Hát a szombat is egy szempillantás alatt meg is érkezett. Szóval most jelenleg hat óra van és a szekrényem előtt állok, hogy kiválasszam a ma esti bulira a ruhámat. Ám ezt a folyamatot a telefonom hangja zavarja meg. Leveszem a komódról és megnézem az értesítéseimet.

Ismeretlen szám: Sziaaa

Én: ??

Ismeretlen szám: Mikey vagyok..😒

Én: Honnan van meg a számom??😳 És miért nem fb-n írtál?😂

Ismeretlen szám: Vannak jó forrásaim:D Amúgy nem tudom, így izgibb.

Mielőtt visszaírnék neki, gyorsan elmentem a számát.

Én: Okké

Mikey: 😎

Én: Na küldöd akkor a címed??

Mikey: *fénykép csatolva*

Én: Te most komolyan Google Maps-on screenshotoltad le az utcát és a házszámot?😂

Mikey: Igen, miért?:D

Én: Fura vagy

Elnevetem magam, majd az ágyra dobva a telefonomat, újra válogatni kezdek. Mindent kirángatok, de aztán rájövök, hogy minek csinálok ekkora felhajtást ennek, és ezért kiveszek egy fekete szaggatott gatyát, hozzá egy fekete atlétával. Amint felkapom magamra, belenézek a tükörbe. Valami hiányzik, ezért kikotorok még egy lenge piros kockás inget és azt még magamra veszem. Tökéletes. A hajamat csak átfésülöm, a sminkemet pedig meghagyom a szokásosra.

~

Már majdnem ott vagyok Michael-ék házánál, amikor Chloe neve kezd el villogni a telefonom képernyőjén. Sóhajtva felveszem. Meg sem várom, hogy beleszóljon, rögtön magyarázkodni kezdek.

- Nyugi, mindjárt ott vagyok, csak apám fesztivált csapott, hogy ne érjek haza későn – mondom ki egy szuszra.

- Öhm.. Nem azért hívlak.. Csak, khm, akadt egy kis gond – szólal meg.

- Mi a baj? – állok meg az út közepén.

- Nem tudok menni – hallom ahogy nyel egyet. – Anyámnak segítenem kell valamiben, és mondtam neki, hogy buliba megyek, erre pedig elkezdte mondani a szokásos dumáját.

- Ohh.. – ennyit bírok kinyögni.

- Sajnálom tényleg, de te menj el! – kiált bele a készülékbe.

- Így már nem annyira akarok – gondolkozok el.

- Mi? De! Elmész!

- Aha, hogy az a seggfej halálra csesztessen mert egyedül vagyok? – forgatom a szemeimet.

- Kit érdekel Luke? – teszi fel a nagy kérdést.

Sóhajtok. Oké Kenzie, nem ilyen lány vagy te, ennél sokkal erősebb!

- Senkit – jelentem ki és tovább indulok.

- Na ez a beszéd, de most leteszem mert anyám mindjárt bejön a szobámba.

- Oké, szia – köszönök el, majd bontom a vonalat.

Sétálok még pár métert, és ekkor megpillantom a megadott házat. Amiből csak úgy bömböl a zene. Talán mégsem kéne bemennem, tudok én máskor is beilleszkedni a sulis társaságba, nem kell hozzá egy buli. Épp ezért amikor már éppen fordulnék vissza, megpillantok valakit a ház előtt, miközben a feje előtt pillanatonként egy szürke felleg távozik. Jobban megnézem azt a valakit, és mint kiderül Hemmings az. Éppen egy cigit szív, és egy magában álldogál a lépcsőnél.

Talán túl sokáig figyelem, mivel ő is hamar észrevesz és szemkontaktust nyílvánítunk egymással. Eldöntöm, hogy inkább haza megyek, és megfordulok. Nem sokkal később a nevemet hallom.

- Mackenzie! – kiált utánam Luke, és idefut hozzám, megragadja a karomat.

- Mi van? – förmedek rá.

- Nyugi.. – nevet fel. – Miért nem jössz be?

- Mert meggondoltam magam.

- Mert'? – vonja fel a szemöldökét, miközben a piercingjével játszadozik.

- Nem tudom, nem vagyok bulizós típus –vonok vállat. – Várj... Miért nem bunkózol velem?

- Inkább gyere be – tereli a témát, és a ház felé biccent.

- Miért vagy ilyen kedves?

- Már az sem lehetek? – fúrja a tekintetét az enyémbe.

- Inkább megyek haza – forgatom a szemeimet és kirántom a karomat a szorításából.

- Mi a szart kerestek kint? Gyertek már be! –ordít ki hirtelen Michael az ajtón. Luke felém fordul.

- Hallottad.

- Ahh – bólintok majd bemegyünk a zenétől dübörgő lakásba.

~

- Na én húztam – csap a vállamra Luke, aki kb. öt percig üldögélt velem egy asztalnál "kedvességből".

Feláll, és rá tíz másodpercre már egy szőke lánnyal indul fel az emeletre. Megcsóválom a fejemet, és töltök magamnak valami alkoholt. Belekortyolok a pohárba, mire egy kellemes égető érzés fut végig a torkomon. Nem sokáig élvezem a nyugalmat, hisz Cal csapódik hozzám.

- Na mizuuuu? – öleli át a nyakam.

- Mennyit ittál? – nevetek fel.

- Egy picikét – mutatja az egyik kezével azt a mennyiséget amit ő állítólag fogyasztott. Hát kétlem.

- Aham – óvatosan leveszem a kezét magamról.

- Milyen szerinted a csaj felhozatal? – vigyorog rám.

- Öhm, szerintem beszéld meg ezt Ashtonnal, vagy Michaellel – mondom.

- Igazad van! – kiált fel boldogan, majd megborzolja hajamat és ő is itt hagy.

~

Már olyan tizenegy óra fele járhat mikor megunom az egészet, ezért kikerülgetve az embereket, megyek ki a tömegből. Ez alatt a pár óra alatt összeismerkedtem egy-két gyerekkel. Az egyik leakart taperolni, de Ashton pont mellettem volt, és akkorát csapott szegény srác fejére, hogy majdnem összeesett. Szóval így ezek után jobbnak láttam, ha elmegyek.

Kilépek az ajtón, így amikor a friss hideg levegő a tüdőmbe áramlik, megkönnyebülök. Ahogy leérek a lépcsőn egy újabb ember lép ki mögöttem. Megfordulok és megnézem, hogy ki az.

- Hogy, hogy ilyen hamar elhagyod ezt a "fergeteges" bulit? – kérdezi szarkaztikusan az előttem álló fiú. Hirtelen gombóc nő a torkomba.

- Hát, én sem tudom – nevetek fel kínomban.

- Neked sem jött be? – áll meg mellettem, és zsebre vágja a kezeit.

- Nem igazán – válaszolom, miközben az arcát fürkészem.

A zöld szemei csak úgy csillognak a sötétségbe. Barna haja szerte szét áll, de még így is tökéletes.

- Haza kísérjelek?

- Nem kell, megleszek egyedül – bólintok.

- Biztos? – vonja fel az egyik szemöldökét.

- Biztos, Brian – nyomom meg a nevét a mondat végén.

- Haza kísérlek – vigyorodik el. A kijelentése által együtt indulunk el, pedig tényleg nem lett volna szükség arra, hogy haza kísérjen.

- És Mackenzie, mit lehet tudni rólad azon kívül, hogy eszméletlen jól jéghokizol?

- Most arra kérsz, hogy meséljek? – pillantok rá.

- Igen.

- Hát, tizenhét éves vagyok, és ebben a hónapban költöztünk ide, apám munkája miatt. Igazából nem tudhatnám mit mondhatnék magamról – húzom el a számat.

- Sokszor költöztök apud miatt? Nem rossz? – kérdezi.

- Hát engem nem zavar. Már megszoktam – harapom be a számat.

- És anyukádat? – tér arra a témára, amiről nem igazán szeretek beszélni.

- Hát, ő... már nem él velünk.. Tíz éves voltam mikor elhagyott minket – mondom, mire Brian arckifejezése átvált engem nézve.

- Uh, ha tudtam volna nem kérdezek rá! Sajnálom – kezd el magyarázkodni.

- Nem, semmi baj, tényleg nem tudhattad – mosolyodom el halványan.

Az út során egyre jobban feloldódok mellette. Mesél ő is magáról, a családjáról, igazából mindenről. Néha felnevetünk, élvezzük egymás társaságát egészen addig míg haza nem érek.

- Nos itt lennénk – rágom a számamat belülről.

- Oké, hát akkor majd hétfőn edzésen! – mondja, mire bólintok és kinyitom a kapuajtót.

Már épp lépnék be a bejárati ajtón is mikor Brian utánam kiált.

- Nem lenne kedved valamikor eljönni velem moziba? – vigyorog. Ahogy ezt kimondja, lefagyok egy pillanatra, és átgondolom a dolgokat.

- Öh, de! Lenne kedvem! – mosolyodom el, majd intek neki egyet és boldogan belépek a házba, azzal a tudattal, hogy hamarosan Briannel tölthetek egy egész napot.