Tanácstalanul álltam az egészalakos tükör előtt, kezemben a telefonomat tartva, miközben azt hallgattam, hogy mögöttem Lyla hogyan magyaráz arról, hogy milyen nagy lehetőség a mai este, és hogy nem szabad, hogy bármi más is elterelje a figyelmemet Stanről meg a csodás randinkról. A hajsütővel becsavart tincseimet tekergettem és az ajkamat rágtam, mikor rájöttem, hogy valójában meg sem beszéltük, hogy merre megyünk vagy mit fogunk csinálni, és emiatt olyan pánik tört rám, ami miatt majdnem hiperventillálni kezdtem.

– Oké, Tam, le kell nyugodnod – ültetett le a vállamnál fogva az egyik székre a barátnőm, és egy pohár vizet tolt elém, amit a fejemet rázva toltam odébb.

– Annyira remeg a kezem, hogy le fogom inni a ruhámat – magyaráztam a grimaszba torzult arca láttán. Válaszul csak egy fejrázást kaptam, és ismét pötyögni kezdett a telefonján. Idegességemben mindig dumáltam, és már csak pár perc volt hátra, míg Stan befut, ezért minden pillanatot ki akartam élvezni a barátnőmmel. – Kivel beszélsz?

– Csak Kimmel – vonta meg a vállát, és fel sem nézett a telefonjából. Kissé rosszul esett, amiért nem avatott bele jobban a dologba, de cikinek éreztem volna minden információt fogóval kihúzni belőle, ezért inkább hanyagoltam a témát. – Ne aggódj, minden a legnagyobb rendben lesz.

Aha, persze. Az én homlokomra meg az van tetoválva, hogy hülye vagyok.

– Nem tudom, hogy valójában ezt akarom-e.

Túlontúl természetesen bukott ki belőlem a véleményem, és a barátnőm meglepettségében elkerekedett szemei láttán kissé elszégyelltem magamat. Valóban nem tudtam, hogy el akarok-e menni erre a randira, mert én ugyan nagyon szerettem volna, ha valójában összejövünk, de valami mélyen azt súgta, hogy nem lenne olyan, mint amilyenre én számítok. Gyengédségre, szeretetre vágytam, arra, hogy munka után velem kucorodjon össze a kanapén, és ugyan annyira szeresse a kislányomat, mint engem, ha nem jobban. Többször mondták már nekem, hogy nagy elvárásaim vannak a férfiakkal szemben, de nekem egy szép csomagolás nem volt elég a boldog élethez. Féltem, hogy Stannel is csak ennyi lenne: jó külső, és semmi több.

– Nem, nem, nem! – rázta meg a fejét indulatosan, és félre dobta a telefonját. – Nem állhatsz ilyen negatívan egy randihoz, mikor még el sem kezdődött!

– Igazából már két perce tart – jegyeztem meg fanyarul, ahogy az órára pillantottam. Lyla megforgatta a szemeit, pont abban a pillanatban, mikor a kapucsengő megszólalt. Azonnal felcsillant a szeme, és lelkesen összeütötte a tenyerét. Rossz volt ránézni: boldogabb volt a randim miatt, mint én saját magam, ami azért szerintem elég gáz.

– Ez tuti ő lesz – suttogta vigyorogva, és a kezemnél fogva felhúzott a székből, és a fogas felé irányítva szinte nekem dobta a kabátomat. – Nem várathatod meg!

– Ha már késett, ő is tud várni – vágtam rá, ahogy beledugtam a karomat a vékonyka kabátka ujjába. Kétkedve mértem magamat végig: a piros ruha alja éppen csak kikandikált a kabát alól, a fekete magassarkú miatt a lábaim ennél is hosszabbnak tűntek, és ez a kabát az égvilágon semmi védelmet nem szolgált. – Ezt te sem gondolhattad komolyan. – jegyeztem meg Lyla-ra visszapillantva.

– Egy igazi úriember odaadja a saját kabátját, ha a partnere fázik – vonta meg a vállát közönyösen. Tágra nyílt szemekkel néztem rá, és biztos voltam benne, hogy az arcomról üvölt a „Te ezt most komolyan gondoltad?" üzenet, de ő a vállamnál fogva taszigált az ajtó felé. Ha még egyet lök rajtam ebben a tízcentis förtelemben, esküszöm, a nyakába szúrom.

Míg én a lépcsőházban tipegtem lefelé, a visszhangot verő lépteimmel szinkronban kotnyeleskedett tovább Lyla, és biztos voltam benne, hogy a szomszédjaim megutáltak az életem hátralevő részéig. Magamban elmondtam még egy párszor, hogy miért csinálom épp ezt magammal: túl kellett lépnem a saját korlátjaimat, mielőtt Maddie felnőne és egy lusta, démonizált macskával kellene helyettesítenem az ürességet, amit a lányom hagyott maga után a távozása során, mikor úgy döntött, nem akar az anyja sorsára jutni. Amit amúgy teljes mértékben megértenék.

Már meg sem lepődtem a hatalmas fekete pickup-on, amivel Stan érkezett. A kocsi oldalának támaszkodva egyik kezét zsebre dugta, a másikkal a telefonja kijelzőjét pöckölte, és csak akkor nézett fel a kijelzőből, mikor alig öt méternyire voltam tőle. Lassan végigtapogatott a tekintete, de a várt reakció elmaradt: elismerés helyett valami egészen mást láttam az arcára írva, de egy röpke pillanat volt az egész. Nem is voltam benne biztos, hogy jól láttam-e, mert a féloldalas mosoly, amivel üdvözölt, elüldözte a kétségeimet.

– Csinos vagy ma este – mondta, ahogy kinyitotta nekem az utasülés felőli ajtót.

– Köszönöm – feleltem halkan a bókot és a gesztust is egyben, amit egy biccentéssel reagált le.

A vékonyka boleró – mert minden volt, csak kabát nem – nem védett semmit a kocsiban megállt hideg ellen sem, és még a fűtést sem volt hajlandó bekapcsolni, vagyis én nem kértem, mert illetlenségnek éreztem. Bárhová mentem, muszáj volt zenét hallgatnom közte, és tekintve arra, hogy idegességemben képes lettem volna lerágni a szám szélét, megkérdeztem, hogy milyen zenéket szeret, hogy aztán tudjak válogatni a különböző zenei adók közül.

– Mozart, Beethoven, akár Vivaldi – sorolta. – A kedvencem Bach.

Nos, a válasz nem egészen az volt, mint amire én számítottam.

– Király – bólintottam, és kínomban a hajam végét kezdtem el tekergetni. Vetett rám egy oldalsó pillantást, de az út hátralévő részén meg sem szólalt többet. Ahogyan én sem. És Bach-ot sem volt kedvem kapcsolni. Egy jó Linkin Parkért meg tudtam volna halni abban a pillanatban, de inkább a lámpákat számoltam, amik mellett elhaladtunk, és baromira szánalmasnak éreztem magamat.

Egy olyan drága étterembe vitt el, aminek még a nevét is bűnnek éreztem kiejteni. Ami pedig ennél is rosszabb volt, mind, akik bent ültek, estélyi ruhát és öltönyt viseltek, a pincéreknek még a haja is kifogásolhatatlan volt, nekem meg elég volt egy röpke pillantást vetnem az üvegajtó tükröződésére, és tudtam, hogy nekem nem itt a helyem. Úgy néztem ki, mint egy utcanéni, és ezért meg tudtam volna folytatni Lyla-t. A hajam a vasalásából máris vesztett, emellett úgy éreztem, ha nem szaporázzuk meg a lépteinket, vagy ülhetek egy jó forró fürdőbe, a lábujjaim el fognak fagyni.

Stan kinyitotta előttem az ajtót, amit illedelmesen megköszöntem, és idegesen rendezgetni kezdtem a hajamat, nem mintha bármi változást értem volna el vele. Stannel karöltve mentünk a recepciós pulthoz, ahol meg sem kellett szólalnia, a pincér srác máris odavezetett minket egy szélső sorban, középen helyezkedő asztalhoz, rögtön az ablak mellé. Mögém lépe lesegítette rólam a kabátomat, és még alám is tolta a széket, ami hihetetlenül udvarias volt tőle, és majdnem el is felejtette velem a furcsa autós élményünket idefele jövet. Míg kényelembe helyezkedtünk, egy fiatal pincérfiú jött felvenni a rendelésünket. A kezében egy jegyzettömböt fogott, haja barna fürtökben göndörödött, orrán pedig fekete keretes szemüveg pihent. Ahogy néztem, jót mosolyogtam magamban a felismerésen, hogy pontosan ilyen srácok jöttek be nekem a gimi idején. Baromira aranyosnak találtam a kicsit bénább srácokat, és valamelyest örültem, amiért ezt a tulajdonságomat nem vesztettem el Sam után sem.

– Jó estét, mit hozhatok önöknek? – kérdezte udvariasan, először Stanre, majd rám pillantva. Kissé elidőzött rajtam a tekintete, majd hirtelen lejjebb vándorolt, és sajna pontosan tudtam, hogy mivel szemezhet. A srác észrevette, hogy rajtakaptam a stírölésén, és szinte a füléig pirult, amit más helyzetben biztosan bóknak vettem volna, de nem akkor, mikor egy másik férfi ült velem szemben egy asztalnál.

– Nekem egy pohár 2003-as Clynelish, a hölgynek meg egy Colene Clemens lesz.

A pincér sietve leírta a rendelésünket, és sarkon fordult, bennem pedig akkor tudatosult, hogy meg sem kérdezte tőlem, hogy én mit kérek. Nem bírtam az irányításmániás pasikat: fiatalkoromban is a legfontosabb dolog számomra a szabadságom volt és a saját véleményem, de ahelyett, hogy megszóltam volna érte, apró mosolyt villantottam felé, és összekulcsoltam az ölemben a kezeimet, mint egy igazi úrihölgy.

– Értesz az italokhoz, mi? – kérdeztem élcelődve, azonban ő nem mosolygott, így hamar lehervadt az én arcomról is.

– Az nagyapám borászatot vezet, úgyhogy van némi gyakorlatom bennük – mondta közönyösen, de amint a szemembe nézett, egy apró mosoly jelent meg a szája sarkában. – Neked az egyik legjobbat választottam.

Remélem nem volt túl drága.

– Hát ez, öhm, nagyon kedves tőled.

– Tudom – vágta rá. Wow, micsoda ego!

– Nos – köszörültem meg a torkomat. – Eddig nem nagyon volt alkalmunk jobban megismerni egymást.

– Igen, a munkám miatt elég kevés szabadidőm van – mondta, és közben megérkezett az italunk is. Ugyan az a pincérfiú öntötte ki nekem a bort a poharamban, és alig bírta levenni rólam a szemét, ami rendkívül kényelmetlen volt. Stan megköszörülte a torkát, aminek következtében a srác majdnem mellé öntötte a drága alkoholt, és sietve eliszkolt vissza, ahonnan épp jöhetett. Dühös arckifejezését nem tudtam hová rakni, főleg, hogy mikor észrevette, hogy figyelem, magára öltötte a jól ismert laza mosolyos álarcot.

A homlokomat ráncolva figyeltem a vörösbort a kristálytiszta pohárban, és akkor úgy éreztem, hogy itt valami nagyon félrecsúszott. Ha egy kicsit is érdekelném, legalább megkérdezte volna, hogy mit kérek, főleg, hogy nem vagyok odáig a borért. Persze, ha nincs más, megittam, de abban a pillanatban ölni tudtam volna egy jó hideg Bud-ért. Egyetlen kortyot ittam az italból, de a keserédes íz nem nyerte el a tetszésemet, és abban a reményben tettem vissza magam elé a poharat, hogy majd olyasvalaki jár erre, ha aki tudja értékelni.

Míg az időközben megrendelt előételre vártunk, beszélgetni kezdtünk. Kérdezte, hogy megy a munkám, és alig pár mondatot beszéltem róla, ő máris a telefonját kezdte el pöckölni. Mondanom sem kell, baromi bunkónak éreztem a viselkedését eddig, de adni akartam még egy esélyt a dolognak, hátha valami fontos dologról van szó, de nem is tűnt igazán úgy, mintha érdekelné, hogy épp ott ülök vele szemben. Talán tíz perce beszélhettem folyamatosan, mikor félbeszakított még több kérdésével. Olyasmikkel, hogy mennyit keresek, mennyit dolgozok, és mindent, ami a pénzzel kapcsolatos. Láthatta rajtam, hogy túl messzire ment, de ahelyett, hogy elnézést kért volna a tolakodó énje miatt, a saját dolgairól kezdett el beszélni olyasmi részletességgel, mint egy rohadt enciklopédia.

A főétel tele volt olyan dolgokkal, amiket én nem is szeretek, mert annak egy részét is ő rendelte meg, de a salátához tálalt paradicsomot még meg tudtam enni, és abban reménykedtem, hogy az egész napos koplalásomnak nem csak pár szem paradicsom meg egy kis uborka lesz a jutalma, némi saláta levéllel. Siralmas volt eddig a randi, de olyan gyorsan üldöztem el a negatív gondolatokat, mintha csak Lyla állt volna mellettem.

– És szereted a munkádat? – kérdeztem, miután már vagy negyedórája nyomta ugyan arról a dumát, természetesen a munkájáról. Úgy nézett rám, mint egy pofátlan kisiskolásra, amiért félbeszakítottam, és látszott is az arcán, hogy ez zavarja, de a villájára feltűzött egy újabb garnélarákot, miközben válaszolt.

– Az én munkámnak van értelme.

Hogy mondta?

– Ezt most hogy értsem? – tettem le a kezemből a villámat az asztalra, és felvont szemöldökkel vártam tőle a választ. Megköszörülte a torkát, és némi töprengés után kimondta, mit gondol.

– Én már mindent elterveztem tizennégy éves koromban, és szerintem tökéletesen megy az életem eddig. Egy időben gondolkodtam az elnökjelölésen is, de meggondoltam magamat.

A fennhéjázó hangvétele rányomta a hangulatot a siralmas randink további részére. Míg ő tovább ecsetelte a tárgyalásokat, meg olyan részletekbe menőleg magyarázott, amit talán már a hozzáértők sem fognának fel, úgy döntöttem, hogy nekem ebből elég volt. Ráadásul a fejem is fájni kezdett, ilyenkor pedig ha nem kapok valami fájdalomcsillapítót, egy dög tudok lenni. Illetve a telefonom a kis retikülömben épp fel akart robbanni, annyi SMS-em érkezett. Eleinte még megnéztem, hátha Maddie-vel lett valami, de miután megnyugodtam, hogy csak Sam zaklat, csak néhány kósza pillantásra méltattam a készülékemet, míg nem szinte elviselhetetlenné vált a lüktetés a halántékomban.

– Szerintem mennünk kellene – szakítottam ismételten félbe, mire meglepetten pislogott rám és a drága borra, amiből azóta is csak fél kortyot tudtam fogyasztani. Sajna az első óta sem lett jobb.

Nem kezdett el tiltakozni, meg sem próbált maradásra bírni, csak otthagyta a pénzt az asztalon, és szedelődzködni kezdtünk. Olyan sietve távoztunk az étteremből, hogy az már nekem volt kínos, nem beszélve szegény göndörke pincérfiúról, aki majdnem rám borított egy pohár pezsgőt, annyira el volt varázsolva. Stan morogva vont magához közelebb a vállamnál fogva, de olyan durva volt a keze, hogy sikítani támadt kedvem, de inkább csak finoman elhúzódtam, mert nem akartam totális bunkónak lenni. Holott megérdemelte volna, amennyit magáról beszélt, engem meg tíz percig sem tudott hallgatni.

Kinyitotta nekem az autója ajtaját, megvárta, míg beszálltam, utána pedig indulatosan becsapta utánam az ajtót. Összerezzentem, de a düh gyűlni kezdett bennem. Nagyon nem csíptem, mikor valaki ilyen tiszteletlenül bánt velem, és ezt próbáltam megtanítani a lányomnak is, hogy soha, semmilyen körülmények között nem kell elviselnie semmi olyan bánásmódot, ami számára megalázó vagy fájdalmat okoz. Sértette az önbecsülésemet a viselkedése, mert hülye módon azonnal azon kezdtem el agyalni, vajon mit ronthattam, de amint bevágódott a vezetőülésbe, és némán beindította a kocsit, arra jutottam, hogy semmit. Én minden tőlem telhetőt megtettem, arról meg nem tehettem, hogy egy felfuvalkodott hólyag, és ennek a véleményemnek hangot is akartam adni.

– Nem is értem, miért bántál olyan csúnyán azzal a pincérrel – törtem meg a csendet. Nem kezdhettem rögtön a savazásával, előbb fel kellett vezetnem a dolgot.

– Nem érted? – horkant fel gúnyosan, és az állában ugrálni kezdett egy izom. – Úgy öltöztél fel, mint aki műszakba megy, és még azon csodálkozol, hogy kinézte a díszedet a ruhából? – Szóra nyitottam a számat, de ő megint belém folytotta a szót. – A pasid meg folyamatosan bombázott egész idő alatt üzenetekkel.

A szám is tátva maradt a szavai hallatán, és abban a pillanatban úgy éreztem, be tudnám törni az orrát.

– Jól figyelj, te egoista barom, mert soha többet nem mondom ezt el! – csattantam fel indulatosan. – Nem én lógtam egész idő alatt a telefonomon, csak hogy ne kelljen a partneremre figyelnem, de rendben van, ezt még el is néztem volna. A kislányomról van szó, te seggfej, és csak sajnálni tudlak, amiért sosem fogod megtapasztalni az érzést, mikor nem csak a meló és a raktárban való zsebhokizás az egyetlen örömöd.

Az arca vörösödni kezdett, és nem tudtam eldönteni, hogy a visszafojtott méreg miatt, vagy esetleg azért, mert rátapintottam a lényegre. Úgy éreztem, hogy nem tudok több ideig ezzel a barommal egy légtérben tartózkodni, és amikor úgy gondoltam, hogy ennél már nem lehet rosszabb, ő azért tett még egy lapáttal a dologra.

– Legközelebb szólj a pasidnak, hogy programod van este.

Annyira, de annyira be akartam olvasni neki! A képébe akartam üvölteni, hogy az a fantasztikus srác még csak nem is a pasim, és hogy a kisujjáig sem fog soha felérni, mert Sam igenis igyekezett, hogy jelen legyen Maddie életében, egyedül én nem hagytam ezt.

– Állj félre – motyogtam magam elé.

– Nem lehet, ez egy főút – jegyezte meg fanyarul, és úgy nézett rám, mintha teljesen meghibbantam volna.

– Azt mondtam, hogy állj félre – szóltam keményebben, és biztosan érezhette a hangnememben, hogy sokkal több rejtőzik a látszólag nyugodt külsőmön túl. Valójában majd szétvetett az ideg, és még a kezem is remegni kezdett.

Lefékezett az út közepén, és egyik karját az ülés támlájára dobva fordult felém a „Na most mivan?" kérdéssel az arcán, és akkor tényleg úgy éreztem, hogy a lenéző tekintetét látva ki tudnám kaparni a szemét, ha még egy szót szól. Fölkaptam a táskámat a lábam mellől, és kilöktem a terepjáró ajtaját. Kiszökkentem a kocsiból, és csak egyszer szólított a nevemen, meg hogy szálljak vissza. Makacsul fölszegtem az államat, és minden méltóságomat megőrizve néztem vele szemben, ahogy hátrébb léptem a csilli-villi kocsijától.

– Kattant tyúk! – morogta, bár olyan hangos volt, hogy még én is hallottam. Beintettem neki, mire úgy viharzott el, mint akit a teljes létszámú Bosszúállók csapata üldöz.

Én meg ott maradtam az útszélen, a semmi és az éjszaka közepén. egy olyan szettben, amit legszívesebben tűzre dobtam volna, és olyan pulykaméreggel, ami miatt kedvem volt behúzni a távolban lévő táblának, aminek épp csak a körvonalai derengtek. Hogy mekkora egy barom vagyok! Most meg csak reménykedhetem benne, hogy nem valami sorozatgyilkossal vagy egy gyilkos bohóccal futok össze egy szívmelengető teapartira az út melletti erdőből előbújva.