Úgy ültem a helyemen, mintha arra vártam volna, vajon mikor robbantják rám az ajtót, vagy ugrik a pofámba valami szörny, hogy elvegye tőlem Sam-et most, hogy végre megkaptam. Mellettem Maddie ült, és épp a nem is olyan rég megérkezett gofriját falta, ami inkább hasonlított gofris szirupra, némi tejszínhabbal és egy eperrel a tetején, de nagyobb gondom is volt, minthogy a kisiskolás gyerekem cukorsokkján aggódni.

Sam ott ült velünk szemben, a dzsekijét maga mellé terítette, és mindkét karját az asztallapon összekulcsolva pihentette. Az egyszerű, szürke pólójának ujját feltűrte a könyökéig, és nem tudtam mit tenni, be kellett ismernem magamnak, hogy bolond lettem volna elszalasztani a bámulás lehetőségét. Magam előtt kavargattam a forrócsokimat, aminek a tetejéről már teljesen eltűntettem a színes kis gyöngyökkel megszórt tejszínhabot, csak hogy húzzam az időt, és ne kelljen beszélnem. Maddie és Sam mindenféle kis dolgokról beszélgettek, és minél több időt ültünk ott, annál inkább tűnt úgy, hogy egyre inkább egy húron pendültek, és nem tudtam, hogy ennek baromira örüljek, vagy inkább sírva összekuporodjak valahol.

Nem készültem fel arra, hogy a szívemet ilyesmi könyörtelenségnek kitegyem.

– Hogy haladtok a nyomozással? – kérdeztem, miután megköszörültem a torkomat. Sam kérdőn felvonta a szemöldökét a hirtelen témaváltásomat látva, de vetett egy gyors pillantást Maddie-re, mielőtt még belekezdett volna.

– Igazából szerintem egész közel állunk a megoldáshoz.

– Mint egy keresztrejtvényben? – kérdezte izgatottan a lányom. – Abban tudok segíteni!

A gondolat, hogy esetleg Maddie-nek akár egy hangyányi köze is legyen a démonizált vackaikhoz, megfagyasztotta a vért az ereimben.

– Nem, szó sem lehet róla! – szóltam rá élesen, amit szinte azonnal megbántam. Talán sosem fogja megérteni, mennyi mindentől igyekszem megvédeni, de amíg célt érek vele, addig semmi sem érdekelt.

Összeszűkült szemekkel nézett rám, és most nagyon is emlékeztetett a fiatalkori énemre, mikor én és az anyám nyilvános helyen szembesítettük egymást az eléggé különböző nézeteinkkel. Ez többnyire egész szórakoztató volt a minket körülvevő embereknek, eltekintve anyámtól, aki ott helyben meg tudott volna fojtani. Mindig is azt mondogatta nekem, hogy ne féljek, egyszer, majd ha anya leszek, vissza fogom kapni pontosan ugyan azt, ahogyan én viselkedtem gyerekként. Úgy. hogy nem ismertem a fél életemet összerakó másik fél múltját, nem igazán tudtam, hogy mire számítsak, de el kellett ismernem, hogy anyának igaza volt -- mint mindig. Szerettem volna megkérdezni Sam-et, hogy egy tízes skálán mennyire volt átok gyerek, de valahogy nem ez volt a megfelelő időpont erre.

– Talán majd máskor – eresztett meg egy barátságos mosolyt Sam. Maddie-nek azonnal visszatért az izgatott csillogás a szemébe, ahogy lelkesen bólintott, és ismét a reggelijének szentelte a figyelmét.

A szívószálammal kortyoltam egyet a forrócsokimból, míg ő a feketekávéja maradékát itta ki a csészéjéből. Nem tudtam, mivel húzhatnám még az időt, de minden lehetőséget jobbnak találtam, mint kínos csendben ücsörögni.

– Dean hogy van? – kérdeztem, mintegy témát váltva ismételten. Sam az a fajta eszes pasi volt, akinek a kinézete is épp elég volt, hogy elvonja egy nő figyelmét, különösen, ha még meg is akarta magát értetni vele az a bizonyos nő. Sajnos az esze közel sem volt olyan csapongó, mint az enyém, de kivételesen is sodródott az árral, aminek legszívesebben hangot is adtam volna, de inkább visszafogtam magamat.

– A körülményekhez képest egész jól – biccentett, és a füle mögé tűrte a haját.

A nap épp olyan szögben sütött be a mellettünk lévő ablakon, hogy a szeme a legtisztább zöld árnyalatban ragyogott. Emlékeztem az érzésre, milyen volt, mikor először néztem bele azokba a szemekbe: a gyomrom görcsbe rándult, és a szívem hevesen kezdett el verni a mellkasomban, akárcsak egy tininek. Akkor szánalmasnak találtam, de mai, némileg érettebb fejjel visszagondolva felfedeztem a szerelembe esés kezdetleges szakaszát. Miután pofára ejtettek, megfogadtam, hogy nem leszek többet ekkora bolond, hogy ismét elkövessem ezt a hibát, de talán a Stannel történtek után valami megváltozott közöttünk – az én szemszögemből nézve valami biztosan. Ott volt mellettem, mikor a legnagyobb szükségem lehetett rá életem során, és bár fájt, hogy nem volt itt hamarabb, óriási örömmel töltött el, hogy a sok csaj közül, akit választhatott volna, úgy döntött, hogy épp velem fogja kitárgyalni hajnalba nyúlóan a múltját.

Kétségkívül rengeteg dolog volt még, amit be kell pótolnunk, de ha rajtam múlt volna, erre minél hamarabb sort kerítettem volna. Minél több időt töltöttem el vele és minél több apróságot tudtam meg róla, mint például hogyan issza a kávét, mi a kedvenc étele vagy milyen zenéket szeret, egyre inkább úgy éreztem, mintha már évek óta ismerném – mintha mindig is ismertem volna.

A maradék eszemet és a realitás talaját már régen magam mögött hagytam, aligha ronthattam már a saját helyzetemen.

– És te? – vontam fel a szemöldököm. Fél kezemmel a kislányom egyik hullámos tincsét tekergettem az ujjaim között, hogy valamivel lefoglaljam a kezemet, míg a válaszát vártam.

Idegesebb voltam, mint az valójában érthető lett volna, hiszen aranyos és megértő srác volt, főleg az együtt töltött esténk után. Minél inkább öregedtem, annál nagyobb volt a szükségem egy épkézláb pasira az életemben, nem beszélve Maddie-ről. Bármit odaadtam volna neki, hogy ő ne érezze azt a tátongó ürességet a mellkasában, amit én, bár ahogy nap, mint nap elnéztem, ő teljes kiegyensúlyozottságában állt az élettel szemben a maga szemszögéből nézve a dolgokat.

– Jól vagyok, köszönöm – villantott rám egy halovány, de teljes mértékben őszinte mosolyt, amit azonnal viszonoztam. Idejét is alig tudtam, mikor láttam az arcán igazi boldogságnak a jeleit, és hihetetlenül jól esett, hogy ez körülöttünk jelent meg nála.

Szántam némi időt arra, hogy más szemmel nézzek Samre, mint eddig. Tetszett, hogy a kislányommal felnőttként bánt: nem nézte le, mert gyerek még, normális hangnemben beszélt hozzá, és olyan hamar megtalálták a közös hangot, hogy az szinte elképzelhetetlen volt. De láttam az egyértelmű jeleket rajta – kimerült volt, a szeme is tompa fényben csillogott, nem úgy, mint régen. Ahogy mondani szokták: az idő mindig szépíti az emléket, de elmondhattam, hogy szerencsétlen körülmények követték az amúgy igazán szép és meghatározó korszakomat az életemben, aminek az egyik legnagyobb fénypontját adta nekem.

Talán, ha ő is hasonlóként tekintett volna a múltra, mint én, és képes lett volna megbékülni a helyzettel, hosszú élet állhatott volna előtte. De ahogy a szemébe néztem, láttam, hogy ő már régen túl sok rosszat látott ebben a világban, mint azt egy embernek kellene, és ötletem sem volt, hogyan húzhatnám vissza ebből a szakadékból.

Talán nincs is arra szüksége, hogy én közbe avatkozzam az életébe.

Annyi mindent akartam még kérdezni tőle, de inkább csak hátra dőltem, és hagytam, hogy érvényesüljön és kiteljesedjen az apa-lánya kapcsolatuk, aminek eddig még csak halvány esélyét sem láttam, hogy akár valaha is elkezdődhetne. Hagytam, hogy az idő teljen, és kihátráltam a történések irányításából: épp elég időt töltöttem azzal, hogy irányítani próbáljam nem csak a sajátom, de mások életét is.

Fél órával később, mikor már az összes kajánk elfogyott, Sam kapott egy telefont, és az arcát elnézve, elég komolynak tűnt. Az illetővel csak pár szavas mondatokban, visszafogott hangon, elég keveset elárulva vitattak meg valamit, és emiatt kényelmetlenül éreztem magamat. Nem szerettem, mikor kihagynak a dolgokból, és ezt a tulajdonságomat Maddie is örökölte, így néha baromira egy húron pendültünk, míg máskor az őrületbe kergettük vele egymást.

– Hív a kötelesség, mi? – kérdeztem sóhajtva, mikor letette a telefont. Előre tudtam már a választ, főleg az elkínzott arcát elnézve. Szerettem volna, ha ez a látvány nem kelt bennem szomorú érzéseket, de a francba is: odaadtam volna az összes holnapomat egyetlen vele töltött tegnapért.

– Valami olyasmi – mondta, és futólag Maddie-re pillantott, hogy aztán a fejét lehajtva ingassa meg a fejét. Ha nem lettem volna olyan naiv, még azt hittem volna, hogy tényleg sajnálja, amiért máris mennie kell.

– Máris megyünk? – kapta fel a fejét Maddie, és közöttünk kapkodta a fejét.

– Majd jövünk máskor is – simogattam meg a haját, hogy legalább az ő csalódottságát elűzzem.

Egészen úgy tűnt, mintha Maddie jobban viselné a kialakult helyzetet, mint én és Sam együttvéve. Nem akartam máris véget vetni mindannak, ami még épp csak elkezdődni látszott, de a világon nem ismertem egyetlen dolgot sem, ami visszatarthatta volna a valódi elhivatottságától. Lélek ide, vagy oda, de ő mindig is vadásznak született, és mélyen, a keserűségemen és bánatom alatt eltemetve igenis büszke voltam arra, hogy egy valódi hős.

Visszakísért minket a lakásunkra, és míg a lányomat előre küldtem, hogy nyissa ki az ajtót, nyertem magunknak még pár pillanatot. Kínos volt a helyzet, ahogy ott álltunk egymással szemben, és azt vártuk a másiktól, hogy mondjon valamit – bármit –, de egyikünk sem tudta, mit kellene mondania. Amikor azt mondták, hogy minden szerelem olyan, mintha ismét tini lennél, valahogy sosem hittem el, de most épp olyan esetlennek éreztem magamat, mint kisiskolás koromban, de tudtam, hogy nem vagyok szerelmes. Nem lehettem. Még egyszer nem tettem volna ki ilyen kegyetlenségnek a szívemet, főleg nem olyannal szemben, aki egyszer már darabokra törte.

– Ezek után még látni akarlak – mondtam magabiztosan, de a szemébe nem mertem felnézni. Biztosabbnak éreztem, ha inkább a pólója anyagára függesztem a tekintetemet, de a halk kuncogása arra késztetett, hogy mégis felnézzek rá. Megrebbent párszor a szempillám, mielőtt összeszedtem magam, és a szemébe mertem nézni, ami, ha lehet, a legnagyobb hibát jelentette. Miért kellett ilyen hatással lennie rám?

– Én is szívesen jönnék – jegyezte meg vidáman, ahogy egy fél lépéssel közelebb lépett hozzám. A szívem nagyot dobbant, és az ajkamon egy őszinte mosoly játszott.

– Tudod, hol lakunk.

Nyíltan rám mosolygott, és a fejét hátra hajtva nézett fel az épületre, mintha csak az eszébe akarná vésni, mintha most látná utoljára. Mertem remélni, hogy nem a végső búcsú keltette szomorúság csillogását látom abban a felejthetetlen zöld szempárban, de amit megtanultam eddigi életem során, az az, hogy egy Winchester esetében sosem tudhatod, mi a biztos.

Tudtam, hogy ha most nem lépek, talán már sosem lesz rá esélyem. A sürgető érzés, hogy talán most látom utoljára, és a közös kis életünk esélye végleg kiugrik az ablakon, görcsbe rántotta a gyomromat. A kezem remegni kezdett, és nagyot nyeltem, miközben az összes létező lehetőséget végig pörgettem a fejemben. Talán, ha most magamhoz rántanám és megcsókolnám, valahogy sikerülne itt tartanom, velünk. De az is könnyen lehet, hogy csak elijeszteném, mert egy baráti gesztusnál az egész reggelizős műsor nem jelentett neki többet. Vagy azt a törékeny kis kapcsot is összezúznám ezzel a kockázatos megmozdulásommal, és akkor aztán végképp nem látja többet se Maddie, sem én.

Tehetetlennek éreztem magamat, és éreztem, hogy a pánik egyre magasabb fokokra hág bennem a lehetőségeinket mérlegelve. Nem akartam, hogy elmenjen – hogy ismét itt hagyjon, pont, mint ahogy múltkor. Akkor megfogadtam, hogy nem leszek olyan bolond, hogy ismét céltáblára tűzöm a szívemet egy olyan rohadékkal szemben, aki sosem hibázza el a célt, erre tessék: ismét veszélybe került az é együgyű, butuska szívem, és úgy verdes a bordáim között, mint egy csapdába esett kismadár.

Mielőtt tudtam volna, hogy mit csinálok, a testem öntudatlanul mozdult, és már csak azt fogtam fel, hogy szorosan öleljük egymást. Olyan szorosan tartott, mintha rajtam múlt volna az élete: de az is könnyen lehet, hogy csak én kapaszkodtam bele úgy, mint valami újszülött macska. A karom a dereka köré kulcsolódott, és úgy éreztem, hogy az orrom valószínűleg eltört, amilyen erővel a mellkasának csapódtam, de ezt bántam a legkevésbé. Ki akartam élvezni ezt a maréknyi mennyországot, ami nekünk adatott, akármilyen klisés is volt a kettőnk kapcsolata.

– Bocsi, amiért lecsaptalak egy Bibliával – motyogtam a mellkasába, mire nevetni kezdett. A hangja megremegtetett, és önkénytelenül is egy széles mosollyal az arcomon húzódtam el tőle.

– Megérdemeltem – biccentette oldalra a fejét, a szája sarkában egy apró mosoly bújt meg.

Szóra nyitottam a számat, hogy vitatkozzak vele – Jesszus, milyen ember lettem volna, ha ezzel egyet értek, még akkor is, ha akkor ezt nagyon is így gondoltam? Ám mielőtt akár egy szó is elhagyhatta volna a szám, felém hajolt, és egy lágy csókot nyomott a fejem tetejére, amitől hivatalosan is úgy éreztem magamat, mintha a kishúga lennék. Basszus!

– Amint lehet, visszajövök hozzátok – ígérte, és tett hátra egy lépést.

Igyekeztem nem úgy nézni rá, mintha elvette volna az orrom elől az utolsó szaloncukrot karácsony estélyén, de irtóra nehezemre esett visszatartani a szememet szúró könnyeket. Biztos voltam benne, hogy ezt ő is látja rajtam, de nagyra értékeltem, amiért nem kezdett el vigasztalni, és még több hamis ígérettel traktálni, mert akkor csak rontott volna a helyzeten.

– Kisujj eskü? – emeltem fel a kezemet, felé tartva a kisujjamat. Annyira akartam, hogy ez olyan sokat jelentsen neki, mint nekem és Maddie-nek, hogy majdnem belepusztultam.

Félmosollyal az arcán lépett vissza hozzám, hogy az ujjunkat egybe kulcsolja, és ismét magához húzzon egy rövid, de annál melegebb, érzelmesebb ölelésbe. Szorosan lehunytam a szemem, és mély levegőt vettem, hogy magamba szívjam az illatát. Ha tehettem volna, benn tartottam volna, és ki sem fújtam volna addig, míg nem látom ismét.

Hivatalosan is ismét azzá az olvadt masszává változtatott néhány kedves szóval, mint régen, és ezért igazán szerettem volna szembe köpni magamat – de erre ráértem pár óra múlva is.

– Kisujj eskü.

Bólintottam, és ezúttal én szakítottam meg az ölelést. A kezemmel sietve végigsimítottam az arcomon, hogy a makacsul előbukkanó könnyeimet eltűntessem a szeme elől: nem akartam ezt nehezebbé tenni annál, mint amilyen valójában volt. Néztem, ahogy lehátrál a lakásunkhoz felvezető pár fokos lépcsőn, és úgy tette zsebre a kezeit, mintha csak az ellen küzdene, hogy ismét hozzám érjen. A világért sem ismertem volna be neki, mekkora szükségem lenne rá, de amekkora koponya volt a srác, volt egy sejtésem, hogy erre már egymaga is rájött.

Az ajtó mocskos üvegén keresztül is fogva tartottuk egymás tekintetét, és egy utolsó, erőtlen intést ejtettem meg felé. Láttam, hogy mosolyra húzza a szája sarkát, és tétován visszaintett. Szaggatottan vettem a levegőt, és megkímélve magamat a további kínzástól, elfordultam tőle, és a lépcsőházban felsietve igyekeztem minél hamarabb a lakásunkba, hogy az ablakból nézhessem, ahogy elmegy – talán örökre.

Úgy rontottam be az ajtón, mintha maga a mongol horda üldözött volna, és az ablakhoz rohanásom inkább hasonlított egy futóbolond botladozására, aki az utolsó megmaradt ép gondolatába igyekszik kapaszkodni. Valójában úgy éreztem, hogy meg fogok őrülni.

Az ablakon kinézve viszont amit találtam, az csak az üres utca volt, ahol még csak a szél sem járt. Ez volt az a pont, ahol kiszakadt belőlem a zokogás, továbbra is valami életjel után kutatva az úton. Hirtelen gyöngéd kis karok ölelték át a nyakamat, és úgy kapaszkodtam a kislányomba, mintha az életem múlott volna rajtam – úgy éreztem, már csak miatta tartok ki.