Az utolsó két hét az utazásig nagyon zsúfolt volt. Ezt persze megfűszerezték a kínos pillanatok amik Luke, Brian és én köztem zajlottak, és mindez az én hülye érzéseim miatt. Ugyanis, sokkal többet kezdtem el érezni Hemmings iránt, mint barátság. Amit szerintem Brian nagyon is észrevett, hisz kerültem a társaságát, ha beszéltem is vele, akkor fura voltam az ő elmondása szerint. De a Lukeal való közelséget is próbáltam mellőzni. Hisz minden egyes pillantásaival, szavaival, mozdulataival, egyre jobban beleszerettem.

Igen, mostmár sajnos - vagy nem sajnos - de nyíltan kimondom azt, hogy beleszerettem ebbe az idiótába.

Az ágyamon való gondolkozást, a telefonom pittyegése szakítja meg. Feltápászkodok a ruhákkal belepett ágyamról, és a bőröndjeimet, gönceimet, meg mindegy egyebet, kikerülve megyek a telefonomért. Brian írt egy üzenetet, amit azonnal meg is nyitok.

Brian❤️: Figyelj, tudnánk beszélni?

Én: Persze.. Mi a gond?

Brian❤️: Gyere ki.

Én: Hova?._.

Brian❤️: Itt vagyok a házatok előtt, remélem ráérsz.

Én: Ohh.. Megyek.

Hevesen dobogó szívvel szaladok le a lépcsőn. Felkapom magamra a bélelt kabátom, felhúzom gyorsan a bakkancsom, és a a fejemre pedig egy meleg sapka kerül. Nagy szemekbe esik a hó, biztos, hogy nem fogok szét fagyni abba a hidegben, és utazás előtt fél nappal beteg lenni. Kimegyek az ajtón, és egyenesen a hóban álló fiúhoz vezet az utam.

- Hali – motyogom neki, amikor odaérek hozzá. Felnézek rá. Nem köszönt se csókkal, se puszival, se öleléssel. Meg is értem, hisz az utóbbi napokban, ezeket teljesen elhagytuk a kapcsolatunkból.

- Szia – szólal meg a rekedt, de férfias hangján.

- Hogy, hogy itt vagy?

- Beszélnünk kell – jelenti ki.

Hát ez már most nem jelent jót.

- Mondd – nyögöm ki.

- Az a helyzet, hogy szerintem, nem csak én, de te is látod, hogy ez így nem fog menni – csóválja meg a fejét enyhén.

- Ühümm– helyeslek halkan.

- És szerintem, jobb ha ezt most és mindenkorra befejezzük.

- Szerintem is – nyelek egy aprót.

Rosszul esik, de nem érint meg annyira, hogy sírhatnékom támadna. Elfogadom a döntését, hisz szerintem sem volt olyan felhőtlen ez a kapcsolaty

- Láttam, hogy néztél Lukera, szóval remélem ha esetleg lesz valami köztetek akkor jól fog elsülni a dolog – ejt egy halvány féloldalas mosolyt, amitől kicsit megnyugszom.

- Köszönöm, de nem hinném, hogy... – kezdem de Brian félbeszakítja a mondandómat.

- Shh! Inkább gyere ide – tárja szét a kezeit, én pedig magamhoz ölelem.

Ahogy beszívom az illatát, elöntenek a közös emlékeink, de nem érzek fájdalmat emiatt. Szép volt az a pár hónap amit együtt töltöttünk, de mindketten tudjuk, hogy ez jobb lesz így.

- Na, én megyek, mert még pakolnom is kell. Örülök, hogy nem haragban válunk el – húzódik el tőlem, én pedig hátrálok egy apróbb lépést.

- Oké, még nekem is van pár dolgom – mosolyodom el, majd miután elköszöntünk egymástól, visszamegyek a házba, hogy folytathassam a ruháim összeválogatását.

~

Reggel hajnali fél ötkor kelek fel, úgy, hogy este éjfélkor aludtam el. Egyszerűen annyira izgultam a mai nap miatt, hogy nem tudtam álomra hajtani a fejemet. Szóval kómásan csoszogok ki a szobámból, egyenesen a konyhába, hogy egy kis kávét öntsek magamba. Apa hamarosan kel, addig is próbálok halk maradni. Ami nem nagyon sikerül, ugyanis édesapám hamarosan megjelenik a konyhába.

- Nem úgy volt, hogy nem szereted a kávét? – dörzsöli meg a szemét álmosan.

- De, csak most muszáj ezt innom, hogy ne aludjak el sminkelés közben – motyogom, és megkezdődik a reggeli szokásos könnyezésem amit annyira utálok.

- Ja – bólint egy aprót, én pedig tovább csinálom a kávémat.

Kevés tej, sok cukor, és már kész is. A bögrémmel együtt battyogok fel ismét a lépcsőn, és miközben megcsinálom a reggeli rutinomat, elszürcsölgetem az előbb elkészített löttyömet. Amint mindennel végzek, beleértve a hajam, és az öltözködést, nagy nehezen leviszem a bőröndöm, a kis táskám, na meg az edző cuccomat a földszintre. Gyorsan felöltözök a téli felszerelésembe.

- Indulhatunk? – lép mellém apa.

- Ja, szerintem igen – pillantok a nappaliban lévő faliórára.

Kivisszük a cuccaimat és miután begyömöszöltük őket a csomagtartóba, el is indulunk. Kocsival még közelebb van az úticél, szóval így még hamarabb érek oda a csarnokhoz. Édesapám leparkol az épület előtt, majd felém fordul.

- Oké, hát akkor vigyázz magadra, és azért néha dobj nekem egy üzenetet! – puszilja meg a homlokomat, mire szélesen elmosolyodok.

- Rendben, apu. Hát akkor szia! – szállok ki az ajtón és amint kiveszem a bőröndömet, elindulok a busz előtt gyülekező csapatomhoz. Luke, Adam, Cal, Mikey, Brian, Ash és még sorolhatnám.

- Sziasztok! – köszönök nekik mosolygósan, hogy nagyjából az arcukra varázsoljak némi boldogságot.

- Szia – motyogják sorba.

Megforgatom a szemeimet, hogy ilyen kedvetlenek, majd elmegyek a busz másik oldalára, hogy berakjam az összes csomagom. Nagy nehezen kinyitom azt a fedelet, és próbálom elhelyezni, de sehogy sem sikerül. Idegesen fújtatok egyet, és belerugok egyet a bőröndbe. Ekkor hirtelen nevetést hallok a hátam mögül. Arra fele fordulok, így Lukeal találom szembe magam. Nagyot nyelek, mire ő mellém lép és egy egyszerű, gyors mozdulattal berakja a helyére a cuccokat.

- Mit ártott neked, hogy bántottad szegényt? – tetetett szomorúsággal néz le rám.

Az arca már nagyjából begyógyult, de még a kis heg az ajkán látszik neki. Képzelhetitek, mikor másnap iskolába ment, minden lány körbe állta, hogy "Jajj, Lukey mi történt veled?" "Oh, szegénykém" "Életem, jól vagy?" "Szeretnéd ha jó kedvet csinálnék neked?" "Gyere menjünk a mosdóba, életem egyetlen mazsolája" Áhh! Ribancok... ribancok mindenhol. Csak úgy szaporodnak mint a bogarak. Legszívesebben leütném őket mint valamelyik nap a szobám falán lévő pókot.

- Semmit – mondom ki egy kis fázis késés után. Elmosolyodik, majd együtt megyünk vissza a többiekhez.

- Nos, mivel mostmár mindenki itt van, ezért felszállhatunk a buszra – kiáltja el magát az edzőnk, mi meg eleget teszünk a kérésének. Hátul egy két személyes helyre ülök le, mellém pedig nem sokra rá Calum csapódik.

- Miért nem ülsz Luke, vagy valamelyik haverod mellé? – vonom fel a szemöldököm.

- Hogy ne legyél egyedül – vigyorodik el szélesen a kreol bőrű.

Mellettünk lévő kettesbe, Ashton és Luke foglal helyet. Mikey pedig a hátunk mögé.

- Kösz Thomas, hogy egyedül hagysz – morogja a színes hajú, amire elkuncogom magam.

- Kussolsz Gordon! – szól vissza Calum.

- Ülhetsz nyugodtan mellé is! – utalok Mikeyre.

- De nem, mert nem akarom, hogy melléd üljön – veszi halkabbra a hangját.

- Ki?

- Brian – válaszol.

- Mert'? – lepődök meg.

- Szakítottatok, nem? – néz rám a nagy barna íriszeivel.

- Igen, szakítottunk – motyogom. – De nem haragban váltunk el. De te ezt honnan tudod egyáltalán? – nézek rá kikerekedett szemekkel.

- Észrevettem... Na jó, Chloe mondta, és ő is kért meg rá, hogy üljek melléd – vallja be az igazat, amire csak bólintok.

Egész idő alatt, Calum össze-vissza forog mellettem, ami kezd idegesíteni. Pár kilóméter után megállunk egy benzinkútnál. Calum és sok mindenki leszáll a buszról, hogy vegyenek valamit. Luke viszont fent marad.

És ekkor olyan történik amire sosem számítottam volna. Luke át ül mellém. Értetlenül, és egyben meglepetten nézek rá, miközben a szívem a torkomba dobog. Ő csak vállat von, és a szokásos mosolyával pillant rám, amivel újra és újra csábít el. Nem sokra rá, megérkeznek a többiek, Calum pedig csak unott pofával néz a haverjára.

- Most átülsz! – parancsol rá.

- Elhitted – nevet fel a szőkeség, és hirtelen átkarolja a vállamat, magához húz. – Mackenzie engem jobban bír, mint téged.

- Haha, jó vicc – forgatja meg a szemeit a barna hajú, majd elfogadva a helyzetet leül Luke régi helyére.

Akaratlanul is Brian felé kalandozik a tekintetem, ami miatt összeakad a pillantásunk, hisz ő is engem vizslat. Apró mosollyal az arcán biccent egyet mire lesütöm a szemeimet zavaromban. Úgy látszik, hosszú útnak nézünk elébe.