Az érettségire való készüléssel töltött hetek hamar elteltek, amiket sikeresen átvészeltem. Aztán jött az a bizonyos nap, amit szerintem senki sem várt. Nem csak azért nem akartam túl lenni az egészen, hogy végre meg legyen az érettségim, és örökre elfelejtsem, hanem mert jól tudtam, ahogy vége, és otthagyom a gimit, jöhet is a költözés. Amit sosem szerettem, hisz mindig ott kellett hagynom a barátaimat, iskolámat, mint például most is. Meg mindig annyi macerával járt, és sosem volt türelmem a pakoláshoz, ezért mint általában, csak beledobáltam mindent a bőröndjeimbe. Ruháktól kezdve egészen a legapróbb dolgokig. Na de mindegy, eltelt, talán hamarabb mint hittem, és örömmel kijelenthetem, hogy tökéletesen teljesítettem az összes kihívást ami elém állt és meg lett az érettségim.

Így jelenleg a szekrényemet pakolom ki, és dobálom össze-vissza a ruhadarabokat, a szobám minden pontjára. Hirtelen kopogást üti meg a füleimet, és apa dugja be a fejét a kisrésen.

- Apa mondtam, hogy hagyjál, mert sosem végzek ezzel – csapok a ruha kupacra. – Már tiszta ideg vagyok!

- Hogy állsz? – nem is foglalkozik azzal amit mondtam neki.

- Szarul – morgom.

- Akkor ne zavarjalak?

- Megköszönném – túrok bele a hajamba.

Eközben ránézek a telefonomra, hátha kapok egy üzenetet Luketól, de nem. Utolsó nap, amit együtt tölthettünk volna, erre baszik rám, mert programja van.

- És más se zavarjon? – folytatja tovább.

- APA! NEM! – kiáltok fel és kirántom a táskáimat a gardrób mélyéről. Ahogy bezárja az ajtót, az újabban kinyitódik. – Mi van már? – fakadok ki, és újra odakapom a tekintetem.

Ám már nem édesapám áll ott, hanem Luke. Az arcomra azonnal egy széles mosoly ül ki, felpattanok és rögtön a karjaiba ugrok.

- Nem családi vacsorán voltál? – suttogom boldogan.

- Hát nevezhetjük annak is, de öltözz mert elmegyünk valahova – ad egy puszit a homlokomra, én pedig hátrébb lépek.

- Ne nézz szét, tudom, hogy nagy a kupi – sóhajtom és magamra veszek egy vékony pulóvert, mivel esteledik, és már nem olyan jó az idő. Kiveszek az egyik nesszeszeremből egy szempillaspirált.

- Nehogy elkezdj sminkelni meg ilyenek! – pillant rám, és a karomnál fogva magához húz.

- Hé! Azt csinálok amit akarok! – erősebben szorítom a kis tárgyat miközben a szöszi próbálja kivenni a kezemből. Sajnos sikerül neki, és elhajítja a szoba másik sarkába. – Most remélem tudod, hogy utállak.

- ..., hogy utállak – mondja velem együtt a mondatom végét vigyorogva. Túlságosan ismer már. – Na de gyere – visz ki a szobámból.

A cipőm felvétele után elindulunk, és út közben a tájat nézem ahogy elmegyünk kocsival a fák mellett. Mindent elraktározok az agyamban. Ezt az egy évet, amit közel a legtökéletesebb és legboldogobb évemnek nyílváníthatok. Negyed óra múlva Luke leparkol valahol, de nem igazán tudom kivenni, hogy hol vagyunk.

- Ezt vedd fel – dob oda nekem egy kendőt.

- Mi van?

- Csak vedd fel – von vállat.

- Ahj – eleget teszek a kérésének és felkötöm a fejemre az anyagot, úgy hogy eltakarja a szemeimet. – Ugye tudod, hogy felfogok esni az első kőbe amit megtalálnak a lábaim?

- Dehogy fogsz – mondja majd kiszáll a kocsiból.

Átjön az én oldalamra és kisegít az autóból. Elindulunk egy irányba, majd egy perc múlva megállunk. Halk suttogásra leszek figyelmes.

- Calum az anyádat, rakd el azt a szart, ez nem egy szülinap! – hallom meg halkan a legjobb barátnőm hangját. Ebből már gondolom, hogy mire készülnek.

- Oké, akkor, meglepetés.. – búgja a fülembe hátulról a szöszi, és leveszi rólam a kendőt.

A szemeim elé tárul egy park, tele fákkal, amiken világító lampionok lógnak. A padok tele vannak rakva pizzával és minden féle üdítővel. De legelől azok az emberek állnak, akiknek nagyon sok mindent köszönhetek. Cal, Mikey, Ash, Chloe, és a többi csapattársam is. Elmosolyodok, és a szemeimbe könnyek gyűlnek.

- MEGLEPETÉS! – kiáltják mindannyian, én pedig gyors nyomok egy csókot Luke ajkaira, majd odarohanok elsőnek Chloehoz, amennyire ezt a lábam engedi. Egy szoros ölelésbe zárom, és lehunyom a szemeimet. Nagyon fog hiányozni, az egyszer biztos.

- Baszdmeg, hogy elmész – mondja nekem, én pedig halkan felsóhajtok. Elválok tőle és elmosolyodom. Sorba mindenkit megölelgetek. Mivel ez az utolsó este amit velük tölthetek, ezért megpróbálok elköszönni tőlük, de legfőképpen jól érezni magam.

~

Másnap reggel korán kelünk, attól függetlenül, hogy egész éjjel semmit sem aludtam. Nem csak azért mert kb. hajnalban jöttem haza, de egyszerűen nem tudtam álomra hajtani a fejemet. Egész végig forgolódtam, vagy Chloeval beszélgettem. Hát igen, utána még végig sírtunk egy órát telefonon keresztül.

Miután kikászálódok az ágyból, elkezdek készülni. Háromnegyed óra nekem bőven elég, hogy kész legyek, ezért ahogy meg van minden leviszem a cuccaimat a földszintre. Apa már az utolsó szobákat nézi át, hogy nem hagyunk itt semmit. Leülök az egyik bőröndömre miközben rá várakozok. Nem is kell sokat, hisz pár másodperc múlva megjelenik előttem.

- Indulhatunk? – kérdi.

- Ahha – sóhajtom.

Kivisszük a táskákat, bőröndöket a taxiba, amit odahívtunk még nem sokkal ezelőtt. Beszállunk és apa bediktálja reptér címét. Még utoljára megnézem a házat, de hamarosan azt sem lehet látni a távolság miatt.

Amikor odaérünk, bebattyogok az épületbe apával a hátam mögött. Viszont arra nem számítok, hogy Chloe, és Luke meg a többi idióta, Michael, Calum és Ashton ott fog állni. Megbeszéltük tegnap, hogy nem jönnek ki, mert az csak rosszabb lenne, erre tessék, itt vannak.

- Késésben vagyunk, szóval még becsekkolok, búcsúzz el tőlük – mondja nekem apa, aki beért engem út közben, és eltűnik a sok ember között.

- Basszus, mondtam, hogy nem akarom ezt! – megyek oda a srácokhoz.

- Szerinted kibírtuk volna azt, hogy nem jövünk el? – szólal fel a barátnőm.

- Nem – nevetek fel, de ez nem olyan őszinte boldog nevetés. – Van pár percem, szóval... – elsőnek C-hez megyek oda és mégegyszer utoljára megölelem.

Hallom ahogy halkan felzokog, ezért én nekem is lecsordul pár könnycsepp az arcomon.

- Ne sírjál már – motyogja Chloe.

- Te se! – elválok tőle és letörlöm az arcomat. Ő is így tesz.

- Nagyon fogsz hiányozni! – motyogja.

- Te is nekem, de majd beszélünk! – próbálok mosolyt csalni az arcomra.

Bólint majd odamegyek Michaelhoz is. Megölelem és visszafolytom a kitörő érzelmeimet.

- Vigyázz magadra! – mosolyog a színeshajú barátom és összeborzolja a hajam.

- Te is, aztán nehogy megártson az a sok pizza! – mondom neki, majd még odalépek Ash-hez és Calumhoz akik egyszerre karolnak át engem.

- Nehogy valami barom rád hajtson a repülőn! – tipikus Cal. Mindig ezt hajtogatja nekem.

- Nem fog – rázom a fejemet. Utoljára hagytam Lukeot. Időközben apát is meglátom, aki idefele tart.

- Kérlek írj ha leszálltatok! – mondja Luke és az ajkaimra tapasztja a sajátjait. Finoman csókolom vissza, majd őt is megölelem. Beszívom az illatát. – Lenne itt még valami – kezdi.

- Jajj, Luke, kérlek ne!

- Csak egy kis apróság, fordulj meg! – kérlel, és én pedig így teszek. Megfogja az egyik kezével a hajamat, és felrak a nyakamba egy nyakláncot amin egy medál lóg. Egy kis felírat van rajta. 2016. 10. 16. Megfordulok, és a szemeibe nézek.

- Luke, köszönöm...

- Ezen a napon láttalak meg elsőnek, és én már akkor tudtam, hogy életem része leszel – közli velem.

- Szeretlek – remeg meg a hangom.

Milliónyi emlék rohamoz le egyszerre. Az első találkozásunk, veszekedéseink sokasága és a sok együtt eltöltött pillanat. Mélyen a szemeimbe néz. Az utolsó szavait lehunyt szemekkel hallgatom.

- Szeretni foglak... Bárhol is vagy – két keze közé veszi az arcomat, miközben az ajkaimra suttog. Nem bírom tovább, a szememből egy apró könnycsepp szökik ki, mire ő egy mozdulattal letörli azt. Szomorúan elmosolyodok.

- Na gyere Mackenzie! – jelenik meg apa én pedig hátrálok pár lépést.

Elköszönök tőlük, majd még a felszállás előtt visszanézek rájuk. Egy aprót intek nekik még, majd elindulunk a repülő felé. Hát ennyi volt, végleg itt hagyom Chicagot.

Hát nem tudom ti, hogy vagytok vele, de én személy szerint végig bőgtem az egész részt, írás közben..:c De hát ez is itt van mostmár, és már csak egy epilógus féleség, és vége!☹️
Xx, B.