Arra keltem fel, hogy Jimin mocorogni kezd mellettem, majd nyög egy hatalmasat. Ha nem ugrott be volna azonnal, hogy mi is történt hajnalban, akkor valószínűleg teljesen máshogy reagáltam volna, mint most. Szemeim azonnal kipattantak, majd a kislámpámért nyúltam, hogy azért lássak valamit a mellettem lévőből. 

- Minden rendben? - kérdeztem tőle, mire megrázta a fejét, majd felült az ágyon.

- Szerintem ráfeküdtem a sebemre és most megint rohadtul fáj.

- Hozzak gyógyszert? Hatott az a kék? - kérdeztem tőle, ő pedig csak egy apró bólintással válaszolt. - Akkor mindjárt jövök - mondtam és már ki is keltem az ágyból.

Nem aludhattunk olyan sokat, hiszen még mindig világos volt. Azt hittem, hogy majd felkelünk este, vagy valami, de amikor megláttam, hogy a nappaliban lévő óra negyed négyet mutat, felsóhajtottam. Anyát és apát is a konyhában találtam meg, szerintem látták rajtam, hogy nem igazán aludtam ki magam, ezért szó nélkül adták át nekem azt az erős fájdalomcsillapítót, én pedig már indultam is vissza a szobámba. Oké, hogy majdnem nyolc órát aludtam, de jelenleg nem érzem hatását. Átnyújtottam Jiminnek  a gyógyszert, aki azonnal be is vette, majd elterült hason az ágyon. Kérdeztem, hogy esetleg jeget hozzak-e, de azt mondta, hogy nem kell. Nyakig betakarózva fordultam felé, majd az arcát kezdtem tanulmányozni. Jobb szeme fel volt egy kicsit dagadva, a bal alatt pedig hatalmas lila folt húzódott. Még mindig nem értem, hogy miért kellett nekimennie Youngjonak, amikor szerintem ő is tisztában volt vele, hogy veszteni fog.

- Elmondod, hogy mi történt? - kérdezte, mire végignyaltam ajkaimon, de bólintottam egyet, mert egyszer ígyis-úgyis meg tudná, ha nem tőlem, akkor a haverjaitól.

- Játszottad az agyad Youngjo előtt, ő meg megvert. Lényegében ennyi. - mondtam ki kerek-perec a történteket. Szemei hatalmasra tágultak, majd kellett neki pár másodperc, amíg felfogta, hogy mit is mondtam neki. - Elmentél nekem hozni piát, így egyedül maradtam, ő pedig odajött hozzám és  beszélni akart velem, én meg nem. Aztán te visszajöttél, elborult az agyad és megütötted. Utána még párszor, ő pedig egy idő után visszaütött neked és igazából ennyi. Tudhattad volna, hogy simán kiüt, mert basszus barna öves karatés, de nem, mert neked menőznöd kellett! - forgattam meg a szemeimet, hiszen legszívesebben fejbe csaptam volna.

- Basszus - motyogta, majd be is hunyta a szemeit. - Komolyan nem emlékszem rá. Mennyit ittam?

- Eleget ahhoz, hogy nekimenj egy barna öves karatésnak - nevettem fel. - De Taehyungék szétszedtek titeket, utána meg ugye jött a mentő. De szigorúan pihenned kell egy hétig, szóval mellőzd az egyetemet.

- Remek - sóhajtott egy hatalmasat. - Hol a kocsim?

- Megkértem Yoongit, hogy vigye vissza a házadhoz, szóval ha minden igaz, akkor már ott van.

- Köszönöm.

- Nem kell megköszönnöd, mert a barátom vagy és szerintem természetes, hogy nem hagyom a kocsidat egy te... - kezdtem el, mire ő a szavamba vágott.

- Nem csak a kocsit, hanem úgy mindent. Hogy szóltál Taehyungéknak, hogy szedjenek szét minket, hogy bejöttél velem a kórházba és azt is, hogy most itt feküdhetek az ágyadban viszonylag jól. - nyúlt a kezemért, majd összekulcsolta az ujjainkat.

- Ezt sem kell megköszönnöd - mosolyodtam el. - De tudod, hogy mennyire megijedtem, hogy lett veled valami? Kérlek többet ne menőzz olyanok előtt, akik simán kiütnek, jó?

- Nem ígérhetek semmit - húzta féloldalas mosolyra ajkait, mire én megszorítottam a kezét, hiszen fejbe most inkább nem akartam csapni.

- Komolyan mondtam, Jimin - csúsztam közelebb hozzá.

- Tudom, én pedig igyekszem nem szétverni Youngjo fejét, ha ismét meglátom - sóhajtott fel, én pedig nem bírtam ki, hogy ne kuncogjak fel.

- Nem próbálsz meg egy kicsit aludni? - kérdeztem tőle, mire megrázta a fejét. - Nem hiszem, hogy visszatudnék aludni.

- Nem vagy éhes?

- Nem tudom. Lehet, hogy ennék egy pirítóst, vagy valami nagyon laza kaját. - vetette fel az ötletet, én pedig már fel is akartam kelni, ha nem ragadja meg az állam és nem húz oda magához. - Szeretlek és még egyszer köszönöm - mondta, majd mielőtt válaszolhattam volna neki az ajkaimra tapadt.

Gyengéd volt, nekem meg nehezemre esett nem mosolyogni, hiszen imádtam, amikor ilyen. Hosszú percekig ízlelgettük egymás ajkait, én pedig egyszerűen képtelen voltam betelni vele. Több mint fél éve együtt vagyunk már, de nekem még mindig pillangók keletkeznek a hasamban, ha csak megcsókol, vagy éppen mond valami kedveset. Szerintem sosem fogom megszokni, hogy valaki komolyan szeret engem.

- Lemehetek veled? - kérdezte, mire mérlegeltem egy kicsit a helyzetet, de végül belementem, mert azért még sem rokkant, tud járni, csak vigyáznia kell a fejére.

- Gyere - keltem ki az ágyból, majd megvártam amíg ő is kikászálódott onnan.

Kézen fogva sétáltunk be a konyhába, anya meg apa szinte azonnal Jimint kezdték szuggerálni, de még mielőtt bármit is mondtak volna, kijelentettem, hogy nyugalom, minden rendben van vele, csupán megéheztünk, ezért lejöttünk enni. Szerencsére ezt tudomásul is vették és innentől kezdve csak figyelemmel kísérték minden mozdulatunkat. Nagyjából negyed óra alatt el is készültünk a pirítósokkal, majd neki is láttunk az elfogyasztásának.

- Jimin, nem kellene szólni a szüleidnek? - kérdezte anya, mire a velem szemben ülő félrenyelt és hangos köhögésbe kezdett. 

Töltöttem neki vizet, bár nem értettem, hogy miért akadt torkán a falat, hiszen ez egy teljesen átlagos kérdés volt. Miután ivott pár kortyot feltűnően kerülte a szemkontaktust, nekem pedig nagyon nem tetszett. Mi rosszat mondott ezzel anya? Tudtommal jóban van a szüleivel, szóval miért ne jöhetnének el, ha úgy adódik? Nem fogom magára hagyni Jimint, amíg ilyen állapotban van, de sajnos a suli miatt nem lehetek vele a nap huszonnégy órájában és ma is például tanulnom kellett volna, mert holnap két témazárót írok.

Néma csendben ettük meg az elkészített pirítósokat, én pedig alig vártam, hogy végre kettesben maradjunk és megkérdezzem, hogy még is miért fulladt meg majdnem anya kérdésén. Látszott, hogy a szüleim sem értették a barátom reakcióját, de szerintem tudták, hogy ha kettesben maradunk, akkor biztosan felhozom a témát, mert nagyon kíváncsi voltam. 

- Nem vagy jóban a szüleiddel? - kérdeztem tőle, amikor apáék magunkra hagytak a konyhában.

- De, jóban vagyok velük.

- Akkor? Miért nem akarod, hogy értesítsük őket az állapotodról? - könyököltem fel mindkét kezemmel a konyhapultra, majd a velem szemben ülőre pillantottam.

- Hát... tudod - sóhajtott fel. - Ne haragudj meg rám, de nem tudják, hogy együtt vagyunk.

- Mi? - ráncoltam össze a szemöldökeimet. - Azt mondtad, hogy anyud már nagyon szeretne velem találkozni.

- Hazudtam, Jungkook - hajtotta le a fejét, mire én továbbra is teljes sokkban bámultam őt.

- Miért nem említettél engem nekik?

- Említettelek már, csupán nem tudják, hogy együtt vagyunk - motyogta, én pedig nem tehetek róla, de közel álltam a síráshoz.

Fél éve együtt vagyunk és még nem mondta a szüleinek, hogy pasija van? Fél éven keresztül hazudott nekem és konkrétan félrevezetett. Tök sokszor mondta, hogy üdvözölnek a szülei, én meg szépen be is vettem. Rohadtul elhittem neki mindent és kiderült, hogy megint hazudott. Már megint hazudott nekem és ez nem az első, illetve második alkalom.

- Szégyellsz engem? - nyeltem egy hatalmasat, a hangom pedig a szokásosnál mélyebb volt.

- Nem! Dehogy is, csak... Igazából fogalmam sincs, hogy miért nem említettem nekik, hogy együtt vagyunk.

- Remek - keltem fel a székről, majd a mosogatóba tettem a tányért, amiről ettem, majd szó nélkül kisiettem a helyiségből. 

- Minden rendben? - kérdezte anya, de még neki sem válaszoltam, hanem a lehető leggyorsabban a szobámba rohantam és magamra zártam az ajtót.

Hátamat az ajtónak döntöttem és lecsúsztam a földre. Behunytam a szemeimet és esküszöm, hogy nem akartam sírni, de a könnyeim csak úgy utat törtek maguknak. Nem hiszem el, hogy már megint hazudott nekem, pedig megbeszéltük, hogy nincs több hazugság. Én tartottam is magam a megbeszéltekhez, de ő nem. Ha nem szégyell, akkor még is miért nem mondta el a szüleinek fél év alatt, hogy mi a helyzet? Érdekes, én már akkor közöltem velük, amikor kibékültünk. Ő pedig elhitette velem, hogy szeretnek és bírnak a szülei, csupán a munkájuk miatt nincsen idejük velem találkozni.

- Jungkook, beengedsz? - hallottam meg Jimin hangját, mire letöröltem arcomról a könnycseppeket. 

Már csak az volt kellemetlen, hogy felsőmön tökéletesen látszódott, hogy sírtam. Nem szóltam semmit, csak szipogtam egyet, majd fejemet az ajtónak döntöttem és továbbra is hallgattam Jimint. Olyan ismerős helyzet ez, csupán miután elküldött a házáról, én mentem vissza hozzá és én könyörögtem neki, hogy engedjen be. Azt akartam, hogy legalább egy kicsit is rosszul érezze magát, azért amit velem csinált. Sőt, úgy mindenért rosszul érezze magát, ami velem kapcsolatos.

- Bocsánatot szeretnék kérni, de nem akarom, hogy anyudék mindent halljanak.

- Ők legalább tudják, hogy együtt vagyunk - válaszoltam neki, hangom pedig szánalmasan hangzott a sok sírás miatt.

- Kérlek, engedj be.

Nem válaszoltam neki és nem is mozdultam. Egyre többet gondoltam arra, hogy talán valóban szégyell engem és, hogy nem vagyok neki elég jó. Mi van, ha ő többet akar, mint amit én nyújtani tudok neki? Nem tehetek róla, de ismét kitört belőlem a sírás, viszont most a kelleténél talán hangosabban adtam ki magamból a könnyeket. Tisztában voltam azzal, hogy Jimin nagy valószínűséggel tudja, hogy éppen sírok és, hogy mennyire rosszul esett, amit csinált. Tudom, hogy be kellene engedjem, de nem akarok előtte sírni, mint valami kisgyerek.

- Basszus, ne akard, hogy betörjem a kurva ajtódat, Jungkook - ütött rá az említett tárgyra, én pedig jobban összegörnyedtem, mert alapból utálom, ha ideges lesz. - Komolyan be fogom rúgni, ha nem engedsz be.

- Nyugodtan! - hallottam meg apa hangját.

Ha nem ilyen helyzetben lettem volna, akkor talán még röhögök is egyet, viszont az, hogy apám - és nagy valószínűséggel akkor anyám is - szemtanúja a közöttünk zajló dolgoknak, nagyon nem tetszett. Ezért döntöttem úgy, hogy még is csak kinyitom az ajtómat és beengedem Jimint, mert egy; nem akartam, hogy valóban berúgja, kettő; nem akartam, hogy anyáék hallják a történéseket, még ha el is kell majd meséljek nekik mindent, miután elment a barátom.

Vettem egy mély levegőt, majd igyekeztem úgy tenni, mintha nem bőgtem volna, amikor kinyitottam az ajtót és beengedtem az egyetemistát. Azonnal odajött hozzám, majd arcomat a két keze közé vette és lényegében nem hagyta, hogy ne rá nézzek. Nyomott egy hosszú puszit a számra, majd közölte velem, hogy tényleg baromira sajnálja és ha kell, akkor most azonnal felhívja a szüleit és áthívja, majd mindent közöl velük. Csábító volt az ajánlat, de ha eddig nem szólt rólam, akkor ezután se tegye kényszerből, ráérünk igazából.

- Miért hazudsz nekem folyamatosan? - suttogtam, hiszen még mindig iszonyatosan közel volt hozzám, ezért így is jól érthette, amit mondtam neki.

- Nem hazudo... - kezdte el, viszont reakciómat látva inkább elhallgatott.

- De. Többször is hazudtál már nekem, Jimin. Miért? Mivel érdemeltem ki, hogy még a szüleid elől is eltitkolj? Szégyellsz? Nem vagyok elég jó neked, vagy mi?

- Erről szó sincs, Jungkook. Már mondtam, hogy így szeretlek ahogy vagy és teljesen meg vagyok elégedve a kapcsolatunkkal. Faszom, nem tudom, hogy miért nem mondtam el nekik. Nem is került sosem szóba, hogy van-e valakim, én meg...

- Te meg nem tartottad elég fontosnak ahhoz, hogy elmondd nekik? - toltam el magamtól, majd jobbnak láttam, ha leülök inkább az ágyra, mert kezdett egyre jobban megbántani.

- Nem!

- Akkor? Látod, nem tudsz normális indokot felhozni arra, hogy miért szégyellsz. Akkor minek vagyunk egyáltalán együtt? - emeltem fel a hangom és nagyon közel álltam ahhoz, hogy lekiabáljam.

- Ne forgasd ki a szavaimat, Jungkook. Azért vagyunk együtt, mert szeretjük egymást, nem? - kérdezte karba tett kezekkel.

- De.

- Akkor meg? Ha tudom, hogy ennyire fontos neked, akkor már rég elmondtam volna nekik. Amúgy is, min változtatna, ha ők tudnák? Mert szerintem igazából semmin.

Nem válaszoltam neki, mert abban igaza volt, hogy semmin nem változtatna, de basszus, nem hinném, hogy a szülei nagyon kiakadtak volna, ha megtudják, hogy együtt vagyunk, mert tisztában vannak azzal, hogy Jimin meleg. Meg engem jobban piszkál az, hogy hazudott nekem arról, hogy a szülei amúgy már nagyon találkoznának velem és, hogy nagyon szimpatikus vagyok nekik. Akkor ne mondott volna inkább semmit, nem volt kötelező hazudnia, de ő még is ezt az utat választotta, sokadjára is.

- Jól van - szólaltam meg, bár nem is tudom, hogy ezt mire mondtam pontosan, csak úgy reflexből jött, mert kezdett idegesíteni a közénk beálló csend.

Jimin sóhajtott egy hatalmasat, majd leült mellém az ágyra, viszont amikor kezét a térdemre akarta tenni, én makacsul arrébb csúsztam, hogy ne tudjon hozzám érni. Látszólag rendesen meglepődött cselekedetem, de nem bántam, mert pontosan az volt a célom vele, hogy meglepjem. Már éppen szólásra nyitotta a száját, amikor is megcsörrent a telefonja, amit még hanyagul az íróasztalomra dobott. Sóhajtott egy hatalmasat, majd felkelt az ágyról és a csörgő telefonhoz lépett. Motyogott valamit, amit nem igazán értettem, de még mielőtt felvette volna a telefont, felkeltem én is az ágyamról, majd szó nélkül kisiettem a szobámból. Jelenleg komolyan haragudtam rá, baromi szarul esett, hogy megint hazudott nekem és még értelmes magyarázattal sem tudott szolgálni, amikor arra kértem. Akkor vallaná be, hogy nem akar már velem lenne vagy, hogy mi nem jó bennem. Annyira bosszantó az egész, hogy legszívesebben kiszaladnék a világból, mindent magam után hagyva.