Azt egyáltalán nem csíptem, mikor engem faggatnak, de úgy éreztem, ez lesz a jegyem a hazaútra. Deanből amúgy is kinéztem volna, hogy itt hagy, ha nem tálalok ki neki, úgyhogy dalolni kezdtem.

– Csak egy hülye randira mentem el, összekaptunk a partneremmel és kirakott az útszélen – daráltam le egyszerre.

Fél másodperc alatt alakult át Dean arca a feszültből az ultradühössé, és ha eddig nem lett volna egyértelmű, végleg eláshattam magamat. A motorháztetőre vágott egyet az öklével, és egy halk „Befelé a kocsiba" utasítást követően semmi egyebet nem kaptam tőle. Minden mozdulatából üvöltött, hogy valamit nagyon szét akar verni, de ami leginkább ijesztő volt, hogy Sam egy szót sem szólt. Az állkapcsa megfeszült, ahogy a bátyját figyelte, a háta kiegyenesedett, és felkészültem arra, hogy itt, a semmi közepén elhord mindennek, amiért még én papoltam a bizalomról és a többiről, miközben falatnyi kisruhában mászkálok el más pasikkal, de csak kinyitotta előttem a hátsó ajtót és intett, hogy üljek be. Szó nélkül huppantam be a bőrülésre, nem sokkal később meg már tovább is indultunk.

Feszült csend telepedett az utastérre, és annyira nagy volt a késztetés, hogy megtörjem a csendet, hogy megköszörültem a torkomat és felhívtam a figyelmüket a jelenlétemre. A visszapillantó tükörben találkozott a tekintetem az idősebb fivérével, és ismét bekezdtem.

– Mit csináltatok errefelé?

– Téged kerestünk – jött a válasz Samtől. A hangja keménységére összerezzentem, de mielőtt megszólalhattam volna, Dean is feléledt.

– Nem gondolhattad komolyan, hogy azzal a Shawn-nal randizol!

– Stannek hívják – javítottam ki összeszűkült szemekkel. – És magamtól is rájöttem, hogy egy barom.

– Kissé későn, kisszívem – jegyezte meg fanyarul.

– Dean, elég lesz – pillantott rá oldalvást Sam.

– Hagyd csak – mondtam, és ismét Dean szemébe néztem. – Utólag okos az ember, Dean – Mielőtt még valami mást mondhattam volna, amivel talán magamra haragítom a sofőröm, témát váltottam. – Hogy találtatok meg?

– Bemértük a telefonod – jött tőle a válasz, de cseppet sem hangzott úgy, mintha ennek annyira örülne. Biztos voltam benne, hogy jobban szeretne kívül tudni a kocsiján, de bíztam benne, hogy Sam nem dobna ki úgy, mint Stan. Hiába kértem én, hogy álljon meg, kicsit erőlködhetett volna, hogy szálljak vissza.

– Mostanra bedöglött – lóbáltam meg tehetetlenül a készüléket, és magam mellé dobtam az ülésre.

– Ezért tartott kicsit több ideig – magyarázta Sam, és hátra fordult hozzám. – De ugye nem csinált veled semmi olyat...

– Nem – szakítottam félbe. Ráncba szaladt a homloka, de csak röviden bólintott. – Én akartam, hogy álljon meg, mert nem bírtam tovább vele egy kocsiban. Kiszálltam, ő meg elhajtott.

– Frankón ott hagyott az útpadkán? – csendült ingerülten Dean hangja. Egy pillantásomból ki tudta találni, és mielőtt megszólalhattam volna, összenézett a testvérével. – A rohadt szemét!

– Megjegyezted a rendszámát? – kérdezte Sam. Nehezen, de visszatartottam a hangos nyögést, ami fel akart törni belőlem, és inkább a tenyerembe temettem az arcomat.

– Nem, nem fogjátok levadászni! – tiltakoztam. – Ő nem egy alakváltó, vagy valami kénköves démon!

– Ez rosszabb – morogta Dean. Küldtem felé egy megsemmisítő pillantást, amit ő simán viszonzott. Tudtamm, hogy a haragja nem nekem szól, így nem is róttam ezt fel neki.

– Nem csak neked van a bögyödben, Winchester – billentettem oldalra a fejemet. Szóra nyitotta a száját, de most rajtam volt a sor, hogy belé fojtsam a mondandóját. – Órák óta bolyongok a sötétben, tűsarkúban és falatnyi ruhában. Fáradt vagyok, nyűgös, és fájnak a lábaim, szóval ne ronts ennél is jobban a hangulatomon, és csak vigyél haza.

Nagyot fújtam, és inkább az ablak felé fordultam. Nem volt sem kedvem, sem energiám épp Deannel unatkozni, és ha kicsit is olyan volt, mint az öccse, addig nem nyugodott volna, míg nem bizonyítja nekem a saját igazát. A meleg kellemesen járt át, de nem tudtam, hogy a fűtés, vagy Sam kabátja miatt. Felhúztam az államig a dzseki gallérját, és az ülésbe süppedve bambultam ki a mellettünk elsuhanó sötétségbe.

Ismét kislánynak éreztem magamat, mikor még anyukámmal utaztunk esténként. Masszőrként dolgozott, és gyakran ment házhoz is, így mikor nem tudott másra bízni, magával vitt. Az én feladatom leginkább kimerült abban, hogy beszélgessek a vendégekkel, adogassam anyunak a különböző olajokat vagy gyertyákat gyújtogassak. Gyakran késő este szabadultunk csak egyes vendégektől, így mindig zenét hallgattunk és végig énekeltük az utat, leginkább azért, hogy ébren tartsuk egymást. Szerettem a bő, kötött pulcsijába bugyolálva ücsörögni mellette, és teli torokból énekelni vele együtt a slágereket, bár ő leginkább a lassan már klasszikusnak számító darabokat szerette. A kedvence az I can't fight this feeling anymore volt, így nem csoda, hogy én is ilyen reménytelenül szerelmes lélek lettem felnőtt koromra. Én is ugyan ezt énekeltem Maddie-vel, mikor rossz kedve volt, és mindig hatásos volt: neki jobb kedve lett tőle, én meg kicsit közelebb éreztem magamhoz anyut is. Mindig is két kislányra vágyott, de már az is kérdéses volt, hogy engem ki tud-e hordani egészségben. Tudtam, hogy minden porcikájával imádta volna Maddie-t.

Lecsatoltam a bokámat tartó vörös förtelmet, felhúztam magam alá a lábamat és lehunytam a szemem, hogy egy kicsit pihenjek. Reménykedtem benne, hogy Lyla-nak ma nem kell magyarázkodnom, különben biztosan sírógörcsöt kaptam volna.

A motor egyenletes zúgására és a testvérek már-már majdnem suttogással egyenlő beszélgetésére álomba szenderültem, visszamenekülve az igazságtalan valóság elől a békés, otthonos emlékeimhez, amikor még anyukámhoz bújva tudtam elsírni a bánatomat.