Túllépve a kezdeti sokkon, végre sikerült kidobnom a testvéreket a lakásomból. Két nap is eltelt, mire összeszedtem magamat annyira, hogy elmondjak minden Lylának, már, ami Samet illeti. Az, hogy a lányom apja visszatért a városba, pont akkor, amikor úgy tűnt, végre összejönnének a dolgaim egy jól kereső ügyvéddel.

És csak két nappal később jöttem rá, hogy Stan egyszer sem hívott azóta.

Lyla a tőle várható módon ki is akadt, valami átkot szórt Samre, de a bátyját kifejezetten kedvelte. Ha nem utáltam volna annyira a vadászokat, biztosan szurkoltam volna nekik, bár Deanből nem néztem ki, hogy egy Lyla-féle lánynál lehorgonyozna. Nem mintha annyira bánta volna a dolgot.

Ott ültem a barátnőmmel azon a helyen, ahol nem is olyan rég még egy potenciális randipartnerrel találkoztam, csak most mellettünk volt Maddie is, aki szórakozottan szürcsölte az erdei gyümölcsös limonádéját. Neki aztán mindegy volt, hogy mínusz tíz vagy plusz harminc fok volt, mindig limonádét ivott. Nem is tudtam, kitől szedte ezt a szokását, de az biztos, hogy nem tőlem. Nyáron is a forró csoki volt a kedvencem, télen meg minden vásáron vettem egyet, amivel aztán úgy leégettem a nyelvem, hogy két napig alig bírtam beszélni.

– Mit csináljak? – túrtam a hajamba, ki tudja ma hányadik alkalommal. Mióta ezek ketten megérkeztek a városba, az idegeim pattanásig feszültek, és egyre inkább komolyan vettem Lyla természetgyógyász barátját.

– Még mindig eláshatjuk – kortyolt bele az újabb teájába Lyla, aminek még a szaga is borzalmas volt.

– Mi ez a dolog veled meg az ásással mostanában? – intettem értetlenül felé, és megkavartam az előttem gőzölgő italomat.

– Virágokat fogunk ültetni? – éledt fel azonnal Maddie. Lyla majdnem visszaköpte a forró cuccot a bögréjébe, és a visszatartott nevetéstől vörösödő fejét inkább a haja mögé rejtette, mintha annyira sürgősen keresne valamit a táskájában.

– Február van, kincsem – simítottam ki egy sötét tincset az arcából. Néha nem éppen az eszéért szerettem, de pont ezért dobta fel az életemet annyira.

– Vannak ám téli virágok is – vigyorgott rám sejtelmesen a barátnőm. Megforgattam a szemeimet, és beleittam az italomba.

– Ó, nézd csak ki van itt – somolygott sejtelmesen Lyla, le sem véve a szemét a bejárati ajtóról.

Nem túl feltűnően, de hátra néztem a vállam fölött, és egyenesen Stan szemeibe néztem. Mosolygott, de még mennyire, hogy mosolygott! Viszonoztam a gesztust, és intettem, hogy üljön oda hozzánk. Szerettem volna egy biztos pontot az életünkbe, és ha vele lennék, nem kéne aggódnunk az anyagiak miatt sem... És hivatalosan is egy főállású anyagias ribanc lett belőlem.

– Üdv a gyönyörű hölgyeknek! – szólt bársonyos hangon Stan.

– Szia! – köszöntünk egyszerre Lylával.

Stan lehajolt, hogy adjon egy puszit, ami a szám sarkát érte, de mielőtt felocsúdhattam volna, a barátnőm arcára is puszit nyomott – csak ez sokkal ártalmatlanabb volt. Aztán a pillantása a kislányomra siklott, aki köztem és Lyla között ült, a körasztal másik oldalán. Épp kellő távolságba Stan elől.

– Ő a húgod? – kérdezte továbbra is vigyorogva Stan. Lyla összehúzott szemekkel nézett rám, mire megráztam a fejem. Nem most akartam elmondani, hogy van egy lányom, hiszen ez mégsem egy elsőrandis téma.

– Nem egészen – nyögtem ki nehezen. A homlokát ráncolva nézett vissza rám, közben helyet foglalt mellettem. Talán túl közel is, mint arra feltétlen szükség lett volna. – Maddie a lányom.

Úgy nézett rám, mint aki azt várja, mikor röhögök a képébe egy „Hah, bevetted!" felkiáltással, de ez teljesen komoly volt. Nem is lettem volna hajlandó olyan férfivel összebútorozni, aki nem szereti minimum annyira a lányomat, mint én. Nem mintha Stannel már az esküvőt terveztem volna, de nem épp erre a reakcióra számítottam.

– Édes kislány – mondta, bár a mosolya közel sem volt már olyan ragyogó, mint kezdetben.

Elkaptam Lyla pillantását, akinek némi bosszúságot láttam az arcán, de ő csak a pasasra mosolygott, és visszafordult a teájához. Kissé furcsálltam, hogy úgy beszélt a lányomról, mintha ott sem lenne, de amilyen elmélyülten halászta ki a limonádéja alján megülő gyümölcsöket, szinte tényleg nem volt itt.

– Ne haragudj, hogy nem hívtalak, de nagyon elfoglalt voltam – fordult felém Stan. A lába az enyémhez nyomódott, de nem akartam kínos helyzetbe hozni azzal, hogy arrébb húzódok. Láttam a barátnőmön, hogy ő nem épp elégedett ezzel a döntésemmel, de megpróbáltam nem is foglalkozni vele.

– Persze, az ügyfelek és egyéb ilyen dolgok – villantottam egy mosolyt Stanre. – Nem haragszom.

– Különleges lány vagy – nézett rajtam végig. Egészen olyannak tűnt, mint aki maximálisan elégedett azzal, amit lát. A tekintete elidőzött a méregzöld blúzom dekoltázsán, de aztán újra a szemembe nézett. – Nem mindenki várt volna ennyit.

Hallottam, hogy Lyla felhorkant, de nem foglalkoztam vele. Stan nem volt vészes, talán kicsit nyomulós, de az aranyos fajta. Megmosolyogtatott, és ez ritka volt.

– Köszi, kedves tőled, hogy így gondolod.

– Mit hogy gondolok?

A mély hang irányába fordultam, és elkerekedett szemekkel néztem fel Deanre. Már csak egy átkozott Winchester hiányzott a képbe!

– Mit keresel itt? – suttogtam idegesen felé. Rám vigyorgott, igazán boldognak tűnt, kicsit emlékeztetett az öccsére, de aztán olyan gyilkos pillantást küldött Stan felé, ami még számomra is kényelmetlen volt.

– Haver, mi lenne, ha arrébb nyomulnál? – intett felé lekezelően, és mellénk húzott egy széket. Közém és a lányom közé ült le. – Mit iszol, gyönyörűm?

– Limonádét – motyogta halkan Maddie, szájában még mindig a szívószállal.

– Az öcsém is imádta, amikor kölyök volt – sóhajtotta Dean, és finoman meglökte a lányom vállát, mire a kicsi felkuncogott. Lyla képéről pedig le sem lehetett vakarni a vigyorát.

– Most nem vagy szolgálatban? – csiripelte a szempilláit rebegtetve Lyla. Láttam, hogy Stan felvonja a szemöldökét, de épp azzal voltam elfoglalva, hogy megőrizzem a hidegvérem ahelyett, hogy válaszolgatnék neki a fel nem tett kérdéseire.

– Áh, szabadnapom van – biccentett Dean, karját az asztalon összefonva, és Stan felé bökött az állával. – Ki ez a bájgúnár?

Stan összeszorította az állkapcsát, de tisztelettudóan felé nyújtotta a jobb kezét. Dean egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust, ahogyan a pimasz vigyort sem törölte le a képéről. Ahogy a két férfi farkaszszemet nézett egymással, szinte éreztem, ahogy egyre nő a feszültség, míg a lányom kettőjük között kapkodta a tekintetét. Lyla meg olyan szórakozottan figyelt a bögréje pereme fölött a kitörni készülő drámát, mintha csak a moziban ülne egy Statham-filmen.

A tesztoszteron ötven árnyalata.

– Oké, srácok, elég legyen – szóltam közbe határozottan. Már csak az hiányzott, hogy egymásra vesszék magukat, minket meg örökre kitiltsanak innen.

– Nekem mennem kell, tündérkém – pillantott rám Dean. A szeme nagyon is hasonlított Saméhez. – Helyre kell pofoznom az öcsémet.

– Történt vele valami? – kérdezte aggódva Lyla. Titkon hálás voltam neki, amiért nem nekem kellett feltennem ezt a kérdést, főleg úgy, hogy Stan is mellettem volt.

– Ja, mondhatni – tolta vissza a másik asztalhoz a székét. Ahogy fölém magasodott, sokkal fenyegetőbb volt, mint gondoltam. – Tegnap kiivott egy italboltot, aztán szétverte a falat mérgében.

Lylára néztem, némi vígaszt keresve, de csakis vádaskodást és némi kétséget láttam a szemében. Félretette az érzéseit, legalább is ideiglenesen, de tudtam, hogy amint kettesben leszünk, meg fogja mondani a magáét, és erre a gondolatra fészkelődni kezdtem a székemen. Semmi kedvem nem volt azt hallgatni x-szedik alkalommal is, hogy egy családot teszek tönkre épp.

– Fel akart menni hozzád – folytatta tovább Dean. Éreztem, hogy Stan megfeszül mellettem, a karja szorosabban tartotta a székemet. Csodás, véletlenül nem akar körbe pisilni? – De nem akarod részegen látni. Túl őszinte.

– Helyre fog jönni? – nézett fel rá Maddie, mire Dean lemosolygott a lányomra. Ez volt az a reakció, amit annyira hiányoltam a biológiai apjától is.

– Kutya baja, hercegnő.

Maddie egy foghíjas mosollyal nézte Deant, amint megigazítja a kabátját magán, biccent felénk egy utolsót, de mielőtt még kiment volna, a világ leggyilkosabb pillantását küldte Stan felé. Nem tudtam hová tenni a reakcióját, és ami azt illeti, nem is akartam megérteni. Semmi köze nem volt az életemhez, és egy Winchesternek meg főleg nem volt semmi beleszólása az ügyeimbe.

Kissé feszélyezett volt a hangulat azután, hogy az idősebbik Winchester lelépett, de minden tőlem telhetőt megtettem, hogy kiengeszteljem Stant. A hétvégére megbeszéltem vele egy randit, de azt mondta, ő már tudja, hová akart vinni, így ezt inkább ráhagytam. Szájpuszival köszönt el tőlem, Lylának és Maddie-nek csak az arcára adott. Izgatott voltam a randi miatt, de addig még négy és fél nap volt hátra – mégsem éreztem azt a szikrát, mint hat évvel azelőtt. Ideje volt már felfognom, hogy ami hat éve volt, jobb is, ha ott marad. Nem bírtam volna ki, ha még egyszer csalódnom kellene ugyan abban a pasiban.

***

Az ebédlőasztalnál ülve görnyedtünk Maddie-vel a házi feladatai fölött, de ő leginkább csak a lábát lógatta, és oltári nagy szenvedések közepette meredt a plafon egy pontjára. Túlzottan ismerős volt ez a jelenet, még amikor én készítettem így ki anyát.

– Kicsim, csináljuk meg gyorsan, aztán nézünk valami filmet – noszogattam tovább.

– Éhes vagyok – nyafogta.

– Van még egy kicsi a tegnapi pitéből, de csak miután megcsináltad ezt a feladatot.

Felnyögött, majd látványosan kínlódva végre hajlandó volt nekilátni a matekpéldáknak. Olyan volt ilyen tekintetben, mint én: mindig elodázta a dolgait, de ha egyszer végre rászánta magát, szinte alatt végzett a feladattal.

– Szeretlek, ugye tudod? – tekertem az ujjam köré az egyik hullámos tincsét. Imádtam, hogy ilyen természetesen hullámos, a legtöbb nő felnőttként ezért ölni tudott volna, és őszintén reméltem, hogy idősebb koráig is ilyen marad a haja.

– Én is téged, mami – mosolygott rám.

Megvártam, amíg befejezte a feladatot, utána leellenőriztem. Csak egy hibát találtam benne, de nem akartam tovább nyúzni ezzel, és sosem vártam el tőle, hogy tökéletes legyen. Nyomtam egy puszit a homlokára, és a konyhába mentem. A rádióból halkan szólt a rock rádió, amit annyira szerettünk. Mi, Torrens lányok éltünk-haltunk a rock zenéért.

– Mami – szaladt utánam Maddie, és felpattant az egyik székre. Figyelte, ahogy előpakoltam a hűtőből a zöldségeket. Hiába ígértem neki pitét, fontosnak találtam, hogy valami egészséges cuccot is tömjek belé. – Azzal a bácsival össze fogtok jönni?

– Hogy Stannel? – nyögtem zavartan. Ha azt kérdezte volna, hogy mi van a Hold másik oldalán, arra könnyebeb lett volna válaszolnom. – Nem tudom, kicsim.

– Kedvelem Deant.

– Tényleg? – lepődtem meg. Hisz bunkóbb, mint a testvére!

– Vicces – nevetett fel. – És mindig becéz.

– Én is szoktalak becézni – öltöttem ki rá a nyelvem, mire hangosan felkacagott.

– De te a mamám vagy – jegyezte meg kuncogva. – Ő nem.

– Tényleg nem ő az? – néztem rá túljátszott meglepettséggel.

– Olyan buta vagy! – kacagott tovább, én pedig vele együtt nevettem.

Semmi sem volt szebb zene a füleimnek, mint a lányom nevetése. Egy kicsit sajnáltam Samet, amiért egy ekkora kincstől fosztotta meg magát, de hát az ő vesztesége. Ő közölte velem, rögtön, miután kirúgott az ágyából, hogy nem akar tőlem semmit, csak kéznél voltam. Aztán azt is mondta, hogy túl naiv vagyok az életébe, meg hogy jobb lesz nekünk külön utakon... De a mostani Sam nem ilyen volt. Igen, lehet csak baromi jó színész, és csak el akarta hitetni velem, mekkora egy tudatlan kisfiú, de ahogy jobban belegondoltam, ő 32 éves volt. Érett férfi. Mások az ő korában már családot alapítottak, de ő szerintem azt se tudta, mi fán terem egy épkézláb nő.

Valami, nagyon, de nagyon mélyen azt súgta, hogy talán – de csak baromira talán – megérdemelne egy esélyt. Amilyen hirtelen jött az ötlet, olyan gyorsan el is üldöztem. Nem akartam még több bonyodalmat, főleg, hogy randim lesz Stannel. Igen, erre kellett koncentrálnom. Egy jól menő, feltörekvőben lévő fiatal ügyvédre, aki még helyes is.

Mégsem tudtam volna sose megbocsájtani magamnak, ha a kislányom anélkül nő fel, hogy akár megkapta volna az esélyt is arra, hogy megismerhesse az apját. Attól függetlenül, hogy az a szemét nem érdemelte meg.