Maddie-t egyedül hagytam arra a fél órára, amíg a barátnőmmel, Lyla-val találkozót beszéltünk meg a kedvenc kávézónkban. A gimi óta oda jártunk, és nagyon boldog voltam, amiért a szokásainkat felnőtt korunkban is megtartottuk. Lyla volt az egyik legnagyobb támaszom Maddie-vel kapcsolatban, és mindig olyan volt, mintha olvasni tudna mások lelkében, kész médium a csaj. Ezért is volt szükségem vele egy kis léleképítő gyűlésre.

Amint beléptem a kis kávézóba, amit mi, itteniek csak Hollow-nak neveztünk, megcsapott a benti meleg. A frissen főtt kávé illatát mélyen beszívtam, elgondolkodva azon, hogy miért is nem kávézom, amikor az illatát imádom. A pillantásom azonnal megtalálta a barátnőmet, aki a szokásos helyünket – egy félreeső sarokban lévő asztal – foglalta el, és hevesen integetett nekem.

– Szia! – köszöntött nagy vigyorogva, és magához ölelt. Viszonoztam a szoros ölelést, és levettem a kabátom. A székem támlájára terítettem, és helyet foglaltam a barátnőmmel szemben. – Minden rendben?

– Úgy nézek én ki? – sóhajtottam, mire nevetni kezdett.

– Azért vagyok itt, hogy segítsek, csajszi – kortyolt bele a gyógyteájába. Szemöldökráncolva néztem a bögrére.

– Mióta vársz rám?

– Talán negyed órája – vont vállat. – Kicsit több.

– Ne haragudj, hogy megint késtem! – jajdultam fel. Talán a fejemet is elhagynám, ha nem lenne a testemhez nőve.

– Megszoktam – mosolyodott el. – Ne aggódj, szóltam a pultos csajnak, hogy amint lát bejönni téged, álljon neki a mogyorós forrócsokidnak.

– Egy angyal vagy – motyogtam hálásan. Felnevetett.

– Tudom – dobta hátra vörösesbarna haját a válla fölött. – És ne nézz oda, de egy helyes ügyvéd épp téged bámul.

– Hol? – kérdeztem unottan. Valahogy nem egyezett az ízlésünk pasik terén, úgyhogy nem is nagyon izgattam magam ez ügyben.

– Rögtön a pult mellett – motyogta a bögréjébe, így alig értettem. – Fel kéne venned az italod.

– Erre vannak a pincérek – dőltem hátra a székemen. – Nem fogom kelletni magam valami pénzes aktakukac előtt.

– Honnan veszed, hogy van pénze? – húzta össze a szemét.

– A lába mellett egy méregdrága fekete aktatáska van, csoda, hogy nem bilincselte a csuklójára. Az öltönye Armani, a cipője viszont műbőr. A haja be van zselézve, tehát vagy tárgyalásra megy, vagy gyűlése lesz, esetleg csak túl hiú, ezért minden nap ezt csinálja, de a gondosan bekötött nyakkendőjét elnézve inkább egy ügyfelével lesz találkozója.

– Azt a picsa! – csapta az asztalra a bögréjét Lyla. A mellettünk lévő asztalnál ülők felénk fordultak, mire megeresztettem feléjük egy bocsánatkérő mosolyt. Lyla azonban nem állt le. – Ezzel fel kéne lépned a tévében!

– Így sincs időm még meghalni, sem, nemhogy tévés showkhoz... – ráztam meg a fejem.

– De hát ez óriási! – kiáltott fel izgatottan. – Bár ne ítélj elsőre.

– Te is csak azért vetted észre, mert kicsípte magát – jegyeztem meg epésen. Kaptam tőle egy lesújtó pillantást.

– Felületes vagyok, igen – biccentett. – De nem engem hesszel azóta, mióta betettem ide a lábam.

– Felőlem fejjel lefelé, kitekeredve is mászhat a plafonon, nem foglalkoznék vele.

– Csajszi – jajdult fel elkeseredetten. – Teljesen be fogsz pókhálósodni odalent, ha már nem tetted máris.

– Lyla! – szóltam rá élesen. – Ez nem ilyen egyszerű!

– Rám igazán bízhatod Maddie-t – vonogatta fel-le a szemöldökét. – Kell neked egy gyors numera, és újra visszazökken az életed a régi helyére.

– Mint mondtam, ez nem ilyen egyszerű – könyököltem az asztalra, és csalódottan sóhajtottam. Tényleg kellett volna már egy jó egyéjszakás kaland. – Bárcsak az volna, de nem.

– Tudom, hogy az a pöcs a múltadból sebet égetett a szívedre – tette drámaian a kezét a mellkasára. – De el kell ezt engedned. Amúgy is, hoztam neked egy ajándékot, így Valentin-nap közeledtével.

A homlokomon ezer ránc jelent meg, ahogy azt figyeltem, amint a táskájában kotorászik nagy bőszen, és amíg ő a millió kacat között turkálva próbálta megtalálni élete értelmét, elemeltem előle a teáját és belekortyoltam. Borzalmas íze volt.

Fintorogva tettem vissza elé a teát, amivel ölni lehetne, amikor is elém csúsztatott egy kis medált. Kínomban majdnem felnyögtem.

– Egy kupidó? Komolyan?

– Mint egy szívroham – bólintott elhivatottan. – Amit megtanultam eddigi pályafutásom alatt, hogy sosem lehet elég kupidód. De a kerub elnevezés jobban tetszik – érintette meg elgondolkodva az alsó ajkát.

Indulatos mozdulattal felkaptam a kis tárgyat az asztalról, és az ujjaim között kezdtem el forgatni. Vágtam egy fintort.

– Mi lenne, ha nem neveznénk sehogy?

– Ne nézz már úgy rá, mint egy véres rongyra! – szólt rám. – Ez csak egy cuki, pufóka kerub.

– Aki megátkozza az embereket – nyújtottam vissza felé a tárgyat. Nem úgy tűnt, mintha el akarná tőlem venni. – Bőven elég balszerencse járt már így ki nekem életem során is, úgyhogy ezt most passzolom.

– Túlreagálod – billentette oldalra a fejét. Amikor a pincér letette elém az italomat, halkan megköszöntem, és megkönnyebbülten ittam bele a forró italba. – A szőke herceged fényes páncélban pedig épp erre tart.

– Kicsoda? – kérdeztem értetlenül. Valamiről biztosan lemaradhattam.

– Ide tart! – sípolt fel Lyla. Elkerekedett szemekkel néztem rá. Milyen világból szerezte ezeket a hangokat?

Válaszra nyitottam a számat, amikor valami borzalmasan drága kölni csapta meg az orromat. Nem mintha olyan rossz lett volna – sőt kifejezetten tetszett az illata, de azonnal tudtam, ki áll az asztalunk mellett.

– Csatlakozhatok?

Amint meghallottam a hangját, tudtam, hogy valami macsóval lesz dolgom. Lyla természetesen elővette a legbájosabb mosolyát, és vidáman intett.

– Persze, örülnénk a társaságnak!

Hallottam, hogy odahúz mellénk egy széket, de felé sem pillantottam. Nem bírtam, ha valaki nyomul, főleg nem ilyen nyilvánosan, úgy meg még inkább, ha társasággal voltam. Most aztán tűrhettem egy jó darabig, hogy ezzel húzza az agyamat a barátnőm. 

– Hogy hívnak? – támasztotta az állát a tenyerébe, míg másik kezével a teájat kavargatta. Remélem belefullad.

– Stanton Kettner – Csak nem bunkózhattam tovább, felé fordítottam a fejem. Irtó szép zöld szemei voltak, amivel szinte a vesémig látott. – Kit tisztelhetek meg a bájos nőszemélyben?

– Tamica – feleltem halkan. Féltem, hogy talán meg sem hallotta, de a mosolyából következtetve nem erre a megállapításra jutottam.

– Lyla vagyok – kotyogta közbe izgatottan a barátnőm. Az arcáról csak úgy sugárzott a boldogság. Olyan drámaian nézett a falon lévő órára, mintha csak a Messiás halála lenne rá vetítve. – Ó, a csudába! Elfelejtettem azt a roppant fontos megbeszélésemet azzal az akárkicsodával – intett sürgetően, miközben már fel is állt a helyéről.

– Micsoda? – nyögtem elkeseredetten. Komolyan képes lesz itt hagyni Ken babával?

– Ne haragudj, szívem, de rohannom kell – nyomott egy csókot az arcomra, és intett egyet a fickónak is. – Örülök, hogy megismerhettelek, Stanton!

– Szintén – mosolygott a barátnőmre. Hibátlan fogsora volt.

– Ciao, bella! – intett nekem Lyla, és mint egy tornádó, kiviharzott a kávézóból.

Kínos csendben feszengve ültem a helyemen, mígnem Stanton megköszörülte a torkát.

– Kedves lány.

– Az.

Ennyire telik, Tamica?

– Tudod, nagyon szép vagy – mosolygott rám bájosan. Tényleg helyes volt, leszámítva a kisfiúsnak számító vonásait. Viszonoztam a mosolyát. – Gyönyörű a mosolyod.

– Köszi – motyogtam zavartan. Ez az egész ciki cinkes volt. – Tudod, én nem vagyok túl jó ismerkedésben.

– Erre van a randi, nem igaz? – felelte kacéran. Majdnem visszaköptem a forrócsokimat, így inkább lekanalaztam a tetejéről a tejszínhabot.

– Randizni akarsz velem? – kérdeztem majdcsak kétségbeesetten. Megköszörültem a torkom és kihúztam magamat ültömben. – Úgy értem... Naná, miért ne?

Felnevetett, karját a székem támláján nyugtatta. Furcsa, ismeretlen érzés volt, de nem mondtam volna kimondottan kellemetlennek.

– Ha megadod a számod, megegyezhetünk egy időpontban.

Ha azt mondtam volna, túl sok, hülyének néztél volna?

De természetesen megadtam neki a fránya számomat. Miután vigyorogva elköszönt, mondván, hogy kicsit elnézte az idejét és kilépett ő is a hidegbe, rájöttem, hogy én nem kértem tőle semmilyen elérhetőséget. Mindössze annyival búcsúzott el, hogy hívjam Stannek. Furcsa mód mégis megmosolyogtatott, hogy valakinek kellettem. Kellettem egy férfinak. És ez baromi jól esett.

Amint hívtam Lylát, nem vette fel a telefonját. Tudtam, hogy Maddie még alszik, volt még szinte egy egész órám, míg haza kellett mennem, és az otthoni telefonon gyorshívón volt a számom, a lányomnak csak meg kellett nyomnia az egyes gombot, ha valami baj lett volna. Eddig még csak egyszer hívott, azt is azért, mert nem találta az üveg Nutellát, amit vettem a palacsintához.

Azok után, amin keresztül mentem, biztosan hülyének néztek egyesek, amiért még mindig hittem Istenben. Ahogy anyukám mondta, vagy több isten van, vagy egy sincs, mert egyetlen nem tud így kicseszni az emberekkel. A halála után egész sokat jártam templomban, a kis városunk papja, Marcus atya nagyon rendes volt. Mindig nála gyóntam meg a bűneimet, amikor az utcán is találkoztunk, szakított arra időt, hogy leüljön velem egy padra kicsit beszélgetni. Nagyon sokat tett értem és Maddie-ért, és kételkedtem benne, hogy valaha is képes leszek-e mindezt meghálálni neki.

Épp a kis gótikus stílusú templom felé tartottam, nem messze a lakásunktól. Ez volt az egyik kedvenc templomom, családias volt a közössége, barátságos bézs falakkal, a színes üvegablakok gyönyörűek voltak, és egyféle békesség lengte körbe az egész helyet. Azt várná az ember, hogy az összes templomban otthon érzi magát, de nálam ez nem jött be. Talán azért, mert diáklány koromban is sokat kellett odajárnom a vallásos iskolám miatt, vagy a szép emlékeim kötöttek oda: hisz ott találkoztam tizenkét évesen az egyik legnagyobb szerelmemmel, és a hátsó padok egyikében kaptam tőle az első csókomat is.

Mosolyogva gondoltam vissza arra, hogy gyerekként milyen egyszerűnek tűnt szerelmesnek lenni. Az első szerelmem hatéves koromban csöppent az életembe, a nevére nem emlékeztem, de egy szőke kisfiú volt. Tőle kaptam az első csókomat, ami abban a korban még csak ártatlan puszinak számított. A srác, akivel a templomban smaciztam, Josiah-nak hívták, az akkori pap fia volt. Akarva sem választhattam volna alkalmasabb embert első kapcsolatnak, persze nem volt hosszú életű. A gimiben mindössze két fiúval jártam, abból az egyikkel egy évig, a másikkal majdcsak másfél évig voltam együtt. A következő barátom pedig futó kaland volt, és a pokol legmélyebb bugyrába kívántam...

A kis templomba belépve végre kizártam az összes zajt, ami a lelkemben és fejemben zúgott. A nehéz ajtót becsuktam magam mögött, letöröltem a bokacsizmám talpát, és kigomboltam a szövetkabátomat. Alig volt négy ember a padokban, legnagyobb bánatomra a gyóntatófülke épp foglalt volt. Vettem egy mély lélegzetet, és leültem a második padsorba, összekulcsoltam a kezeimet, leginkább melegedés céljából, mintsem imádkozás miatt. Felnéztem a szószék irányába, majd a keresztre feszített Jézust is megtalálta a pillantásom. Három férfi beszélgetett épp a Messiás alatt állva, az egyikük Marcus atya volt.

Marcus akkor is itt volt már, mikor tizenévesen járogattam ide. Ő akkor még csak 19 volt, mikor én 13. Tetszett a sötét haja, szürkés szeme és a kiállása: úgy állt mások dolgaihoz, mintha csak a saját bajaival kéne foglalkoznia. Az akkori énje is megfogó volt, de ahogy felnőtt férfivé nőtte magát, sok magányos nőt csábított a templomba pusztán a megjelenésével. Néhány éve jelét adta, hogy talán többet is szeretne, de hülye módon elcsesztem az egészet. Lylának igaza volt, totál reménytelen vagyok.

Láttam, hogy Marcus felém mutat, mire a két öltönyös fickó felém fordult. Az egyikük annyira ismerős volt, talán már láthattam valahol, de a hivatalos megjelenés becsapós tudott lenni. Biccentettek Marcus felé, akivel találkozott a pillantásom, a tekintete pedig azt üzente, nincs miért aggódnom – még egy mosolyt is megeresztett felém.

A két öltönyös pasi felém közeledett, a magasabbról nem tudtam levenni a szemem. Amint öt méteres körzetembe ért, rájöttem, miért. Felmarkoltam a padról a Bibliát, ami mellettem volt, és mintha vörös köd ereszkedett volna a szemem elé, kiugrottam a padból és teljes erőmből meglendítettem a vaskos könyvet.

– Te rohadt szemét! – kiáltottam, ahogy lesújtottam rá. A hirtelen jött támadásomtól a padnak zuhant, meg kellett benne kapaszkodnia, míg a másik karjával próbálta védeni magát. A társa azonnal közénk ugrott.

– Hölgyem, mi a szar? – akadt ki, karját az égbe emelve, ezzel megállítva a következő ütésemet.

– Ez a rohadék tönkretette az életem! – kiáltottam az arcába a másiknak. Úgy nézett rám, mint valami holdkórosra. – Nem is emlékszel már rám, Sam?

– Haver? – fordult felé a másik. Sam tovább fogta az arcát, ami el is kezdett pirosodni. Helyes!

– Tamica! – vette ki a kezemből a Bibliát Marcus. Sokkolva nézett le rám. – Mi ütött beléd?

– Megszállt a Szentlélek – villantottam felé egy bájos mosolyt. – Ami téged illet – böktem Sam felé. – Nem akarlak még egyszer ebben a városban látni.

– De...

– Valaki mondjon valamit, különben megidézek valamit! – kiáltott fel a barna ingerülten. Épp távozni akartam, amikor a karomnál fogva elkapott. – Aranyom, veled még beszélnünk kell egy cikkről.

– Minek nézel engem? – rántottam ki a karomat a szorításából.

– Tényleg be kell vigyelek az őrsre bizonyíték visszatartása miatt? Mellesleg, egy kicseszett Bibliával támadtál a társamra – bökött Sam felé. Összeszűkült a szemem. – Szóval vagy megered a nyelved, vagy irány a fogda.

– Kár a gőzért – kaptam a vállamra a táskámat. – Tudom, hogy vadászok vagytok. Csak nyírjátok ki, amiért jöttetek, és takarodjatok a városból!

Ez volt a végszavam. Mindketten úgy néztek rám, mintha előttük nőtt volna ki még egy fejem, de egy perccel sem akartam tovább Sam Winchesterrel egy légtérben tartózkodni. Még az sem érdekelt, hogy pár ember tanúja volt a kis kirohanásomnak, hiszen nem engem aláztak meg Isten házában – bár amikor hazafelé rohantam, csak nagy erőlködések árán sikerült visszatartanom a könnyeimet.

Minek kellett ennek is felbukkannia?