Ahogy haza érek, megállok az ajtó előtt és megtörlöm a nedves arcomat, hogy ne legyen annyira feltűnő, hogy egy egész folyót engedtem ki a szemeimen keresztül. Megfogom a kilincset és lenyomom, halkan belépek az ajtón és lerakom a cuccaimat, persze közben a telefonom rezeg a kabát zsebembe. Megnézem, hogy ki az, mert egész úton haza fele zaklattak.

Hat nem fogadott hívás: Chloe.
Kettő nem fogadott hívás: Calum.
Olvasatlan üzenetek: Cal, Chloe, Mikey.
Olvasatlan üzenetek messengeren: Chloe.

C👑: Hallod, miért rohantál el?

C👑: MACKENZIEEEEE

C👑: Azt a kurva, Calum elmondta, hogy Luke mit mondott neked:)) Megölöm, ez kétségtelen.🔪

A szám megremeg, hisz újra előidézem Luke szavait. Talán tényleg igaza van. Én rontottam el mindent ésmindenért én vagyok a hibás.

Nem sokra rá apu lágy hangja szakít ki az önmarcangolásomból.

- Kenzie, mi a baj? Miért sírsz? – jön ide hozzám és hirtelen magához húz.

Védelmező karjaiba zár, amire lassan abba hagyom a zokogást, és csak halkan szipogok.

- Semmi.. – motyogom, miközben pulóverének az anyagát markolászom.

Mint egy kisgyerek.. Gratulálok Mackenzie, alacsonyodj le a nem létező húgod szintjére.

- A semmiért nem sírnál – simogatja a hátam, ami egy megnyugtató érzést ad nekem.

- Csak vesztettük a meccset.. jobb is, hogy nem jöttél – nem sokkal később elhúzódok apától, és felnézek a szürkés barna szemeibe.

- Sosem sírtál eddig ha vesztettetek!

- Mert sosem vesztettem a régi csapatommal? – jelentem ki, bár ez inkább hangzik kérdésnek.

- Biztos, hogy volt már ilyen "élményben" is részed – fürkészi az arcom.

- Talán – dünnyögöm.

- Jól érzem, hogy valami más van a dologban? – vonja fel édesapám a szemöldökét. Előtte tényleg nem tudok hazudni, hisz úgy ismer engem mint a tenyerét.

- Talán – ismétlem magam, egyre kínosabban érezve magam, mert nem akarom elmondani a rossz kedvem okát.

- Nem akarsz róla beszélni, ugye? – vonja fel a szemöldökét.

- Nem nagyon – sóhajtok.

Apával még váltunk pár szót aztán felmegyek a szobámba, hogy egy jó kiadós zuhányzás után, álomba sírhassam magam.

~

A hétvégém lassan telt és semilyen volt. Unalmas, és egyben szánalmas is. A szombatot a szombámba roskadva töltöttem. Néha lementem a konyhába kajáért vagy csak azért, hogy apa tudtára adjam, hogy élek még. Chloe és Calum folyamatosan próbált elérni, és melléjük még Brian is csatlakozott, de nem volt kedvem semmihez, így hozzájuk sem. A seattle-i barátnőm is próbálta keresni a társaságom, de egyszerűen nem éreztem, hogy most ezeket megbeszéljem vele. Nem sokkal később ő is megelégelte és többet nem írt és nem hívott. Valahol nekem is rosszul esik, és szerintem neki is, de tudtuk, hogy egyszer bekövetkezik ez, hogy már nem fogjuk egymás társasága iránt érdeklődni, hisz az a milliónyi kilóméter szétválasztott minket. De nem hittük volna, hogy ilyen hamar.

Visszatérve, a vasárnapom meg "tanulással" töltöttem, bár nem igazán ment. Mindig elvonta valami a figyelmem, és egész nap fájt a fejem, mint ahogy most is.

Az ágyból kikelve egy újabb migrén tör rám. A fejemet fogva megyek oda a tükörhöz, hogy megnézzem, milyen állapotba vagyok. Bedagadt piros szemeim passzolnak a piros szétfújt orromhoz. Miután ki káromkodom magam, lépésre bírom a lábaimat. Lassan lecsoszogok a lépcsőn, egyenesen a nappaliba, ahol apa ül és egy kávét szürcsölget.

- Reggelt – köszönök, így meghallom a saját hangom.

Úristen! Mint valami robot vagy nem tudom, de nagyon bevagyok rekedve.

- Jó reggelt – pillant felém apám de ahogy meglát azonnal kikerekednek a szemei. Feláll és idesiet hozzám. A tenyerét a homlokomra teszi, mire elhúzza a száját.

- Ma nem mész suliba – rázza meg a fejét és a konyhába indul valami gyógyszerért.

Végre valami jó hír! Halkan eljárok egy örömtáncot, míg be nem érek én is az említett helyiségbe.

- De edzésre sem.

- Oh a francba – szomorodom el.

Apa elém nyomja a kivett gyógyszereket egy pohár víz kíséretével. Gyorsan lenyelem őket, majd visszamegyek a szobámba. Bekapcsolom a laptopomat és beindítom az egyik kedvenc sorozatomat. Nagy hiba, hisz rá tíz percre be is alszom.

~

Sok-sok óra elteltével a telefonom fülsüketítő csengőhangjára leszek figyelmes. Tapogatózni kezdek, de mire megtalálom leteszi az illető. Chloe hívott. Oh, biztos hozza a házit vagy ilyesmi. Felpattanok a pihe-puha takarók közül és magamra kapok valami elviselhető itthoni ruhát. Ezután a fürdőszoba felé veszem az irányt, hogy megmossam a fejemet és a fogaimat. Amint ez megtörtént, kifésülöm a barna loboncomat, amit később pedig felkötök a fejem tetejére.

Mire kész leszek már csengetnek is, én pedig megpróbálva az arcomra nagy mosolyt varázsolni, kinyitom az ajtót. Chloe szőke haját pillantom meg elsőnek, majd a mérges tekintetére vándorolnak a szemeim. Beengedem, majd követem a nappaliba ahova leülünk.

- Na szóval.. – kezdi. – MI AZ, HOGY NEM VÁLASZOLSZ AZ ÜZENETEIMRE ÉS NEM HÍVSZ VISSZA?

- Bocsi, csak..

- Mindegy – legyint, és egy pillanat elfelejti azt, amiért eddig haragudott. – Tudom mit mondott neked Luke de ezért nem szabad, hogy a padlóra taszítson. Nézz már magadra! – mutat rám.

- Hát beteg vagyok.. vagy mi. – mondom halkan.

- Aha, és miért? Mert ez a buzi seggfej olyat mondott neked ami miatt egész hétvégén tele sírtál egy orbitális nagy kádat. Emiatt vagy "beteg"! – emeli fel a hangját.

- Oké, jól van – motyogom.

- Jó ennyi volt, nem bírom tovább. Gyere ide! – tárja szét a karjait, mire mosolyogva megölelem.

- Egyedül hagytál a sok nyomorék közt – morogja, amire muszáj elnevetnem magam. Elhúzódik tőlem, és a vállamra teszi a kezeit miközben mélyen a szemeimbe néz.

- Nem szándékosan! – csóválom a fejemet.

- Tudom, na. Amúgy hoztam a házit – belenyúl a táskájába és kihúz egy fehér lapokból álló összetűzött valamit, amit átnyújt nekem.

Felállok és lerakom a kisasztalra, de mire vissza ülnék, már az ajtóhoz kell menjek, hisz újra csöngetnek. Kitárom az ajtót mire Calum vigyorogó arcával szembesülök.

- Szia kicsi! – borzolja össze a hajamat miközben bebújik mellettem a házba.

- Nem is vagyok kicsi – motyogom, Calum pedig felnevet.

- Mizu?

- Honnan tudod, hogy itt lakunk? – vonom fel a szemöldökeimet kérdőn.

- Öhm.. – vakarja meg a tarkóját, mire Chloe kiabál ki a nappaliból.

- Én mondtam neki!

- Okés, gyere te is be – invitálom be, egyenesen a kanapéra, majd leül a barátnőm mellé.

- Figyelj, Luke nem úgy gon... – kezd bele a fiú, de Chloe-val egyszerre kiáltunk rá.

- El ne kezdd!!

- Jól van na.. Csak nem akarom, hogy haragudj rá. Tudod, sokkal könnyebb lenne, ha jóba lennétek – forgatja a szemeit, és hátradől.

- Akkor viselkedjen normálisan! – rivallok rá.

Három, kettő, egy.. Újabb csengő üti meg a füleimet.

- Nem igaz! – mondom, majd kipillantok az ablakon.

- Ki az? – tudakolja Chloe.

- Bassza meg, Luke az – szólalok meg idegesen.

- Elküldjük! – áll fel hirtelen a lány, miközben kézem ragadja Calumot.

- Majd beszélünk! – suttogja nekem, és már el is tűnnek az ajtóban.

Én mindezt ablakon keresztül figyelem, de még is hallom, hogy mit beszélnek, hisz nem teljesen lett bezárva az bejárati.

- Elhúzhatsz! – lépnek ki a kapu ajtón, mire Luke beakar férkőzni, de Chloe megállítja. – Mit akarsz tőle?

- Házit hoztam – harapja be az ajkát idegesen és segítség kérően a haverjára néz aki az ablakhoz pillant, egyenesen rám. Megrázom a fejem.

- Bocs Luke, de inkább ne menj be hozzá – mondja Cal.

- Házit hoztál neki? – kiált rá a barátnőm Hemmingsre. – Hát akkor dugd fel magadnak, mert én már odaadtam neki!

Elnevetem magam. Luke szúrós szemekkel kémleli a szőke hajú lányt. Calum pedig újra rám néz. Ezúttal már Luke tekintete is ide téved. Szemeink egy pár másodpercre összekapcsolódnak. Gyorsan elhúzom a függönyt, majd kulcsra zárva a bejárati ajtót, felmegyek a szobámba.

Újra és újra Luke gyönyörű kék íriszei jelennek meg a fejembe, amit egyszerűen nem bírok kiverni onnan, akármennyire is próbálom.