Egy hét elteltével, nagy nehezen, de kiengedtek ebből a poshadt kórházból. Őszintén szólva nagyon örülök neki, attól eltekintve, hogy a bal bokám nem a legtökéletesebb. Van amikor egyáltalán nem tudok ráállni, de vannak olyan pillanatok is amikor futni is tudnék vele, csak nem teszem, mert tudom, hogy rosszabb lenne és ezzel csak ártanék magamnak és azt nem akarom. Az orvos mankót akart nekem adni, hogy azzal közlekedjek, különben akkorát fogok esni az első lépésnél, hogy az nem lesz kellemes. Így is lett, hisz én nagymenőn elutasítottam ezt az ajánlatot. Nem akartam azzal járkálni ide-oda, hogy majd mindenki megnézzem az utcán. Így pár nap alatt rájöttem arra, hogy tudnék én úgy mozogni, hogy ne fájjon, de ne is nézzek ki hülyén járás közben. Általában a lábamat ülés közben fel kell raknom egy másik székre, mert az úgy sokkal kényelmesebb, és kevesebb az esély rá, hogy elzsibbad, vagy bármi.

Szóval így is teszek most is, miközben Lukeék étkezőjében ülünk a szöszivel és próbálja magyarázni nekem a matekot. Kisebb, nagyobb szerencsével, de inkább kisebbel mint nagyobbal mivel a matek sosem volt az erősségem.

- Mackenzie, figyelsz te egyáltalán rám? – szól rám Luke. Egy pillanat alatt feleszmélek az elbambulásomból és megrázom a fejemet.

- Ahj, nekem ez nem megy! Mi ez az x? Egyáltalán miért raktak betűket ebbe a szar matekba? – akadok ki és a füzetemre csapok.

- Pedig ez pont nem nehéz – állapítja meg a szöszi.

- Neked – kontrázom.

Egy pillanat alatt az ölébe húz, így már Luke combjain ülve szemlélem a könyveket, lapokat.

- Na figyelj – fogja meg a kezében a tollat, és írni kezd egy egyenletet. A hosszú ujjait nézve kénytelen vagyok beharapni az ajkamat és másra koncentrálni.

- Luke... – sóhajtom, és a lap végén lévő radír darabkát figyelem.

- Kenzie, ez így nem fog menni! – teszi az egyik szabad kezét a térdemre. Ekkor a lépcsőről halk lépdeket lehet hallani. Hamarosan megjelenik mellettünk Luke bátyja.

- Látom megy a matek, Mackenzie! – vigyorodik el Jack, és az étkező asztalról elveszi a kocsi kulcsot. Gúnyosan elmosolyodok és bemutatok neki, amit ő egy kacsintással jutalmaz. – Öcsi, elviszem a kocsidat, remélem nem gond – csapkodja meg a vállát Luke-nak.

- Neked is van autód, csak úgy emlékeztetlek – morogja a barátom.

- Csak úgy emlékeztetlek, hogy az enyém szervízben van – vág vissza Jack, majd elhagyja a lakást.

Felnevetek a Hemmings tesók szóváltásán, majd visszavezetem a szemeimet az előbb kémlelt radír darabra. Ám Luke keze feljebb siklik a lábamon, egyenesen a combomra.

- Ez így nagyon nem fog menni! – akadok ki.

- Csak egy kis motíváció! – hallom a hangján, hogy vigyorog és folytatja a mateknak a magyarázását, amit az előbb már elkezdett.

Egy óra elteltével, felfogja az agyam a hallottakat, ezért megpróbálom én megoldani egy feladatot. Hála az égnek sikerül, ezért boldogan pattanok fel Luke öléből. Egy pillanatra megijedek a hirtelen cselekvéstől, de semmit nem érzek a bokámnál, hogy fájna ezért megnyugszok.

- Nem fáj? – kérdi a szőkeség és ő is feláll a székről. Nyújtózkodik egyet, majd közelebb húz magához.

- Nem – vigyorgok boldogan. – De lenne valami amire megkérnélek, szóval már most mondj igent a következő ötletemre!

- Miért mondjak már most igent?

- Mert ilyen jól megoldottam a feladatot! – húzom ki magam büszkén. – Ahj, szeretnék elmenni a jégcsarnokhoz.

- Minek? – kerekednek ki Luke szemei.

- Ki szeretném próbálni, hogy tényleg igaz az amit az orvos mondott – húzom el a számat és a szöszi kék íriszeibe fúrom a tekintetem.

- Szó sem lehet róla! Miért hazudott volna neked erről?

- Nem azt mondtam, hogy hazudott, csak saját magam akarom megtapasztalni!

- Mackenzie, ez egyáltalán nem jó ötlet! – rázza meg a fejét.

- De az! Kérleeeek! – nézek rá boci szemekkel, mire felsóhajt.

- Biztos, hogy nem – ad egyszerű választ a kérésemre, de én nem hagyom annyiban.

- Hemmings! Kérlek gyere el velem! – erre csak hátat fordít nekem és átmegy a konyhába. Utána rohanok, amennyire ezt a lábam lehetővé teszi. – Utállak – morgom.

- Örülök neki – válaszol flegmán.

- Ugye tudod, hogy nélküled fogok elmenni, ha te nem jössz velem? – nézek rá.

- Nem, mert nem engedlek el – egy pillantás alatt a karjai közé zár miközben a kezei a hasamra vándorolnak, amitől megremegek.

- Nehogy! – kiáltok fel, mert tudom, hogy mi a terve.

- Miért? – suttog bele a fülembe.

- ANYÁDAT! – ordítok fel nevetve, amikor elkezdi csikizni a hasamat. – Hagyd abba – mondom ki nehezen, de még így is folytatja. – Kérlek – teszem hozzá, így elenged.

- Nagyon szeretnéd megpróbálni? – szólal meg egy kis idő után a szöszi.

- Nagyon – bólintok.

- Oké.

- Oké? – lepődök meg.

- Ja, menjünk. De előre mondom, ha bármi bajod lesz, elfenekellek! – vigyorodik el.

- Dehogy lesz! Köszönöm! – egy csókot nyomok az ajkaira, és megköszönöm neki még vagy párszor.

Luke összepakolja a cuccait, az edzőtáskájába, majd lassan elindulunk a mi házunk felé, hogy én is gyorsan beszaladhassak a jéghokis dolgaimért, vagyis jobban mondva, igazából csak a jégkorimért. Fél óra alatt meg is járjuk az egészet, így már a jégcsarnokban vagyunk, és vesszük át a cipőinket, egy padon ülve.

Mivel ma nem is lenne edzés, és szerda van, ami nem egy forgalmas nap, ezért nagyon kevesen csúszkálnak a jegen. De talán jobb is így. Amikor felveszem a jégkorimat, el kezd fájni az eddigeknél is jobban az a terület, de nem említem Lukenak mivel akkor meggondolná magát és nem engedne fel a jégre. Lassan felállok, és eldöcögök a bejárathoz. Élesen beszívom a levegőt és megtámaszkodom, úgy lépek rá elsőnek az egyik lábbal a jégre.

- Segítsek? – szól mögöttem Luke. Megrázom a fejem és fellépek a másik lábammal is.

Óvatosan elkezdek csúszkálni, de hirtelen úgy belenyílallik a bokámba a fájdalom, hogy kénytelen vagyok felemelni azt a lábamat, így viszont nem olyan könnyű megtartani az egyensúlyom.

- Luke, nagyon fáj – motyogom, ő pedig azonnal a segítségemre siet és levisz a pályáról.

- Majd megpróbálod egy fél év múlva – simít végig a hajamon.

- Csak már nélküled – fúrom az arcom a mellkasába, és egy halk sóhaj hagyja el az ajkaimat.

- Igen, nélkülem – az állát a fejemre támasztva ölel át, és úgy állunk pár percig.