Mérföldeken át hallható orgonajáték, hullámzó embertömeg, bolondos plakátok minden fán: a városba érkezett egy nagysikerű cirkusz, amit az emberek úgy vártak! Kígyózó sorok tolongtak a pénztárnál, de sehogy sem akart megfogyatkozni az odacsődülő néptömeg. Hintónkként érkeztek a nagy családok legalább páronként négy gyerekkel, akiket azonnal egy színesre maszatolt bohóc édesgetett a sátor irányába. Ilyen időtájt nagy híre járt mindenféle cirkusznak és szórakoztatói alakulatnak, az emberek egyetlen kikapcsolódása volt ilyen koraőszi időben. Az aratás és a tél beállta között szoktak járni-kelni a vándorszínházak, mert jó bizniszmenekhez híven, tudják, hogy ilyenkor van a nézőknek forhant pénzük és nem restellnek költeni sem. Többtíz standnyi foglyukgató finomságra csorgathatják a nyálukat a fiatalok, és értelemszerűen a szülőknek költségére megy a nassolás. Természetesen, nap végén ez hatalmas bevételt jelent.

A programok sem voltak szokványosak ennél a cirkusznál... Többek között, nem csak táncoló lovakkal és légiakrobatákkal hozakodtak elő. Az igazgatót mindenki egy fukar, önző embernek ismerte az alakulatban és bármiről is volt szó, mindenből pénzt csikart. Vásárról vásárra járt, közönségesebbnél közönségesebb állatokat vásárolt fel, hogy furcsábbnál furcsább teremtményeket faragjon belőlük. Ilyen volt egy időben az Egyszarvú, ami csak egy szakadt, görbehátú paripa volt, antilop szarvval a homlokán. A terv elég hamar fuccsba is dőlt. Ugyanígy ment a süllyesztőbe a cerberus, a mantikor és a sellő csodálata is. Kifigyelte már a házigazda alattomosságát a legtöbb felnőtt látogató, nem dőltek be neki, de a gyermeki kíváncsiság megkövetelte a fizettséget az állatnézegetésért. A kis naiv gyerekek teljes csodálattal símogatták végig az Aranybárányt és a többi szelíd állatot, de mégis, egy kalitka sohasem volt a látogatók szeme láttára hozva. Éppen azért, mert abban volt a cirkusz egyetlen, igazi csodája.

A sátor mögé bújtatva síránkozott egy ketrecben, próbálta tenyerével elnyomni az odabentről kiszűrődő hangokat. Hiába nyüszített, alig hallható gyenge hangján, nem sietett a segítségére senki. Rettenetes fájdalmai voltak, korbács-hasítások véres nyomokat hagytak a parkettán és még enni se tudott mit. A gondnokok csak találgatni tudják a táplálékát, mert minden amit adnak neki a lábuk előtt végzi, jobbik esetben megemésztetlenül. Ígyhát arra jutottak, ha éhes, egyszer úgy is eszik, vagy ha nem, végelgyenülésben éri halála. Sajnos sok állat is így végezte már náluk...

Az erőakrobaták vastapsától még nagyobbat sajdult a feje. Nyöszörgött egy sort, aztán kínjában a hajába túrt hosszú körmeivel. Felült, nyújtózkodni próbált, de a görcsök nem engedték. A legnagyobb pár szárnyát lánccal szorították a földhöz, a középsőt megcsonkították, a legkissebbeket kivágták. „Szárnyszegett madár nem repül, ez se fog!", emlékszik vissza, mikor egy vadászházban véresre kínozták láncok között, könnyesen és kínlódva szabadították meg az ötödik és a hatodik szárnyától. Aznap este hozták ide, hogy elfogták a vadőrök és azóta tengeti itt unalmas mindennapjait, remélve, hogy másnap reggel már nem ébred fel. Elcsodálkozva nézi az anyukákat, szerelmes párokat szabadon, nyakörv és lánc nélkül járkálni odakinn, a nagyvilágban... Ha ő nem élhet úgy, akkor inkább sehogy. Csak egyszer az életben nézzenek rá! Egy pillantás is elég, hogy meglássák, hogy él idebenn a „Hatszárnyú ember", és segítséget küldjenek érte. De nem tette senki. Egy ember se fordult vissza, mikor kijöttek a sátorból. Vállukon pihengető kisgyerekekkel távoztak és úgy hagyták el a parkot, mint egy nemkívánt rokon házát: sietve. Délután egyre több ember távozott már így, de a pénztárnál még mindig sokan várakoztak. Abban reménykedett, hogy az az ember ott áll a sorban, aki majd egyszer őt kiviszi innen olyan messzire, amilyen messzire csak tudja. Vissza akart menni oda, ahonnan jött és többet vissza se térni. Pedig szerette ezt a világot... sokkal másabb volt, mint az övé. Más kultúra, más élővilág sok-sok szerethető hibával. Ez tette neki olyan kedvessé a Földet. Nem először kirándult itt, de most volt az első alkalom, hogy szemtől szembe találkozott egy emberrel, de véletlenül. Az azonban megrémítette, hogy késekkel és tűzzel fogadták, keservesen megkínozták, holott teljesen máshogy szólt a Biblia. Biztosan pogányok, ha nem tudják felfogni, hogy a Hírvivő Gabrielt hogy kell tisztelettel fogadni - csak erre tudott gondolni, mikor az első késszúrást megérezte a bordái között.

Hirtelen csapta meg egy kellemes illat az orrát, amire egyből felkapta a fejét. A levegőbe szippantott párat, amikor észrevette a nyalókával tántorgó kislányt a kijáratnál. Alig húsz lépés válaszotta el őket, mégis olyan távolinak tűnt. Végre megjött az étvágya, és epekedve nyalta meg szája szélét. Olyan régen érezte már azt a finom mézes ízharmóniát, hogy el is cseppent a nyála, 'hisz kedvenc emberi találmánya nem más, mint az édesség. Ez volt az egyetlen kapható alkalom arra, hogy végre „jóllakojon", úgyhogy cselekdnie kellett. Emberi nyelveket nem tudott, nem volt érkezete megtanulni egyiket se, ezért az mellett maradt, hogy megkocogtatja a cella rácsait. A pici lányka masniát meglebegtetve kapkodta ide-oda a fejét, mikor meglátta a két rácsba kapaszkodó markot és egy férfi arcot a hordozókocsiban. Először csak farkaszsemet nézett vele, majd teljes testével felé fordult. Gabriel tovább játszott a rácson, akár a hárfa húrjain pengette jobbra-ballra a kezét, mire a kislány megértette, hogy őt hívják. Először csak óvakodva lépkedett előre, mert az a két őt követő szempár nagyon megfélemlítette. Pedig ha tudta volna, hogy csak a nyalókája kell neki, nem habozott volna odaadni. Már csak egy kartávolságnyi volt közöttük, mikor az angyal jobban kidugta a fejét és kilógatta egyik kezét. Visszarettent a lányka egy fél lépést, de nem szaladt el, mint ahogy várta. Mostmár csak azt kellett kitalálnia, hogy hogy kérje el tőle az édességet... Kegyetlenség lenne kitépni a kezéből és még akkor is ő járna rosszul. Ártatlanul intett hol a kislányra, hol a cukorkára a szemeivel.

- Ezt kéred, bácsi? – gügyögte, és feljebb tartotta a kezében szorongatott pálcikát.

Gabriel nem értette, és ezt nagyon bánta. Új módszerhez kellett folyamodnia. Meggyötörtségtől remegő újjával rámutatott, aztán kezét határozottan a mellkasához húzta. Ugyanezt megismételte gyorsabban, közben esedezve szűkölt. Picit megint közelebb tartotta az édességet, amit egyre kerekebb szemekkel figyelt az angyal. Végül sikeresen becsúsztatta a pici lány a rácsok között, Gabriel pedig septében odakapott, aztán felhőtlen örömmel és éhséggel kezdte lerágcsálni a rúdról a borsmentás csigát. Arra lett figyelmes, hogy nevet rajta a pici.

- Rosszul csinálod! Rosszul csinálod! – magyarázta,és tovább nevetett – Jó éhes lehettél...

Ismét csak halandzsát hallott a kislány szájából, de hálás volt. Épp ezért, bármit is mondhatott, hintett felé egy mosolyt, mielőtt az anyukája a nevén szólította volna. Elszalad, kézenfogták egymást és utána ők is épp olyan hirtelen elhagyták a cirkuszt. Még van remény, lelkendezett, csak ki kell várni.

Jólesően nyújtóztatta ki a karjait, egy immáron kicsivel kevésbé fájt neki a létezés. Most, hogy már tudott mit enni, kicsit elnyomta az álmosság. A rácsoknak hátat fordítva összehúzta magát a lehető legjobban és úgy szundított el.

Talán már ébredező-félben lehetett, vagy álmodott, mikor azt hallotta, hogy valaki csendben megközelíti a celláját. Túl sokat ábrándozott a megmentőjén aznap, megvolt győződve, hogy a képzelete játszik vele, így nem is vette a fáradságot, hogy felkeljen.

Az már viszont sokkal valódibbnak állította be, hogy égő dohányszagot érzett, amit bárhonnan kiszagolna. Egyszerűen rosszul volt attól a folytogatóan büdös füsttől, de ráhagyta, mert „ez csak egy álom". Bele is nyugodott nagyjából, mikor a füle mellett landolt egy kavics. Ez se keltette fel, de már jobban érdekelte mi folyik körülötte. Még egy koppant a deszkán, szerencsétlenségére épp a szemébe pattant és felordított. Nagy lendülettel megfordult és morogva nekivetődött a ketrec falának, aztán fogait kivillantva megpróbálta megfélemlíteni a látogatóját.

- Sok olyannal találkoztam már, mint ne. – mondta büszkén. – Nem félek tőled.

Egy pofányi cigarettafüstöt lehelt az angyal arcába, amitől azon nyomban a kocsi túlsó sarkába vetődött, ökrődve. Kárörvendő vigyorral fűszerezve nézte, amint kis híjján leáll a légzése, mialatt még egyet beleszívott a dohányba, aztán levette kalapját. Magas, jóvágású fiatalúr volt, férfihez képest hosszú hajjal és megmondhatatlan színű szemekkel. Ha Gabriel csak az arcát látta volna, akár azt is hihette, hogy közülük való,annyira tökéletesek és jámborak voltak a vonásai. Alkarjára hajtogatta az öltönyét, aztán ráhelyezte a kalapot. Nyugodtan állt a ketrec előtt, mint egy főbíró, közben végigmérte az angyalt tetőtől talpig.

- Úgy látom, azok a szárnyak valódiak. Melyik vagy te? Mihály, Zakariás? Esetleg Gabriel?

Nem értette, mint úgy általában senkit sem, egyedül a nevére lett figyelmes és nézett mélyen a szemébe. Meglepően megnyugtató volt ránézni, azok a kicsit hunyorító szemhéjak és a félmosoly barátságos természetre emlékeztette. Vette a bátorságot, közelebb kúszott hozzá. Nem akarta beismerni, de egyből megszerette a szemeit.

- Régóta itt lehetsz... Jó tépett a fizimiskád és sok régi sebet is látok rajtad. Pedig nem akarhattál rosszat, biztosan.

Újabb üres makogás, nem érdekelte...Kizárólag csak az, hogy elmélázva nézhesse a szemeit és elvesszen bennük. Valami azt súgta neki, hogy mostantól minden rendben lesz... Egyszerűen elfelejtette minden gyötrelmét és napokig hallgatná, ahogy beszél hozzá.

- Egyébként, láttam, hogy az unokahugom adott neked édességet. – aranyosan elnevette magát, ami arra késztette Gabrielt, hogy ő maga is elhúzza a szája szélét. Eddig bírta, mostmár feladja: szerelmes lett, de úgy igazán.

A magas férfi fel is eszmélt azon nyomban, feltartotta a mutatóújját. Gabriel figyelte és rögzítette minden mozzanatát. Soha nem akarta elfelejteni ezek után. A zakója zsebében kezdett matatni, amit az angyal ki-ki kukucskálva figyelt.

- Ezt az elefántnak tartogattam, de lefújták a számot... Tessék, fogjad.

Elkapta az egyik alkarját, kihúzta a kerítésen kívülre és egy hatalmas maréknyi drazsét és kukoricacukrot nyomott a kezébe. Akkorára kerekítette a szemét és akkora mosolyra nyílt az ajka, mint egy hőn áhított játékát megkapó kisgyereknek karácsonykor. Ugyanazt az elképedt arcot emelte Sam felé, és csak nézett újra a csodaszép íriszébe.

- Neked nagyobb szükséged van rá, mint Jumbónak. Jó étvágyat... - mondta lágyan.

Önfeledt hangulatában érzéssel egyik tenyerébe fogtaaz angyal arcát, hüvelykújjával pedig elmorzsolt egy varfoltot. Mintha valami varázsereje lettvolna annak az érintésnek, az angyal minden fájdalma feledésbe merült, pedigvolt benne része bőven. Meglelte a lelki békéjét, olyan csend lépett az örököszúgás helyébe odabenn a fejében, hogy már szinte kellemetlen volt.

Mélyen beledőlt az érintésbe, tenyere elernyedt, kipotyogtak belőle a cukorkák, szanaszét gurultak. Nem kellett neki semmi más azontúl, csak ugyanez a gyengéd érintés minden nap.

- Ne aggódj. Hazaviszlek. Még ma. – suttogta látogatója. – Leszek én a te Megmentőd ebben a nyomorult világban.

Gabriel továbbra is magán kívül feküdt Sam nyugtató tenyerében, közben pedig dorombolás szerű horkolást hallatott. Egyszer aztán felemelte fejét, kihajolt, és egy hatalmas puszit nyomott a férfi arcára. Ez volt az egyetlen dolog, amivel ki tudta mutatni, mennyire sokat jelent neki és hogy a világ végére is követné Őt.

Vége