Kenma szemszög

-Én nem tudom mi van veled de kénytelen vagyok az orrod alá dörgölni, hogy nem veszed észre, hogy a baráti érzéseknél többet táplál irántad Chibi-chan?!- mondta ezt egyre idegesebben, de én amint felfogtam amit mondott kissé sokként ért.

-Mi?..

- Semmi mi! - szakított félbe és el kezdett felém indulni. - Most mész- tagolta, minden szónál egyre közelebb jött hozzám és megfogta a vállam- Vagy én hívom ide Hinatát! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon ami miatt egy kicsit megszeppentem.

- Hogy tudott volna belém szeretni ha csak nem rég utasította el Kageyama!? - most én mentem egyre közelebb felé, ő meg hátrált.

- Én honnan tudjam..- és most én kellet hátráljak - De..Kenma.. Istenem, hogy vagy ilyen szerencsétlen!? Nem hiszlek el!- és ezt egy ideig folytattuk is. Amikor kisebbek voltunk voltak még ritkán ilyen veszekedéseink. És a legtöbb abból indult ki, hogy Kuroo bele szól a magánéletembe. De a legtöbbért hálás vagyok neki.

- Tudod mit Kuroo?! Nem érdekel.- hátat fordítottam neki és elindultam megkeresni Shoyot.

- Hová mész baszki?! - kiáltott utánam.

- Shoyohoz.. - tudtam le ennyivel. Még hallottam, hogy valamit helyeslően utánnam kiált de nem fogtam fel teljesen. Miért nem hagyja, hogy egyedül oldjam meg a problémáimat? Éreztem, ahogy megtelik a szemem könnyel, jó barátaim vannak.
Shoyot közben hamar megtaláltam, ott ült a parton, ahol szokott. Nem tudom mi olyan jó azon a helyen, komolyan. Oda menten hozzá és szó nélkül le ültem mellé.

- Miért olyan nehéz bevallani az érzéseim annak, akit szeretek? - kérdezte, pár perc után, ezzel megtörve a csendet.

- Ezen én is szoktam gondolkodni..- sóhajtottam.

-...- hirtelen felém fordult és mélyen a szemembe nézett.- Kenma! Én..- kezdte el a beszédét aminek köszönhetően úgy éreztem, mintha a torkomban dobogna a szívem. De gyorsan kapcsoltam, és felfogtam a szituációt. - Én.. - már láttam ahogy felállt a homokból, elpirult, mint ahogy én és készült a futásra- Szeretlek - el is futott, szokása szerint de nekem volt annyi lelki erőm, hogy a karja után nyúljak, megfogva azt.

- Én is.. - suttogtam lehajtott fejjel, még mindig a karját fogva.

- Tessék? - fordult felém teljesen meglepődve.

- Én is! - ismételtem meg az előbbinél hangosabban és éreztem, ahogy újra megtelik könnyekkel a szemem, de megpróbáltam visszafolytani azt. Kuroonak mégis igaza volt.

- Kenma..- meghatódottan mondta ki a nevem, és végre rá vettem magam, hogy megnézzem az arcát. Ott szipogott és megállíthatatlanúl folytak le a könnycseppek az arcán. Egy hirtelen mozdulattal megöleltem, ő meg szorosan kapaszkodott belém, amire nekem erős pir szökött az arcomra. - Miért nem mondtad? - és sírt tovább. És meg szorosan tartottam a kezeim között.
Miután kisírtuk magunkat és távololodtunk egymástól, tovább kémleltük egymás arcát. Fülig elpirulva. Megkönnyebbülten elmosolyodtam. Hogy én miért nem tudtam észre venni az egyértelmű jeleket. Magamban eldöntöttem, hogy nem lesznek viszonozva az érzéseim. De tévedtem.
Le ültünk a földre és csak élveztük egymás jelenlétét. Most nem az a kínos csend telepedett el közénk, hiszen ez most valahogy.. kellemes volt.

- Hogy vetted rá magad, hogy bevalld nekem az érzéseid? - kérdeztem. Hiszen ha rajtam múlt volna, szerintem soha nem tettem volna meg.

- Hát.. igazából csak úgy jött..

- Oh.. értem. - és megint csend ütött közénk. Egyszer hirtelen felindulásból egy ötletem támadt. A keze ott pihent a homokban, a lába mellett. Lassan odacsúsztattam az én kezem és finoman rátettem az övére. Egy kicsit megrezzent, ahogy én is, majd elpirultunk. Még annyira bizonytalan vagyok mindenben.
Sokáig ott ültünk, és beszélgettünk. Most olyan jó volt felszabadultan és őszintén beszélgetni vele. Olyan szokatlan, de mégis kellemes.
Ez az idő alatt sok mindenről beszéltünk. A családunkról, a barátainkról, meg még az életünk kínos sztoriairol, mert az mégsem maradhat ki. De szóba jött egy kellemetlen téma amibe nem akartam bele gondolni. Hogy, hogy fogunk a tábor után találkozni? Hiszen elég messze lakunk egymástól és a távkapcsolatról nem hallottam jó dolgokat. Nehéz messze lenni attól akit teljes szívünkből szeretünk. Nem ölelhetem meg, vagy esetleg csókolhatom meg amikor akarom. Vagy csak egyszerűen nem érezhetem az illatát. De ha eléggé szeretjük egymást akkor szerintem bármit át lehet vészelni és lehet tartós kapcsolatban részem. A nyarat kihasználjuk és amennyit csak lehet fogunk találkozni. Vagyis valahogyan mégis csak megoldjuk. Remélem..
Egy két-óra beszélgetés után úgy éreztük, hogy eléggé eltelt az idő és ideje lenne vissza menni a többiekhez.
Amikor vissza értünk sunyiban Kuroonak jeleztem, hogy minden oké és utánna a nap többi része kevés történéssel, de eltelt.
Elalvás közben Shoyo hozzám bújt. Igaz, a tábor alatt úgy ahogy, de már aludtunk így. De ez most mégis csak más volt.

Gondoltam arra, hogy megint köcsög legyek és elcsesszem ezt a pillanatot nekik. De már ideje volt ezt is leírjam :3. Még szerintem egy vagy két rész lesz és lezárom a történetet.
Addig is hola.