Jimin volt olyan jó fej, hogy haza dobott kocsival, miután már este hét is elmúlt, így nem kellett a tömegközlekedést használjam, amiért nagyon hálás voltam. Plusz a lábaim úgy remegtek, hogy attól féltem, összeesek, ha még pár lépést kell sétáljak. Először azt sem tudtam, hogy miért remeghetnek, semmi elképzelésem sem volt, viszont amikor visszagondoltam a pár órája történtekre, az érzés erősödött. Kicsit paráztam, hogy béna voltam, mondjuk nem sok mindent csináltam, de mi van, ha Jimin exei sokkal jobbak voltak már az első alkalomkor is, mint én? Csak feküdtem és nyögdöstem és Jézusom, mennyire gáz lehettem. Arcomat a tenyereimbe temettem, vettem egy mély levegőt és igyekeztem lenyugtatni magamat.

- Mi az? - sandított rám, mikor hosszú percek óta ugyanabban a pózban ültem. - Minden rendben?

- Igen, csak... - vettem egy mély levegőt. - Csak nagyon gáz voltam?

- Mármint? - kérdezte, én pedig ujjaim közül kikukucskáltam, hogy rá nézzek, mert kíváncsi voltam a reakciójára.

- Tudod, a ... - itt megakadtam, hiszen nem igazán szerettem volna kimondani a szót, de leesett neki, hogy mire is gondoltam. Hatalmas mosoly jelent meg az arcán, alsó ajkát be is harapta, nehogy elnevesse magát, én pedig nem tudtam, hogy ez most rossz vagy jó-e.

- A lehető legjobb voltál, bébi - kacsintott egyet, majd gyengéden meg is szorította a combomat, egyfajta biztatásként.

Kijelentésére azonnal elpirultam és muszáj volt végignyaljam alsó ajkamat. Jól esett, hogy így gondolja és valamiért hittem is neki, nem hinném, hogy hazudott volna ezzel kapcsolatban, mert szerintem ez egy elég komoly téma. Mármint nyilván nem fogja azt mondani, hogy; Hát az exeim közül volt, aki jobb volt, mint te, de nyuga van, nem te voltál a legrosszabb.

Akkor eszméltem csak fel gondolataimból, amikor Jimin lelassított a házunk előtt. Vettem egy mély levegőt, hiszen nem szerettem volna benne, mert nem akartam, hogy apa megint levegőnek nézzen. Azt szerettem volna, hogy érdeklődjön a napomról és, hogy kérdezzen rá, hogy merre jártam eddig, de tudtam, hogy ez nem fog megtörténni, mert nem érdeklem. Mióta megtudta, hogy járok Jiminnel nem érdeklem és ez rohadtul felbosszant meg fáj. Megráztam a fejem, hogy kiűzzem ezeket a gondolatok a fejemből és azért el tudjak normálisan köszönni Jimintől, mert elég lesz akkor ezekkel törődnöm, ha átlépem a ház ajtaját.

- Holnap sajnos nem érek rá, de szerdán a tiéd vagyok - fordult felém, mire bólintottam egyet. - Vigyázz magadra és legyél jó, ha pedig valami van, akkor hívj vagy írj, oké? - kérdezte.

- Rendben - mondtam és átkaroltam a  nyakát, hogy közelebb húzzam magamhoz. - Köszönöm - suttogtam, mielőtt még ajkaira tapadtam volna, hogy egy hosszú csókba hívjam.

- Na, nyomás, mert mindjárt visszaviszlek magamhoz - nyomott egy puszit a számra, majd elhajolt tőlem, én pedig az iskolatáskámért nyúltam  amit a hátsó ülésre dobtam.

Hatalmas mosoly kíséretben figyeltem, ahogy elhajt a házunktól, én pedig ismét nagyon boldog voltam. Próbáltam halkan beosonni a házba, hátha megúszom a találkozást a szüleimmel, de a tervem már a földszinten meghiúsult, hiszen mindketten a kanapén ültek és egy filmet néztek és persze meghallották, amikor a földre dobtam a cipőimet.

- Megjöttem - erőltettem magamra egy apró mosolyt, amikor találkozott tekintetem apáéval. Semleges volt, még mindig.

- Minden rendben volt? - kérdezte anya, mire bólintottam egyet.

- Minden a legnagyobb rendben.

- Van vacsi a hűtőben, ha éhes vagy - mondta, én pedig bólintottam egyet és már meg is indultam az említett helyiség felé, ha apa nem szólt volna utánam.

- Miután vacsoráztál, beszélnünk kell!

- Jó - motyogtam és egy pillanatra meg is torpantam, azért mert nagyjából két hete most szólt hozzám először, plusz azért is, mert ezt nem a legkedvesebben tette és kicsit meglepődtem.

Tisztában voltam azzal, hogy még is miről lesz szó, ezért nem ettem szinte semmit, csak egy almát rágcsáltam majdnem egy órán keresztül és igazából az sem esett jól. Izgultam és féltem is egyben, írtam üzenetet Jihyunnak és Seungminnek is, hogy ha esetleg többet nem írnék és nem mennék holnap suliba, akkor meghaltam vagy bezártak a szobámba és életem végéig szobafogságot kaptam. Persze erre mindketten kinevettek, de komolyan paráztam, hogy nem pozitív irányba fog elmenni a beszélgetés, hanem mondjuk tárgy dobálással ér véget. Elszámoltam magamban párszor tízig és végre összegyűjtöttem elég bátorságot ahhoz, hogy kimenjek a nappaliba. Jobb előbb túlesni rajta, tökre fölösleges húzni. Vettem egy mély levegőt, majd odahúztam az egyik széket a kanapé elé és leültem rá, direkt kitakarva anyáék elől a tévét. Apa vette a célzást, ezért ki is kapcsolta azt, így sajnos vagy nem sajnos, most már mindketten rám tudtak koncentrálni.

- Mióta vagytok együtt? - kérdezte apa, ezzel meg is törte a már percek óta beállt csendet.

- Hát, ez bonyolult egy kicsit, de először decemberben jöttünk össze - bámultam a szőnyeget, hiszen annyi merszem azért nem volt, hogy rá is nézzek.

- Hány éves?

- Húsz - hazudtam, hiszen ha megtudták volna, hogy hat évvel idősebb, mint én, szerintem kitettek volna a házból. A három év talán nem olyan borzasztóan sok.

- Meleg? - érkezett a következő kérdés, mire bólintottam egyet. - És te?

Nyeltem egyez és megráztam a fejem, de azt már nem bírtam kimondani, hogy mindkét nemhez vonzódom. Szerintem nem kell olyan sokat agyalni azon, hogy mi is vagyok. Mármint, egy fiúval vagyok együtt és nem vagyok meleg, nincs már olyan sok lehetőség. Apa összefonta mellkasa előtt a kezeit és szuggerálni kezdett, amit még úgy is éreztem, hogy igazából rá sem néztem. Nagyon kellemetlenül éreztem magam és fogalmam sem volt, hogy még is mi a fenét kellene csináljak vagy mondjak.

- Lefeküdtetek már?

- Apa! - csattantam fel, mire anya is nagyjából velem egyszerre.

- Hyunjae!

- Jó, bocsánat, csak kicsúszott - sóhajtott fel, majd hátradöntötte a fejét a kanapé háttámlájának és hosszú percekig csak bámulta a plafont.

Anyára sandítottam, aki hol apát, hol pedig engem bámult és, amikor találkozott tekintetünk, akkor eleresztett egy apró és biztató mosolyt, ami kicsit meg is nyugtatott, de ekkor apa rám nézett, én pedig ismét szorongni kezdtem.

- Szereted Jimint?

- Igen, nagyon szeretem! - mondtam magabiztosan, hogy felfogja ez nem csak egy kis fellángolás.

- Rendben - mondta, mire szemöldökeim összeszaladtak. Ennyi?

- Rendben? - kérdeztem vissza, mire bólintott egyet.

- Tudod, nem viselkedtem igazán felnőttesen az elmúlt napokban, ezt belátom és bocsánatot is kérek miatta, csak nem gondoltam volna, hogy... Szóval igen. Nem fogok ezért más szemmel nézni rád, mert attól még ugyan úgy a fiam vagy, akit nagyon szeretek, csak meg kell még barátkozzak ezzel a helyzettel, hogy nem barátnőd van, hanem barátod. Egyébként Jiminnel nincsen semmi bajom, mert egy nagyon korrekt gyerek, csak hát azt hittem, hogy ugyan olyan haverod, mint például Seungmin vagy Jihyun. Na mindegy, szóval igazából arra akartam kilyukadni, hogy meghívhatnád hozzánk hétvégén. - mondta teljesen higgadtan végig monológját, én pedig hirtelen köpni-nyelni nem tudtam.

Először is azért, mert bocsánatot kért, utána azért, mert elmondta, hogy nem tekint más szemmel rám, amiért fiúm van, a harmadik dolog meg az volt, hogy konkrétan áthívta magunkhoz Jimint. Nem mertem rákérdezni, hogy még is miért, mert amúgy jelenleg nem is nagyon érdekelt. Nem tehetek róla, de elmosolyodtam és szó nélkül pattantam fel a székről, hogy szorosan megöleljem apát, mert hiányzott. Nagyon rossz volt, amíg ignorált engem és nagyon remélem, hogy valóban nem zavarja ez az egész és, hogy őszintén mondta, amiket mondott. Elmotyogtam egy köszönömöt neki és nagyon közel voltam ahhoz, hogy örömömben elbőgjem magam, de azért sikerült kitartanom és végül csak mosolyogtam, mint a tejbe tök. Kíváncsi voltam, hogy mit tervez hétvégére, de tudtam, hogy bármi is lesz a program, Jimin el fog jönni, mert tudja, hogy ez milyen fontos nekem és szerintem ő is jó benyomást akar szerezni apánál, ami szerintem már meg is van. Mondjuk nem tartom kizártnak, hogy innentől kezdve másként tekint Jiminre majd, nem úgy mint eddig, de ezt is meg tudom érteni igazából és jól is esik, hogy félt.