– Szóval – sóhajtottam, ahogy a könyökömre támaszkodva feljebb toltam magamat az ágyon. – Tényleg nem túloztam azzal, amikor azt mondtam, hogy egy lelketlen pöcs vagy.

Az arcát az alkarjába temetve nyomta el a belőle feltörekvő nevetést, nehogy felkeltsük Maddie–t. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy egész éjszaka az ágyamon, egymással szemben feküdve beszélgettünk. Nem volt ez valójában olyan idilli, mint amilyennek hangzik, ugyanis amikor ahhoz a részhez ért, hogy elmondta, nem volt lelke, mikor összehoztuk a lányomat – a lányunkat –, nem tudtam, hogy őt vágjam ki, vagy magam ugorjak ki az ablakon. Perceken keresztül csak mászkáltam fel-alá a szobámban, és az ajkamat rágva próbáltam ellenérveket találni, hogy miért is ne higgyek neki. Kész érveket állítottam elé, hogy miért találom egy valódi kamugépnek, de olyan ésszerű válaszokat adott, amikbe egyszerűen nem tudtam belekötni – pedig nekem elhiheted, én megpróbáltam.

Miután összeszedtem magamat, és már nem akartam mindenképpen kiabálni, emberek módjára képesek voltunk leülni és megbeszélni mindent. Többek között azt is megtudtam róla, hogy korábban a Stanfordra járt, ami máris megmagyarázta, hogy a lányom miért szeret annyira vitatkozni velem olyan miatt is, ami nem is igazi ok. Míg én egy kis életet nevelgettem, ők országszerte, városról városra jártak, és a hozzánk hasonló ártatlan emberek életét igyekezték megmenteni, kisebb-nagyobb sikerrel. Nem kellett mondania, hogy akár kudarcot vallottak volna egy alkalommal is, mert ahogy mesélt egy-egy esetről, minden az arcára volt írva, amitől összetört a szívem. Közel sem volt olyan barom, mint amilyennek először – amikor nem volt lelke – megismertem, és minél több időt töltöttem el vele, annál jobban beleestem abba a hibába, hogy játszadozni kezdtem a gondolattal, vajon milyen lenne az életünk, ha ezentúl velünk maradna.

– Lényegében igazad volt – ismerte el mosolyogva, és oldalról megtámasztotta a fejét. Alig volt közöttünk fél méter távolság, és ahogy a szemébe néztem, nagyon szerettem volna mondani neki valamit. Igazából bármit, csak hadd halljam még egy kis darabig a hangját!

– Hihetetlen, hogy már hajnalodik – jegyeztem meg, és akármennyire is próbálkoztam, nem tudtam visszatartani az ásításomat. Felettem elnézve kipillantott az ablakon, ahol pontosan tudtam, hogy milyen látvány tárult elé: a szomszédos épületek felett a horizonton lassan ereszkedett fel a nap, aminek sugarai millió irányba szóródtak szét. Annyiszor láttam már, mégsem tudtam soha megunni.

– Nem akartalak ébren tartani egész este – mondta halkan, és lassú mozdulatokkal ülő helyzetbe tornázta magát.

– Erre most nagyobb szükségem volt – ismertem be sóhajtva, mire egy apró mosolyt eresztett meg felém.

– Bármi van, hívj fel, oké? – nézett rám komolyan. Válaszul csak bólintottam, és egy lágy mosollyal próbáltam a tudtára adni, hogy most talán komolyan is veszem. – Tök mindegy, mennyi az idő.

– Mert te úgy sem alszol sosem, igaz? – vontam fel a szemöldököm. Felhorkant, és csendesen elkezdte az éjszaka folyamán ledobált cuccait összeszedni. Amikor magára vette a dzsekijét, kedvem lett volna hétéves kislányhoz méltóan lebiggyeszteni az ajkamat csalódásom jeléül, de inkább én is kiültem az ágyam szélére, és fáradtan megdörzsöltem az arcomat. Áldottam az eget, amiért legalább a sminkemet tegnap leszedtem.

– Őszintén? – fordult felém, és a zsebébe csúsztatta a kezét. – Mióta itt vagyok, valami sosem hagyott nyugodni.

– Biztos csak az ügy, amin dolgoztok – vontam meg a vállamat. Kérlek, mondd azt, hogy nem!

– Meglehet – biccentett.

A francba!

– Hol szálltatok meg? – kérdeztem, és a sarokba dobott pulcsim után kezdtem el kutatni. – Haza tudlak vinni.

– Nem szükséges.

– Ragaszkodom hozzá – néztem mélyen a szemébe, ahogy elléptem mellette.

Hallottam, hogy követ a konyhába, és míg én a fél doboz csokis müzli után kutattam, őt az étkezőasztalhoz parancsoltam, hogy legalább valami reggeli félére maradjon. Szívesen összeütöttem volna neki valami értelmes kaját is, de jelenleg annak örültem, hogy egyáltalán még talpon vagyok. Jobban belegondolva talán tényleg nem kellene annyira ragaszkodnom ahhoz, hogy eldobom a szobájukig, mert akkor lehet, hogy nem értem volna haza épen.

– Minden rendben? – kérdezte halkan, mire felkaptam a fejem és ránéztem. Az arcára volt írva, hogy aggódik, és az érzés, hogy ez értem van, mosolyt csalt az arcomra.

– Nem kell minden második percben megkérdezned, Sammy.

A becenév hallattán széles mosoly terült szét az arcán, és nem tudtam megállni, hogy ne szóljak érte. Valahogy annyival fiatalabbnak tűnt, amikor mosolygott, és nem öltönyben vagy egyéb öltözetben parádézva próbált egy olyan szörny nyomába eredni, amiről még csak nem is hallott senki.

– Mi az? – kérdeztem, és a hajamat a fülem mögé tűrtem.

– Csak a bátyám hív így – mondta.

– Ha zavar, akkor-

– Ugyan, dehogy – intett, és hátradőlt a széken. Egy pillanat erejéig csak néztünk egymásra, míg elsőként meg nem törtem a szemkontaktust, és a fülemet megütő hang irányába kaptam a fejemet.

Maddie lépdelt ki a szobájából, ám amikor a tekintete rátalált Samre, megdermedt a fal mellett és csak nézett a férfire. Sam azonnal felpattant a helyéről, és egy pillanatra már egészen azt hittem, hogy meg fog lépni minden további szó nélkül meg egy bugyuta mentséggel, de ahogy rám nézett, tudtam, hogy ezt nem tenné meg. Nem azok után, amikről beszélgettünk.

– Mami...? – szólt bizonytalanul Maddie. Kiléptem a pult mögül, és leguggoltam a kislányom mellé, hogy átkaroljam a vállát. – Ki a bácsi?

– Tudod, ő...

– Csak egy barát – vágott közbe Sam. Kérdőn felvontam a szemöldököm, ahogy rá néztem, de alig észrevehetően megrázta a fejét.

Az este – vagy talán inkább hajnalban – már beszéltünk erről, hogy talán nem lenne a legbölcsebb döntés egyszerre rázúdítani Maddie-re, hogy ennyi év után az apja hirtelen felbukkant, és mostantól ezzel kell együtt élnünk, hogy talán a következő telefonhívás már a halálhírét fogja közölni. Úgy éreztem magamat, mintha egy katonába temettem volna a bizalmamat, és csak reménykedhettem, hogy valaha is viszont látom.

– Úgy van – mosolyogtam a lányomra, és megsimogattam a karját. Sosem bízott az idegenekben, és elképzelni sem tudtam, mi járhatott a fejében, hogy életében először látott egy idegen férfit a lakásunkban.

Mindig is igyekeztem a párkapcsolati életemet távol tartani a lányomtól, mert nekem, főleg nem neki nem hiányzott, hogy közel nőjjön bárki olyan a szívünkhöz, akitől rövid távon meg is kell szabadulnom. Nem éltem apáca életmódot, mióta a kislányom megvan, de nem is hoztam fel senkit a lakásunkra. Maddie volt az én családom, és sosem bocsájtottam volna meg magamnak sem, ha a lányomat tönkreteszem, amiért kidobok valakit az életünkből. Utólag már megvilágosodtam, hogy jobb döntést nem is hozhattam volna, minthogy kidobom Stant: mondjuk ebben az esetben épp hogy ő dobott ki, de ez mind csak részletkérdés.

– Velünk fog reggelizni? – nézett fel rám hatalmas szemekkel a kislányom.

Rá sem néztem Samre, hiszen a döntés nem az övé volt: tudtam, hogy épp annyi kaja van itthon, hogy ne haljunk éhen, de nem lett volna elég egy tisztességes reggelihez. Nem mintha amúgy úgy éreztem volna, hogy máris egy családként kéne reggeliznünk, azért ennyire én sem rohantam az életemmel. Kétségbeesett fiatal nő voltam, aki családot akart, olyan állást, ami mellett nem kell aggódnia, vajon hónap végén is jut-e müzli az asztalra. A csendes és békés élet, amit anno anyám megálmodott nekem, valamikor a találkozásunkkor ki lett vágva az ablakon, bár minél többet tudtam meg arról az időszakról, annál kevésbé bántam.

Bár továbbra is osztottam az elméletet, hogy megérdemelne egy istenesen nagy jobb egyenest.

– Elvihetnélek titeket valahová – ajánlotta fel bizonytalanul, mire felé kaptam a fejem.

Nem tudtam, hogy örömkönnyeket hullajtsak vagy inkább sikítsak.

– Nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet – ráztam meg a fejemet, és felegyenesedtem.

– Ugyan, szívesen tenném – mondta, és megvonta a vállát. Egyre magabiztosabbnak tűnt a dolgában, ami egyike volt a legvonzóbb tulajdonságainak, csak nem éppen most.

– Ne tegyél úgy, mintha lenne pénzed! – suttogtam alig érthetően felé, és szerencsére a lányom legóinak csörömpölése elnyomta a szavaimat, bár ő így is megértette. Vágott egy savanyú arcot, ami egyértelműen tükrözte a háláját, amiért ennyi bizalmat vetettem belé máris, mire én csak megforgattam a szememet. Mintha semmi sem változott volna.

– Persze, hogy van, nem csövesek vagyunk – sziszegte, és oldalvást fordult nekem.

– Nem mintha legális lenne, amit műveltek – jegyeztem meg csendesen, mire a könyökével taszított egyet a karomon. – Most mi van?

– Ne előtte! – biccentett finoman a szoba felé, ahonnan, mintegy végszóra, mosolyogva rontott ki a lányom. Borzalmas anya vagyok, amiért még csak az sem tűnt fel, vajon mikor ment be.

– Sam, tényleg nem kell – mondtam, és a karjánál fogva irányítottam az ajtó felé, halkra fogva a hangomat. Igaza volt, nem akartam a lányom előtt cirkuszolni. – Rendes tőled, de...

– Azt mondtad, több időt tölthetek veletek – nézett mélyen a szemembe, ahogy megtorpant. Kényelmetlenül feszengeni kezdtem, és mindenhová néztem, csak a szemébe nem.

Valójában nem tudtam, hogy mitől félek a legjobban: őt közel engedni, vagy kiengedni a démonjaimat. Túl sokat veszítettem már, nem hagyhattam, hogy ő is bővítse a listát. Maddie-ről nem is beszélve, de elég volt egyetlen pillantást vetnem a lányomra, és a kíváncsiságtól csillogó szemeire. Samnek mindig is volt érzéke az emberekhez, ezt már akkor is meg tudtam állapítani, mikor nem volt lelke, de most, hogy látszólag minden rendben van vele is, egészen más. Mint egy földre szállt szent. Azt még nem döntöttem el, hogy ez egy baromi jó dolog, vagy inkább halálosan irritáló tulajdonság–e, de volt egy olyan érzésem, hogy talán a nem is olyan távoli jövőben meg fogom tudni.

Azonnal észhez térített, mikor Sam leguggolt a lányomhoz – a lányunkhoz... Ezt sosem fogom megszokni –, és az ajkán játszó gyengéd mosoly még ezen a kialvatlan reggelen is megmelengette a szívemet.

– Hé – kezdett bele gyengéd hangon, és a térdére támaszkodva a lányom kezében szorongatott játékautóra tévedt a tekintete, aminek láttán a mosolya csak még szélesebb lett. – Megmutatod a kincsedet?

Maddie óvatosan bólintott, és Sam kinyújtott tenyerébe helyezte a legféltettebb játékát. Anyukám imádta az autókat, és apámmal is egy autószerelő műhelyben találkoztak először. Azt az autót még anyukám adta nekem, ami pontos mása volt álmai autójának: egy meggyvörös '68–as Mustang. Még mielőtt meghalt volna, az összes megtakarított pénzemet arra tartogattam, hogy veszek egy ilyen szépséget, és legalább egy hosszú útra elviszem vele anyut a kedvenc helyünkre: fel arra a hegyre, aminek a kilátó részéből panoráma kilátás nyílt a városra. Kiskoromban gyakran jártunk oda esténként, mikor a város fényei voltak az egyetlen fényforrásunk meg a csillagok a fejünk felett, és ott ültünk a rozzant kocsink lassan kihűlő motorház tetején, a karjai körülöttem összekulcsolva, a hátamat neki döntöttem, és néha egymáshoz sem szóltunk, csak néztük a nyüzsgő várost, ami, mintegy élőlényként zúgott és mozgott: élt.

Mióta anyut eltemettem, egyszer sem mentem vissza arra a szirtre. Akárhányszor neki indultam, a még mindig fájdalmasnak bizonyult emlékek elől visszamenekültem a lakásunk nappalijába, hogy belefulladjak az önsajnálatba, amíg a lányom suliban volt.

– Hűha! Nagyon szép darab – felelte büszkén Sam. – Kiskoromban kész gyűjteményem volt ilyenekből.

– Tényleg? – kérdezte halkan Maddie. Nevethetnékem támadt a törékeny kis hangját hallva. Ahhoz képest, hogy máskor mekkora hangja volt, Sam jelenléte mindet elüldözte.

– De még mennyire – biccentett, és visszaadta a lányom kezébe az autóját, amit aztán szorosan a mellkasához húzott. – A bátyám és én mindet összegyűjtöttük, amit csak lehetett.

Maddie arcán hirtelen széles mosoly jelent meg, és ez volt minden jel, amire vártam. A lányomnak remek érzéke volt az emberekhez, és már kisbaba korában is jelezte, ha valaki nem volt kóser. Azonnal sírni kezdett, ha valami nem tetszett neki egy emberben, és egyszer ez mentette meg az életét az egyik boltban. Csak a helyi nagykerbe ugrottam el, Maddie-t egy pillanatra hátra hagyva az egyik sorban, míg tápszereket nézegettem. Maddie teli tüdőből üvöltött fel, mikor egy hajléktalannak tűnő ember felé botladozott, és ez volt az én szerencsém, hogy még időben odébb húztam a babakocsival, különben a kezében lóbált üveg egyenesen a lányomat találta volna el. Őszintén reméltem, hogy ez a hatodik érzéke felnőtt korában is meg fog maradni, mert jesszus, én mekkora hasznát tudtam volna venni!

– Mami, gofrit akarok! – rángatta meg a kezemet Maddie. – A bácsi is maradhatna!

– Szerintem meg...

– A gofri jól hangzik – vigyorodott el Sam is. – Láttam erre felé egy éttermet, ami a város legjobb gofriját ígérte.

– Lécci! – kérlelt tovább a lányom, és hatalmas szemeit úgy meresztette rám, mintha csak az életéért könyörgött volna. A gofri volt a mindene.

A tekintetem róla a férfire vándorolt, aki egy győztes mosollyal az arcán guggolt ugyan ott, ahol eddig is, és a szemében már láttam, hogy tudja, ő nyert. Nagyot sóhajtottam, és a tekintetemet a kopott plafonnak irányítottam, miközben tudtam, hogy a döntésemet nagy valószínűséggel még meg fogom bánni.

– Jólvan, legyen – egyeztem bele egykedvűen, de a lányom örömteli sikkantása azonnal mosolyt csalt az arcomra.

Összepacsiztak Sammel, és míg én a szobájába tereltem, hogy felöltözzön, vetettem egy pillantást Samre, aki a karját a mellkasa előtt összefonva dőlt neki a konyhapultnak. Összemosolyogtunk, és a fejemet rázva indultam vissza a saját szobámba, hogy felkapjak valami göncöt magamra, amiben szalonképesnek érezhetem magamat, bár tudtam, hogy azzal a két emberrel fogom tölteni az életem legjobb és legrosszabb estéjét követő reggelt, akiknek semmilyen szinten nem kellett megfelelnem.