Sziasztok!

Elnézést a rengeteg kihagyásért, de se ihletem, se túl sok időm nem volt írni, de végre meghoztam ide is egy új részt, szóval... Jó olvasást! :D

_____

Szerelemről szó sem volt.

Kislányként annyit álmodoztam arról, milyen lesz majd, ha szabad leszek. Szabadnak lenni valakivel az oldalamon. Szabadnak lenni, szárnyalni az érzéssel, hogy valaki az életét adná értem, és ez történetesen nem az anyám lenne. Szabaddá válni azzal, hogy a gátlásaimat lelököm magamról, és a másikat is megszabadítom ezektől, hogy együtt nézzünk szembe a legnagyobb félelmeinkkel – ott lenni a másik mellett, a világgal szemben, és egymás mellett nem lett volna olyan dolog, ami megállíthatott volna minket.

Amint megtaláltam azt az embert, akiért ezt bevállaltam volna, kiderült, hogy eladta a lelkét valami nemesebb célért. Tök hétköznapi.

Az utóbbi pár napban, mikor a Winchester fiúkat ledobta a hátáról a város, ki sem mozdultam a szobámból, az ágyamból is csak fürdeni kászálódtam ki. Lyla naponta többször is ránk nézett, beszélgetett és játszott Maddie–vel, és még rólam is gondoskodott azok ellenére is, mennyit tiltakoztam ellene. A laptopomon éjt nappallá téve Disney meséket néztem, és kisírtam a lelkemet is azt nézve, hogy mindenki megkapja az őt érdemlő happy endet rajtam kívül. Épp olyan szánalmasnak éreztem magamat, mint amilyennek nagy valószínűséggel kinéztem, de nem volt lélekerőm arra, hogy ezzel is foglalkozzak.

Az ablakon a sötételő szorosan behúzva, az egyik párnámat úgy öleltem magamhoz, mintha tőle vártam volna a megoldást a félrecsúszott életemre. Hiába adtam meg Samnek a telefonszámomat (a privátot és az otthonit is), három napra egyetlen egy telefoncsörgés sem hangzott fel. Kivéve Lyla–t, aki kitartóan csörgött rám szinte óránként, és amikor nem válaszoltam, néha még a munkahelyéről is képes volt eljönni, csak hogy rám nézzen. Néha napján inkább rábíztam Maddie–t, és kihasználtam az üres lakás adta előnyöket, így vettem egy pár üveg bort, és olykor csak elszürcsöltem egyet egymagam egy béna film mellett. Ha rosszabb időszakom volt, még a whiskey is előkerült, amire igazán nem voltam büszke.

Titkon igenis reménykedtem abban, hogy megejt felém egy kósza SMS–t, ha már hívni sem képes.

Hallottam, ahogy nyílik a bejárati ajtó, majd rögtön utána be is csukódik, de még csak nem is pislogtam. Tudtam, hogy Lyla az, hiszen csak neki volt kulcsa a lakásomhoz, aminek ezekben az időkben igazán hálás voltam. Sóhajtottam egyet, és vártam, hogy a barátnőm felbukkanjon a szobám ajtajában, amire pár másodpercen belül sor is került. Lassan kinyílt a szobám ajtaja, és Lyla dugta be rajta a fejét, majd tétován belépett és körbenézett a besötétített szobában.

– Hűha – füttyentett elismerően. – Napról napra egyre szánalmasabb vagy.

– Tudom – nyögtem, és a karomat kinyújtva leállítottam az épp nézett filmet.

Lyla a fejét rázta, és öles léptekkel az ablak felé közeledett. Szóra nyitottam a számat, hogy megállítsam abban, amitől a legjobban féltem, de elkéstem: egy hirtelen mozdulattal elrántotta a függönyt, ezzel beengedve a természetes fényt a szobába. Ösztönösen a szemem elé kaptam a kezemet, hogy védjem a szememet a hirtelen jött fénytől, és a számat egy keserves nyögés hagyta el. Beletelt pár pillanatba, mire hozzászokott a szemem az új körülményekhez, de továbbra is hunyorogva, sűrűn pislogva néztem fel az ágy végében álló barátnőmre, aki csípőre tett kézzel nézett le rám. Üvöltött az arcáról, hogy mit gondol rólam: ha nem éreztem volna magamat eddig is épp elég szarul, a szeméből sűtő megvetés csak tovább rontott a helyzeten.

– Nézz magadra! – mutatott végig rajtam. – Kész csődtömeg vagy!

– Tudom – ismételtem meg.

– Akkor épp itt az ideje, hogy ezen változtass – jegyezte meg egyhangúan. – Eddig elviseltem és támogattam a kis tervedet, miszerint megpróbálsz úgy tenni, mintha ez az egész dolog közted meg a csávó között semmi nem lett volna. A Stan–es dolgon túltettem magam, azt teljes mértékben megértettem és felfogtam – ismét hevesen gesztikulálni kezdett, mint ahogy mindig, amikor valamibe nagyon beleélte magát. – De ez – mutatott rajtam végig. – Ez már több, mint szánalmas.

– Tudom.

– Ezen változtatnunk kell – tette csípőre a kezét.

– Tudom – sóhajtottam fel fáradtan. Előre tudtam, hogy még baromi hosszú nap vár rám, és a barátnőm mindezt nem fogja megkönnyíteni nekem.

Keserves szenvedések árán, de sikerült kikanalaznom magamat az ágyamból, és a szekrényem felé támojogtam, miközben a kócos hajamat próbáltam eltűntetni a szemem elől, aztán olyan borzalmasnak minősítettem, hogy csak egy hevenyészett kontyba fogtam a tarkómon. Kitártam a szekrényem mindkét ajtaját, és a fogaim között szűrve a levegőt az odabent támadt felfordulást méregettem. Csodáltam, hogy eddig még nem borult ki magától csak úgy a padlóra. Éreztem, ahogy Lyla kérdő tekintete lyukat éget a hátamba, és hangot is adott a véleményének.

– Te most mit csinálsz? – kérdezte sóhajtva. A hangjából kiérződőtt a bosszúsága, valamint nem is kellett odanéznem, hogy lássam, ahogy értetlenségében a homlokát ráncolta.

– Keresem az életkedvem – morogtam egyhangúan. Kikaptam egy random pólót és egy kivételesen is nem szakadt nadrágot, és a fürdő felé vettem az irányt. Tükörbe se kellett néznem, hogy tudjam, milyen borzalmasan festhetek. Valamint épp elég intő jel volt, amikor elsiettem a barátnőm mellett, ő pedig kissé elfordult az arcát legyezgetve.

A zuhany alatt állva elgondolkoztam az utóbbi időszakon, amit magam mögött hagytam. Elkövettem azt a hibát, hogy újra beengedtem egy olyan embert az életembe, aki egyszer már nyilvánvalóan kisétált belőle. Anélkül hagyott hátra, hogy hátra nézett volna. Meglehet, azt ígérte hogy keresni fog: ezt már huszonkét napja várom, és semmi. Se egy SMS vagy telefonhívás, még csak füstjelek sem. Nem voltam régimódi csaj, megelégedtem volna annyival is, hogy "Amúgy még élünk", vagy "Jó volt meg minden, de hajt a vérem", vagy tudom is én. Dühös voltam magamra és az áruló szívemre, amiért ismét nagyot dobbant már csak a gondolatra is, hogy ismét feltűnhet az ajtómban. Szánalmasnak éreztem magamat, amiért ebben részben még mindig reménykedtem, de hát ez van.

Negyven percen keresztül áztattam magamat a zuhany alatt, és szinte egy új emberként léptem ki a kabinból. Felrángattam magamra a ruháimat, a nedves tincseimet pedig egy szimpla hajcsattal a tarkómra tűztem. Vetettem egy pillantást magamra a párás tükörben. A tekintetem összeakadt a fáradt, táskás barna szemekkel, amiknek egykori fénye már sehol sem volt. A váll úgy görnyedt, mintha a világ súlya nehezedett volna rá, az arc pedig úgy megnyúlt, mintha évek óta nem aludt volna.

Nem ismertem rá a nőre a tükörben.

Odébb simítottam pár babahajat, ami a homlokomra tapadt, és egy nagy sóhaj hagyta el a számat, ahogy a kilincsért nyúltam. Elég volt már az önsajnálatból: itt volt az ideje, hogy a saját kezembe vegyem az irányítást.

*

Hosszú órákat és napokat töltöttem el Lyla–val, aki minden erőbedobással próbálta ismét felszínre hozni azt az énemet, akit még nem tett teljesen trapára a szánalmas szerelmi élete. Wellness szalonba vitt, felhasználta az összes kuponját a manikűrösnél, plázába vitt – ahol végül is nem maradtunk túl sokáig, mert még neki is nevetségesen magasnak tűntek az ottani árak: de azért még felpróbáltatott velem egy pár olyan ruhát, amire sosem lesz pénzem, és be kellett ismernem, jó buli volt. Sztorizgattunk a gimiről, mesélt a munkatársairól, és bár tudtam, hogy volt egy srác, akivel alakultak volna a dolgai, mégis kínosan kerülte a témát. Nem tudtam nem észrevenni, mennyire próbálkozik elterelni a figyelmemet. Értékeltem a gesztusát és azt, hogy időt szakított arra, hogy a lelkemet ápolgassa, míg Maddie suliban volt, így inkább nem is hoztam szóba. Tudtam, hogy ott lesz majd a megfelelő alkalom, mikor erről rendesen is tudunk majd beszélgetni, de az valahogy nem mostanában lesz.

Az utolsó kitérőnk a lakásomtól nem messze lévő fodrásznál volt. George, a fodrászom egy tünemény fickó volt, és mindig is jó párkapcsolati tanácsokkal látott el. Mondtam Lyla–nak, hogy nem muszáj elkísérnie, de ragaszkodott hozzá, és az volt a mentsége, hogy amúgy is régen látta már George–ot. Belementem, bár tudtam, hogy totál más ok áll a háttérben.

A székben ültem frissen mosott vizes hajjal, míg a mögöttem álló tetovált karú férfi a kezében tartotta egyik hosszú tincsemet. A másik kezében egy kis fém ollót tartott, és a tükörbe pillantva bizalmatlan pillantásokkal méregetett.

– Biztosan ezt akarod? – kérdezte halkan, és még egy pillantást vetett a hajamra. – Úgy sajnálnám levágni.

– Ez egy szakasz lezárása – feleltem magabiztosan, ahogy a szemébe pillantottam. George jégkék tekintete szinte vibrált az erős fényekben, ám nem kerülte el a figyelmemet, ahogy az alsó ajkát rágcsálta. Egy bíztató mosolyt villantottam rá, és elkaptam Lyla tekintetét a tükörben. – Már döntöttem.

– Már döntött – szólt közbe szórakozottan Lyla, és tovább lapozgatta az egyik magazint, amit talált. Kecsesen keresztbe tette fehér farmerbe bújtatott lábait, és az arca elől kisöpört egy világos tincset. – Ezen a döntésen maga a Jóisten sem változtathat már, Georgie.

A béna becenevet meghallva az említett csak megforgatta a szemeit és a kezébe vette az ollót, mire én mosolyogva összenéztem a tükörben Lyla–val. Ideje volt egy új Tamica létrejöttének.

Az eredetileg deréig erő sötétbarna hajamból a vállamat seprő sötét fürtök kerekedtek, és minden egyes levágott tinccsel úgy éreztem, hogy könnyebben lélegzem fel. Mindig is hülyeségnek gondoltam ezt a teljes átalakításos dolgot a szakítások után, de most, hogy Lyla noszogatására én is belevágtam, úgy éreztem, hogy a hirtelen felszabadultságtól egy hegyet is el tudnék hordani a hátamon. Tetszett a legyőzhetetlen érzés, ami ezzel járt, meg az, hogy csöppet sem hasonlítok arra a gyenge lányra, akinek kétszer is összetörte ugyan az az ember a szívét.

Borravalót is hagytam George–nak, mielőtt Lyla–val karöltve elindultam volna abba a kávézóba, ahová még tiniként is jártunk.

– Na, milyen érzés? – pillantott rám vidáman Lyla, ahogy kikerültünk két kisfiút a járdán, akik épp valami játékon vitatkoztak.

– Furcsa, de jó – ismertem be. – Tartózkodtam tőle, de a végeredményt látva semmit sem bántam meg.

– Helyes! – kiáltott fel lelkesen. – Mert egy új életet kezdünk, csajszi. Elegem van ebből a városból, a szarul fizető melóból meg a görény főnökből. Maddie–nek békésebb helyen kellene felnőnie.

Először azt sem tudtam, mit mondjak. Elgondolkodtam már korábban a költözésen: hogy valami olyan helyre menjek, ahol a Winchestereknek még csak esélye se legyen minket megtalálni. Egy olyan helyre, ahol nem kell aggódnom, vajon képes leszek–e fenntartani a cipősdoboz méretű lakásomat, hogy vajon a lányomat milyen atrocitások fogják érni csak azért, mert nem tudtam egy jobb helyre költözni vele. Egy jobb, több lehetőséggel teli jövőt akartam a lányomnak, egy olyat, amiből nekem sosem járt ki. Jó érzés lett volna magam mögött hagyni a múltamat, új lehetőségeket felfedezni, vagy akár a hónom alá is kaphattam volna Maddie–t és utazgathattunk volna a világ körül. Mindig is látni akartam a sydney–i operaházat, részese akartam lenni egy tradicionális indiai esküvőnek, és Európa hegyvidékeit tinikorom óta meg akartam látogatni.

– Jól hangzik – biccentettem felé, és magamra erőltettem egy magabiztosnak tűnő mosolyt. Elég meggyőzőre sikeredhetett, ugyanis Lyla, mint akinek soha semmi gondja nem volt még az életben, hatalmas vigyorral az arcán rángatott be az út közben elért kávézónkba.

Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság óta elvesztettem volna magamat Sam Winchester árnyékában, és csak most kezdtem volna újra felfedezni önmagamat. Órákon át beszélgettünk tényleg mindenről Lyla–val, egészen addig, míg Maddie–nek ki nem csengettek az utolsó órájáról is. Visszamentünk a lakásomra, és a kocsimba hosszú idő óta ismét beülve a suli felé vettem az irányt, hogy felvegyem a lányomat és út közben beugorjunk valami gyorsétterembe, és egészségtelen kajákat zabálva otthon kidumáljunk mindent – úgy éreztem, így is túl sokat hagytam ki a kislányom életéből, és az emiatt rám törő bűntudat szinte felemésztett.

Egy stoptáblánál állva egy hirtelen ötlettől vezérelve kivettem a pohártartóból a telefonomat, és a névjegyzékek között megkerestem Sam számát, hogy utána egy egyszerű gombnyomással örökre kitöröljem. Először, mikor darabokra törte a szívemet, nem volt elég erőm ahhoz, hogy teljesen elvágjam magamat a fiatalabbik Winchestertől, ám most már az az ártatlan kislány felnőtt, életerős nővé cseperedett, és úgy éreztem, ezentúl csak felfelé vezethet az utam. Mosollyal az ajkamon vágtam a kesztyűtartóba a telefonomat, és felcsavartam a rádió hangerejét a kocsiban. Boldogan doboltam a kormányon a kocsi terét betöltő Pink számot, ahogy épp arról énekelt, szingliként is mekkora buli az élet.

Nos, az én szingli, boldog életem még csak most kezdődött.