Egy nap volt hátra a fiatal, sikeres ügyvéddel való randimig, és ahelyett, hogy ruhaboltokba rohangáltam volna, elverve annyi pénzt, amennyit később biztosan megbánnék, olyan göncökre, amiket többször lehet fel sem veszek az életben, én itt ültem egy csendes kis bokszban Sammel és a laptopjával együtt, valamint egy csomó rendőrségi akta is kiegészítette még a társaságot, és amíg ő lázasan dolgozott azon, hogy összekösse a szálakat, és a kólámat kortyolgattam.

– Még mindig nem értem, hogy miért vagyok itt – mondtam el sokadik alkalommal, mire nagyot sóhajtott és tovább gépelt a billentyűzetén.

Jó negyven perce már, hogy itt ültünk, és én már megettem egy kókuszos sütit, aminek a nevét sem tudom, de valami isteni volt, meg egy égetett tojáshabos pitét is, megittam egy mogyorós forrócsokit, és nem is olyan rég estem neki a cherrys kólámnak. Azért mertem ilyen bátran rendelni, mert Sam fizette az egészet, és ő nem igazán használta ki az alkalmat, hogy ilyen finom kajákat szolgálnak itt fel.

– És hol van már Dean? – kotyogtam ismét közben. Szinte öröm volt nézni, milyen fáradtan dörzsöl végig az arcán. és a tenyerében megtámasztotta az állát: egészen úgy nézett rám, mint egy szomorú labrador.

– Már mondtam, Dean Jasonnel próbál dűlőre jutni, hogy segítsen Caitlynnek kapcsolatban.

És ezt tudtam is, mert csak harmadik alkalommal kellett elismételnie ugyan azt. Nem is tudtam, hogy miért, de jólesett hallgatni, még akkor is, amikor gyilkosságokról beszélt. Annyiban különbözött a régi énjétől, hogy szinte nem is lehetett volna őket egy lapon említeni.

– És mi itt az én szerepem? – kérdeztem meg újból, ahogy ismét az ajkaim közé vettem a szívószálamat.

A tekintete követte a piros színű szívószál útját, és figyelte, ahogy nagyot kortyolok a szénsavas italból. Abból, ahogy nézett, arra következtettem volna, hogy akar tőlem valamit, de mivel Sam Winchesterről volt szó, simán felejthető volt az egész. Nekem Stannel kellett törődnöm, aki azóta csak egy rövidke SMS-ben volt képes felvenni felem a kapcsolatot, azonban amint visszaírtam neki, ő már nem válaszolt. Bármilyen furcsának is találtam, leginkább bunkónak, de nem szóltam érte semmit, mert tudtam, hogy milyen sok dolga van és nehéz melója lehet. Megértőnek és türelmesnek kellett lennem vele szemben, mert eddig ő is az volt velünk szemben, még akkor is, ha nem túl gyakran találkoztunk.

Sam megköszörülte a torkát, és visszafordult a gépe felé, míg ép kezével maga elé vette az egyik lapot, talán a jelentést. Ötletem sem volt, de ami azt illeti, nem is nagyon érdekelt.

– Nos, úgy néz ki, Caitlynnel te álltál a legközelebbi kapcsolatban, mert már kihallgattuk az összes többi kollegádat is, de semmi használhatóval nem tudtak szolgálni róla. Csendes lány volt, magának való, de jól végezte a munkáját, ezért sosem szólta meg senki, igaz?

Csendesen bólintottam. Tényleg én lettem volna a „legközelebbi barátja"? Ahogy visszagondoltam Caitlynre, valahogy nem ez jutott eszembe: tényleg csendes volt, de amikor jó hangulatban kapta el az ember, remekül el lehetett vele beszélgetni. Én inkább azt mondtam volna, hogy megválogatta azon emberek körét, akikre pazarolta az értékes idejét, de semmi olyan okot nem találtam, amiért beleköthettem volna. Békés volt, legtöbbször mosolygott, és azon kívül, hogy száznyolcvan centi volt, rendkívül barátságos megjelenése volt a kötött vagy horgolt pulóverjeiben.

– Ötletem sincs, miért ölhették meg – jegyeztem meg halkan, mire rám kapta a tekintetét. Az asztal közepén lévő asztaldísz szélét kezdtem el piszkálgatni, csak hogy ne kelljen a zöld szemeibe néznem. – Még csak a hangját sem emelte meg sosem senkivel szemben.

– Ki fogjuk deríteni, hogy ki, vagy mi tette ezt vele – mondta magabiztosan. Rá emeltem a tekintetem, és amilyen eltökéltség csillogott a szemében, ebben nem is kételkedtem. Bólintottam.

– Valójában azt hiszem, hogy nem mondtam el mindent.

– Mivel kapcsolatban?

– Caitlyn és Jason – ismételten megvontam a vállamat. – Nem vagyok benne biztos, de mintha őt és Jasont veszekedni hallottam volna a főnök irodájában.

– Ez mikor történt? – lapozta fel azonnal az aktát. A szememet lehunyva próbáltam felidézni magamban azt a napot, de mivel ezzel nem mentem túl messzire, az ujjaimon számolva kezdtem el következtetni arra a napra. Sam felpillantott rám a lapok közül, és mosolyra kunkorodott a szája sarka, ahogy meglátta, hogy az ujjaimon számolok. Mások előtt talán szégyelltem volna, de pontosan ugyan ezt csináltam akkor is, mikor először találkoztunk. Akkor is aranyosnak tartotta, amiért így adom vissza a visszajárót a pultból, de most egy árva mosolyon kívül semmi többet nem kaptam. Ami talán nem is akkora baj.

– Múlt hét kedd.

– Tehát kilenc napja – jegyezte meg halkan, és a szeme elé hulló tincseit idegesen a füle mögé tűrte.

Volt valami ebben a mozdulatban, ami emlékeztetett a hat évvel ezelőtti Samre, és a mostanira is. Régebben azért túrt bele a hajába, hogy felkeltse mások figyelmét, de láthatóan most nem szorult erre rá. Az államat az összekulcsolt kezeimre támasztottam, és ahogy őt figyeltem, egyre több pozitív emlékem jött elő vele kapcsolatban. Nem feltétlenül volt az olyan rossz időszak, mikor ő is része volt az életemnek, csak ezt eléggé fájt beismernem.

– Pár nappal a halál beállta előtt – olvasta fel, majd zavartan összevont szemöldökkel nézett fel rám. – Nagyjából két napig tarthatták fogva, mielőtt megölték volna.

– Nem akarom tudni – szakítottam félbe egyetlen intéssel.

– Oké, tegyük fel, hogy aznap rabolták el – folytatta tovább zavartalanul. Láthatóan teljesen belemerült a dologba, úgyhogy egy mély sóhajt magamba fojtva figyeltem, hogy vajon mi lesz ebből. – Aznap már nem ment haza, mert a szomszéd adott enni a macskáinak, akik egy jó ideje éheztek.

– Ez azt jelenti, hogy ő volt az utolsó, aki élve látta? – szálltam bele a gondolatmenetbe.

– Vagy talán ő tartotta fogva. 

Ahogy egymás szemébe nézve vártuk, hogy a másik egyetértsen vagy megcáfolja a tényeket, amiket felsoroltunk, teljesen elkalandoztak a gondolataim. Tudtam, hogy ha egy valódi gyilkossal vagy szörnnyel állunk szemben, akkor több ember élete is múlhat azon, mennyire járok éppen Csodaországban, és nekik sem kellettek volna olyan zavaró tényezők, mint egy hatéves kislány és egy huszonéves nőszemély, aki egy templomban is rájuk ront a Mindenható előtt.

– A te szemedet örökölte – szökött ki a számon az első dolog, ami eszembe jutott.

Zavarba jött, ez egyértelmű volt abból, ahogy lesütötte a tekintetét az asztallapra, de a szája sarkában megbúvó apró mosolyt nem tudta, vagy talán nem is akarta rejtegetni. Maddie gyönyörű kislány volt: az én göndör, sötét hajammal és Sam zöld szemeivel tudtam, hogy rengeteg fiúszívet fog összetörni a jövőben. Hat éves, és már három hódolóról tudok – előre fájt már a fejem, amikor belegondoltam, mi lesz itt tizenéves korára.

– Sajnálom, hogy nem voltam itt – motyogta, ahogy összepakolta a szétszóródott lapokat egy kevésbé kusza halomba.

– Furcsa, de én is.

Ha lehet, csak még zavartabban nézett rám, és az arckifejezését látva nevethetnékem támadt.

– Talán nem a legbékésebb módon váltunk el, de sajnáltam, hogy csonka családban kellett élnie, mint nekem.

– Nem tudtam, hogy te is... – kezdte, de inkább nem fejezte be. Bólintottam, hogy folytassa csak: nekem nem volt tabu téma az apám eltűnése. – Mi történt?

A régi Sam, akit ismertem, sosem kérdezte volna ezt meg.

– Apám lelépett, mikor kétéves lettem. Nem kötött hozzá semmi, csak egy plüss nyuszi, amit azóta már Maddie-nek adtam – mondtam, és megkavartam a kólámat. A buborékok már kezdtek kimenni belőle. – Az anyám azelőtti napon halt meg, mielőtt láthatta volna az unokáját.

Kellemetlen csend állt be közöttünk, és nem is tudtam, hogy miért éppen neki tálaltam ki ezekről. Anyukám nagyon közel állt hozzám, csakis Lyla volt tisztában a halála körülményeivel, mert valakihez fordulnom kellett, mielőtt még beleőrültem volna az egészbe.

– Sajnálom – mondta őszintén. Annak is tűnt.

– Nem ez a lényeg – mondtam, és megköszörültem a torkomat. – Most csakis Caitlyn számít, igaz?

Szóra nyitotta a száját, de végül csak bólintott. Nem akartam ennél is több köteléket vele kialakítani azok ellenére sem, hogy ígéretet tettem magamnak, és neki is. Maddie volt a legfőbb szempont, akit most figyelnem kellett ebben az esetbe: fontos volt, hogy ne sérüljön a lelke azért, mert sosem ismerte meg az apját, mikor lehetősége lehetett volna rá, főleg ne azért, mert túl szoros kötelék alakult ki közöttük.

Mindössze negyed órát töltöttünk még különféle nyomozással és Caitlynnel kapcsolatos beszélgetéssel, de egyetlen további szó sem esett rólam, vagy akár Maddie-ről, aminek nem is tudom, hogy örültem-e, vagy inkább csalódott voltam. Kaptam egy életmentő hívást az egyik munkatársamtól, hogy Jason idegbe jött és mindenkit berendelt az irodába. Elköszöntem Samtől, valamint megköszöntem az ebéd értékű reggelit, és összeszedve a dolgaimat, elindultam az irodába.

Mondanom sem kell, odabent kivégzőhangulat volt, mindenki dühvel vegyes fáradtsággal bámult a faliórára, és mindenki számolta a perceket, hogy mikor tudunk végre elszabadulni Jason okításától. Egy öröm volt ülni a székemen, és tűrni a hegyibeszédet, hogy milyen fontos a cég összetartása, és a többi, és a többi... A felénél kikapcsolt az agyam, és olyan fontos dolgokról kezdtem elmélkedni, mint hány lábujja van egy madárfiókának, a Nap tényleg kék-e, ahogy azt egy cikkben olvastam, és hogyan nem hullt még ki Jason összes haja a rengeteg stressz miatt. Negyven percig tűrtük egymás fejét, aztán szélnek eresztett minket egy „Mi itt egy család vagyunk" mondattal, én meg a szememet forgatva trappoltam vissza az asztalomhoz.

Érdekes, mióta Caitlyn meghalt, egy szava sem volt róla.

★

Közel sem olyan könnyű egy randira készülődni, mint ahogyan én azt gondoltam. Valahogy amikor még tini voltam, sokkal egyszerűbbnek, lényegre törőbbnek tűnt az egész, most meg itt álltam az oldalamon Lyla-val, valami olyan butikban, amiről még csak soha nem is hallottam, és a ruhák ára egy aranyrúddal vetekedett.

– Nem mehetnénk egy durkálóba? – nyögtem fel, ahogy végigvezetett egy újabb sor ruhán. Szinte tömve voltak az állványok, és azon csodálkoztam, hogy egyáltalán még kapunk levegőt.

– Szó sem lehet róla! – felelte magabiztosan, és felemelt állal megemelt egy vörös flitteres rémálmot. Tiltakozóan ráztam a fejemet, megvonta a vállát és nézelődött tovább.

– Szerintem nem is volt rajtam ruha azóta, hogy megszültem Maddie-t – motyogtam, mire fújtatni kezdett.

– Akkor minimum ezért megyünk el innen legkevesebb két ruhával. És nincs apelláta!

Keservesen felnyögtem, és követtem további ruhák felé. Néha jobban jártam volna, ha csak befogom a számat, amikor a közelében vagyok. Ma amúgy is harapósabb volt az átlagosnál, és a randim Stannel csak még inkább elviselhetetlenné tette. Ha nem ismertem volna, azt hihettem volna, hogy féltékeny, vagy rosszul esik neki, hogy ennyire hanyagolom mostanság, azonban akkor akire ténylegesen haragudnia kellett volna, azok a vadász fivérek. Ő csak annyit tudott róluk, hogy két FBI-os nyomoz Caitlyn ügyében, meg hogy egyszer megizzasztották Jasont is, de megígértem Deannek, hogy egy szót sem szóluk kettőjükről senkinek. Szerencsére Maddie miatt sem kellett aggódnom, mert az óvodában tökéletes helye volt: ott még csak Sam sem érhette el, és ez valami elemi nyugalommal töltött el.

Azalatt az idő alatt, amennyit feltétlenül összezárva kellett vele töltenem, fájdalmas beismerés volt, de elismertem magamban, hogy valóban megváltozott. Egyáltalán nem az a pasi, aki anno felcsinált egy spicces estémen, és egy baromi szemét kismanó egyre csak táplálta azt a gondolatot, hogy talán erre vártam, hogy talán végre részt vehet az életünkben. Én kapcsolatkereső típus voltam, míg egyáltalán volt magánéletem, de ezt Maddie érkezésével ki is dobhattam az ablakon, mert a kislányom volt az első és legfontosabb, amivel törődnöm kellett anyukám után. Mikor Lyla tanácsára felkerestem egy pszichológust, Dr. Lisa Grove-ot, ő azt mondta, hogy túl vagyok terhelve, és megkérdezte, hogy mikor foglalkoztam utoljára csakis magammal. Mikor azt mondtam neki, hogy 12-13 éves korom körül, majdnem leszédült az elég kényelmesnek tűnő székéből. Egy olyan biztos pontot kerestem az életemben, aki veszi a fáradtságot, hogy velem is törődjön, de ez a személy nem lehetett Sam. Amikor úton van, nem tudhattam, mikor megy el tőlünk végleg, és még egy ember elvesztését nem bírta volna a szívem, a lányomat meg főleg nem tettem volna ki ekkora szenvedésnek.

– Találtál valamit, ami tetszik? – fordult felém érdeklődve Lyla, és felvont szemöldökkel méregetett egy próbababát, amin egy lila flitteres rémálom feszült.

– A bejárati ajtót – feleltem pléhpofával, mire a karomra vágott egyet. A sajgó területet dörzsölve odébb léptem tőle, mielőtt megint ütlegelni kezd. 

– Csajszi, elég az önsajnálatból! – szólt rám élesen. – Nem hagyom, hogy egy vénlányként öregedj meg hatvanhat macskával a nyakadon, meg olyan pókhálósan odalent, ami előtt még maga Pókember is megemelné a kalapját.

– Ó, Jézusom, állj már le! – csitítottam el azonnal, de épp abban a pillanatban gondolta úgy az egyik férfi eladó, hogy elsétál mellettünk. Az ítélkezés a pillantásából úgy zúdult ránk, mint a hideg víz, és egy kínos mosolyt eresztettem meg felé, míg Lyla szinte a szemével ölte. Amekkora ciki volt a dolog, még el is pirultam, és a pirulás jobban zavarba hozott, mint amiket a barátnőm nyilvánosan a fejemhez vágott.

– Akár egy tizennégyéves – forgatta meg a szemeit, de a debil vigyor az arcán épp elég volt, hogy tudjam, végig csak játszadozott. Annyira utáltam ilyenkor! – Gyere, még a múltkor kinéztem itt magamnak egy göncöt, azt megkapod tőlem szülinapodra.

– De november van.

– És? – nézett rám értetlenül.

– A szülinapom júniusban van.

– Utólag kapod – legyintett, és máris befordult egy újabb sorba.

Előre rettegtem, hogy mit szemelt ki nekem. Valahogy kettőnk ízlése ruhák terén nem igazán egyezett.